52. fejezet

Defensio

Noam

Peyton olyan volt, mint egyfajta méhkirálynő, és volt egy olyan érzésem, hogy nem állt messze ez a feltételezésem az igazságtól. Egy pillanatra sem nézett rám, miközben végigsétáltak a padsorok között, és mikor elértek minket, akkor is először Genarróhoz fordult. Az arca kimért és érzéstelen volt. Döbbenetemben csak álltam és bámultam rá. Olyan rég volt már, hogy láttam a saját nővéremet, és olyan hosszú ideig kutattam utána válaszokat remélve, hogy szinte csak egy ködös álomképnek tűnt jelenléte.

Apám nem tűnt meglepettnek. Ami azt illeti, még büszkének is tűnt, hogy láthatja lányát, mint potenciális vezéregyéniséget. Olyan csodálattal nézte, miközben ő Genarróval társalgott, hogy kezdtem egyre nagyobb undort érezni saját családom iránt. A többi ember, akivel jött, az oltár előtt szétszóródtak a teremben, mintha csak ellenőrizni akarnának valamit. Egy ideig csak néztem utánuk, megpróbálva rájönni az összefüggésekre, de akkor Peyton megszólított. A nevem olyan váratlanul ért az ő hangján, hogy jó pár másodpercig csak kitágult szemekkel bámultam rá.

- Hosszú ideje keresel már válaszokat – folytatta. Látta, hogy túl sok reakciót nem fog kicsikarni belőlem. – Hát most itt vagyok, és megígérhetem, hogy minden kérdésedre megvan a válaszom. Még ha azok nem is igazán lesznek kedvedre. – Ismételten nem szóltam semmit, mire intett a fejével majd megindult. Egy pillanatig haboztam. Lexre néztem, aki szinte üvöltött a tekintetével, hogy hagyjam abba a fásult viselkedést.

Mély lélegzetet vettem, és utána indultam.

Egy kis helységben állt meg végül. Nem voltam otthon a gótikus templomok felépítésében, de az volt a tippem, hogy a sekrestye lehet, ahol a papok és a segítői őrzik a dolgaikat. Elég szűkösen volt berendezve, de mindenképpen tisztán. Ha nem egy ilyen helyzetben lett volna szerencsém egy ilyen helyhez, még érdekesnek is találtam volna. Most azonban minden figyelmem lekötötte nővérem, és a kezében tartott kis fekete, laptop táska, amit a szobában lévő egyetlen, faragott kis asztalra tett le, majd kihúzva magát, felém fordult.

- Nem tudom, mivel kellene kezdenem, de azt hiszem az lesz a legjobb, ha belevágok a közepébe – jelentette ki lágyabb hangon. Mintha a főteremben lévő viselkedése köddé oszlott volna, mihelyt egyedül maradt velem. Mély lélegzetet vett, majd újra szembefordult a táskával. Néhány óvatos mozdulatot követően újra elállt előle. Nyitva volt, és nem akartam elhinni, hogy ami benne van, az valóság.

- Ez meg mi a fene? – meredtem a számzáras laptop táska tartalmára. Tele volt kisebb-nagyobb fotókkal, és különféle iratokkal. Találomra megemeltem néhányat a fotók közül, és a döbbenettől szinte szóhoz sem jutottam. Peyton csak némán állt velem szemben, keresztbefont karokkal, és engem bámult. – Kérdeztem valamit! – üvöltöttem hirtelen, pedig a válasz nyilvánvaló volt. Minden fotó másról szólt. Egyetlen közös momentum volt mindegyikben. Mena. Mena miközben az apjával ebédelnek egy gyorsbüfében, Mena miközben az iskolabuszról száll le, Mena miközben egy számomra ismeretlen lánnyal beszélget, Mena amint egyedül tanul egy padon. Nem akartam hinni a szememnek.  – Ez valami vicc? – értetlenkedtem dühödten.  Az összes fotó, még azelőtt készülhetett, mielőtt Mena a tehetségek iskolájába került, mert volt olyan kép, amin még félhosszú haja volt, mint a telefonomban lévő ballagási képen, amit még régebben töltöttem le a netről. – Ezeket te csináltad? – lapozgattam tovább. A gyomromban lévő nyomás csak egyre nagyobb lett, Peyton pedig még mindig nem szólalt meg. – Beszélj, a rohadt életbe! – csattantam fel. Összerezzent, majd tétován lépett felém egy lépést, de aztán mégis megtorpant.

- Csak néhányat csináltam én. A többit az egyik nyomozó, akit felbérelt a Kompánia – suttogta. A torkom azonnal kiszáradt.

- A Kompánia? – ismételtem meg halálra váltan. Visszavágtam a képeket a bőröndbe, és hátrébb léptem az asztaltól. – Mond, hogy ez nem az, amire gondolok! – tettem csípőre a kezeim zavartan. Úgy éreztem, mintha a saját nővérem éppen most döfött volna tőrt a hátamba. Peyton kifejezése fájdalmassá vált. Újabb kudarcba fulladt kísérletet tett a megközelítésemre, de megint csak megtorpant egy lépés után. – Mióta figyeltétek? – ráztam meg a fejem tehetetlenül.

- Mióta elballagott az általánosból – jött a halk válasz. Lehunytam a szemeim, mert azt hittem csak álmodom. Reméltem, ha újra felnyitom őket, akkor felébredek, de nem történt semmi. Peyton ugyanolyan ál érzékeny arccal bámult rám, és a táska is ott volt, teli fotókkal és dokumentumokkal Mena Rawlinsonról. – Több diákot is elkezdtünk megfigyeltetni akkoriban. Fiúkat, lányokat egyaránt. A Kompánia kereste a megfelelő alanyt a feladatra.

- A megfelelő ingenikumot számotokra… – jegyeztem meg cinikusan magam elé bámulva. Peyton hallgatott egy ideig, majd rekedtesen megszólalt.

- Két év elteltével már csak négyen maradtak. Köztük volt Mena is…

- De… - kezdtem volna bele, de félúton megakadtam. Mély levegőt kellett vennem, hogy papírt tűrően tudjak fogalmazni. – Mégis, mi alapján találtatok rá? Pont rá? – Peyton oldalra pillantott. Olyan volt, mint aki fél a válaszadástól, pedig én egy nagyon egyszerű kérdést tettem fel.

- Sky az évfolyamtársa volt a régi iskolájában.

- Sky – köptem undorodva annak a ficsúrnak a nevét. Sejthettem volna, hogy apuci pici fiának is súlyos része volt a dologban. – Szóval… minden… - El sem akartam hinni, hogy ezt kérdezem, mert még magam is féltem, mit fog felelni, de meg kellett tennem. Nem volt visszalépés. Tudni akartam mindent, ha már így alakult. – Minden meg volt rendezve? Minden úgy történt, ahogy a Kompánia… ahogy te akartad?

- Nagyjából – jött a válasz néhány másodperces késéssel. Peyton fojtottan várta a reakciómat, ami nem is váratott sokáig magára. Mintha bomba robbant volna a testemen belül. Egy lendülettel lesöpörtem a bizonyítékokat tartalmazó táskát az asztalról, ami a falnak csapódva a földön landolt, a tartalma pedig szanaszét hullott a padlón.

Peyton ijedten hátra tántorodott.

- Nagyjából? – üvöltöttem akár egy sakál, egyenesen nővérem szemeibe nézve. – Ez! – kaptam fel egy fotót a földről. – Vagy az! – mutattam egy másikra, ami a földön hevert. – Tudod, mik ezek? – kiabáltam. Peyton szinte összezsugorodott a szememben. Falfehér lett az arca a félelemtől. – Ezek a bizonyítékok arra, hogy Mena mindvégig hazudott nekünk! – ráztam meg a kezemben lévő fotót, majd Peyton lábai elé dobtam.

- Ez nem igaz! – védekezett. A szemei könnybe lábadtak, de nem tudtam megsajnálni. Képtelen voltam elfogadni, hogy mindez csak egy jól kidolgozott terv része.

- És? Melyik tehetséggel manipuláltátok az érzelmeit? Vagy nem is! – hüledeztem közelebb lépve Peytonhoz. Rémülten tágultak ki a szemei. – Őt is beszerveztétek? Én is csak egy jól kidolgozott terv része voltam, pedig még az elején nekem is megfordult a fejemben az igazság, de aztán elkövettem a legnagyobb hibát, amit elkövethettem. Érzelmileg közel engedtem magamhoz.

- Ne beszélj hülyeségeket! – csattant fel Peyton, találkozásunk óta először. Valóban hülyeség volt azt feltételezni, hogy Mena is benne lett volna, ezt számos indokkal ki lehetett zárni, de hirtelen semmi ésszerű nem jutott az eszembe. A gondolataim olyan zavarosak voltak, mint még soha. – Te is tudod, hogy semmiről sem tudott, ahogy azzal is tisztában vagy, hogy nem létezik olyan tehetség, amivel az érzelmeket lehet befolyásolni!

- Igen? – kérdeztem vissza szkeptikusan. – Az ingenikum is csak egy hibrid tehetség. A tudomány annyit fejlődik manapság. Nem lepődnék meg, ha a kompániának már ez is sikerült volna! – gúnyolódtam hangosan. Peyton nem reagált a vádakra. – Egyáltalán minek szabadultál meg az ingenikumtól, ha te magad is lehettél volna a Kompánia ingenikuma? – jutott eszembe a kézenfekvő kérdés. Peyton zavarba jött, és falfehér arca hirtelen piros lett. Kerülte a tekintetem, mikor válaszolt.

- Gyereket akartam a jövőben, és nem akartam, hogy bármi köze is legyen az ingenikumhoz, valamint… - Itt úgy tűnt, különösen nehéz neki kimondani a következő szavakat. – Egy másik tehetség kikísérletezésének lettem az alanya. Ezért adtam át neked. Lincoln úgy gondolta nem kockáztathatjuk az egyetlen ingenikumot, ami a kezünkben van, így esett a választás rád. Tudtam, hogy akármennyire is tehernek érzed, nem adnád tovább senkinek, mert pontosan tudod, mennyi felelősséggel, és veszéllyel jár ez a tehetség.

Több dolog is eszembe jutott a választ hallva, de csak egynek adtam hangot egyelőre.

- Lincoln?

- Sky apja. A Kompánia elnöke – adta meg a választ halkan. Ökölbe szorultak a kezeim, ahogy megpróbáltam visszatartani dühömet, és higgadtságot tettetni a mihamarabbi válaszok érdekében.

- Akkor most mégis van tehetséged? – sziszegtem. Peyton némán bólintott. – Lemondtál egy hibrid tehetségről a gyereked érdekében, hogy egy másik hibrid tehetséget birtokolj? – A hangomba észrevehetetlenül csöpögött a gúny minden egyes szóval. A nővérem halványan elmosolyodott.

- Ez a hibrid tehetség nem veszélyes, ellentétben az ingenikummal, és az újszülöttek elméjére sincs hatással. Sőt… - Az utolsó szót már egészen halkan mondta. Nem bírtam tovább, újra kitörtem.

- Elárulod még ma, hogy milyen tehetséged van, vagy várjak rá még pár kibaszott évet? – kiabáltam. Peyton újfent összerezzent, de valószínűleg megérthette a szavaim mögött rejlő indulat okát.

- A kutatók a latin defensio nevet adták neki, ami durván azt jelenti, hogy védekezési eszköz, védelmi mód.

Hisztérikusan felnevettem. Kezdtem bekattanni, és a nővérem arca is újra elfehéredett, ahogy reakciómat nézte. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, ami azonnal komolyságra ösztönzött.

- Miattad nem hatott az ingenikumom Menára! – döbbentem meg. Peyton csak állt és beleegyezően hallgatott. – És miattad nem működik itt most senki tehetsége sem!

- Ez nem teljesen így van – lépett közelebb hozzám, de én automatikusan hátráltam, jelezve, hogy egy méterrel sem akarok hozzá közelebb kerülni. Jelenleg undorodtam tőle, és úgy véltem ez nem fog a következő pár percben sem megváltozni. – Valóban miattam nem hatott Menára a tehetséged.         Kísérletezgettünk pár dologgal abban az időben. De ennyi embert nem tudnék lefogni egyedül. Vannak itt még néhányan a kísérleti alanyok közül.

- Ő is itt van? – érdeklődtem semleges hangon, mire az arca értetlenné vált, így jobban kifejtettem. – Van még itt valami, amit nem igazán értek. Még mindig nem fér a fejembe, hogy miért volt szükség Menára, ha a gyereked apja is ingenikum. – Peyton szemei meghökkenten csillogtak.

- Honnan veszed, hogy a gyerekem apja ingenikum? – Nagy levegőt vettem. Kezdtem belefáradni az egészbe, de nem akartam elárulni, mégis honnan veszem az infót, mert az veszélybe sodorta volna a megosztás kilétét is.

- Nem az a fontos. Felelj a kérdésemre! – parancsoltam. Nagyot nyelt.

- A fiam apja nem ingenikum, és a fiamnak semmilyen tehetsége sincs. Őt még azelőtt szültem, mielőtt gyakorlatba ültettük volna a kísérletezést rajtam.

Éreztem, hogy most én döbbenek le. Dany nyilvánvalóan megmondta, hogy ingenikum a tehetsége, ahogy mindkét szülőjének. Az elmélet már akkor bukásra volt ítélve, mikor kiderült, hogy Peyton nem ingenikum, de biztosra akartam menni. Most viszont teljesen homályba veszett a „Dany kérdés” számomra.

Peyton érzékelhette zavarom, mert újra megszólalt. A hangja lágy és kedves volt.

- Meg kéne ismerned Zacet! Csodálatos kisfiú. Nagyon okos – mosolygott elmélázva.

- Zac? – ismételtem meg Peytonre bámulva. Boldogan bólintott. Szinte sugárzott a szemeiből a fia iránti szeretet. Legalább egy embert tisztán tud szeretni.

- Andrew Zacary Norton. – Azt hiszem, ez lehetett a pillanat, mikor elkezdett forogni velem a világ.

- Lincoln az apja, és minden bizonnyal Sky féltestvére… - összegeztem a nyomorult tényeket. Egyáltalán nem voltam ezután biztos abban, hogy a további válaszokat is hallani akarom. Egyetlen egy dolgot akartam biztosra tudni immáron.

- Tudod mit? Hányingert kapok az ügyeitektől! – köptem undorodva. Peyton lesütötte a szemét. – Sajnálom azt a kisfiút, hogy te vagy az anyja, az apjáról nem is beszélve! Nem tudom, mi a fene célod van azzal, hogy ezeket elmondtad nekem, de nem… - A mondat a torkomon akadt, mert a fejem egy másodperc ereéig, mintha belülről akar volna felrobbanni. Térdre rogytam a hirtelen jött fájdalom hatására. Valahonnan a távolból, mély, kétségbeesett ordítást hallottam, és Peyton reakciójából ítélve, azt a hangot én adtam ki. Azonnal mellém térdelt, kérdezett is valamit, de nem hallottam a hangját, mert a fájdalmat követően, teljes némaság lepte el elmém. Egyetlen hangot hallottam csupán, ami rögtön értelmet adott a korábbi fájdalomnak.

Megkönnyebbülten nevetni kezdtem. Peyton most már végképp nem értette mi történt. Jobb kezével óvatosan felém nyúlt, de elütöttem az érintésemre irányuló ujjakat.

- Ne nyúlj hozzám! – A mondatot dühösre terveztem, de nem tudtam elnyomni a nevetést. Annyira megkönnyebbültem, hogy az érzés, minden mást a háttérbe szorított.

Mena hangja volt. A nevemet ismételgette. Azonnal leesett, hogy gondolatátvitellel próbálkozik, a fájdalmat pedig valószínűleg az okozhatta, hogy túl erősen próbálta az üzenetet beleszuszakolni az elmémbe. Meg sem lepődtem így utólag, elvégre senki sem tanította meg neki, hogyan működik ez a tehetség, ha egyáltalán tudott róla, hogy létezik ilyesmi, és nem csak véletlenül sikerült neki a dolog.

- Christopher?! – szólított meg Peyton. A hangja aggodalmas volt, de nem törődtem vele. Valamilyen úton kikerültem a defensio alól, és volt egy tippem, miért.

- Te valójában örülsz, hogy tehetség nélkül maradtam, igaz? – A kérdésem, az arcából ítélve, először megzavarhatta. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, amit teljes mértékkel meg is tudtam érteni össze-vissza feltett kérdéseim miatt. – Engedd meg, hogy tippeljek! – egyenesedtem ki. Ő is felállt. – Egészen odáig, míg be nem tettük ide a lábunk, és beszélgetni nem kezdtünk, te nem voltál benne biztos. Igazam van? Te azt gondoltad, hogy lehet, hogy elvesztettem az ingenikumot, megszabadulva egy csomó problémától, de azért egy másik tehetséget, ami semmilyen visszássággal nem jár, beszereztem valahonnan, mondván, mégse maradjak már teljesen parlagon. – A mondat vége önkéntelenül is gúnyosra sikerült, mert nővérem tekintete teljes mértékig leírta az igazságot, és az érzés, hogy ilyesmit feltételezett rólam, valahol mélyen a lelkembe mart. – Tippelhetek még egyet? – ironizáltam. – A biztonság kedvéért még az új tehetségeddel le is fedtél engem az elején, de a kíváncsiság nagyúr! Feloldottad, mert túlságosan is érdekelt, hogy valóban szert tettem-e valamiféle tehetségre, amiről te nem tudsz. De miután nem történt semmi, nem próbálkoztam semmivel, rá kellett jönnöd, hogy tényleg igaz! Tehetség nélkül maradtam, és te ennek felettébb örülsz! – szegeztem neki nyersen. Mély lélegzetet vett, a testtartása pedig görnyedtté vált. Már ekkor tudtam, hogy telitalálat volt a feltételezésem.

- Igen örülök! – vallotta be hevesen. – De csak azért, mert eszméletlen bűntudat gyötör amiatt, amit veled tettem. Az ingenikummal megfosztottalak a gyerekkorodtól! – fakadt ki, de csak kinevettem. – Most, hogy megszabadultál mindenféle tehetségtől, végre élhetsz normális életet!

Azt hiszem, ez volt az a mondat, ami végképp betette a kaput. Ingerülten fordultam szembe vele.

- Ezzel elkéstél! – üvöltöttem. – Szarok a bűntudatodra! Remélem egész életedben gyötörni fog! – adtam meg a végszót, majd kirohantam a kis helységből, nem törődve a további esetleges információkkal. Semmi sem számított, csak hogy megtaláljam Menát, amire jelenleg hatalmas esélyem volt, mert úgy tűnt, a defensiót rá alapból nem terjesztették ki, ami annyit jelentett, hogy az épületben rekedt Szindikátus-tagok közül, egyedül nekünk működik a tehetségünk.

Lex

Néma volt minden. Senki sem szólalt meg közülünk, a Kompánia emberei pedig csak sétáltak fel s alá a teremben, és minket bámultak az idő nagy többségében. Genarró leült az első padba és a feldíszített oltárt figyelte. Egy ideig néztem az arcát. Elgondolkodó volt.

Körül néztem a teremben. Mintha egy orkán söpört volna végig a díszleten. A gyorsan menekülő emberek, itt-ott leverték a tüll sujtásokat, a virágok közül pedig nem sok maradt a helyén, amik pedig leestek, jobbára beszürkülten és megtaposva végezték a márványlapokon.

A fejbelőtt nő teste még mindig ott hevert, ahol a halál érte. Senki sem törődött vele. Én magam nem ismertem, de gyomorforgató érzés volt arra gondolni, hogy minden bizonnyal semmiről sem tehetett, mégis ő halt meg.

Vártunk. Valószínűleg arra, hogy Peyton és Noam újra megjelenjen, de egy ideig nem történt semmi, és amikor némi hangzavar támadt, akkor sem ők érkeztek meg, hanem Mr. Norton és Sky. Végigbaktattak a padsorok között egyenesen Genarróig, majd váltottak néhány halk szót, ezután pedig felénk fordultak.

Sky kerülte a tekintetünk, amit egyáltalán nem csodáltam.

- Dominic – szólította meg Mr. Norton apámat üdvözlésképpen. Apám kihúzva magát félszegen biccentett egyet, de nem szólalt meg. – Igazán sajnálom, hogy félbe kellett szakítanunk egy ilyen jeles eseményt – jelentette ki, de a hangja egyáltalán nem árulkodott arról, hogy valóban érdekelné, milyen következményekkel járt tettük.

- Bizonyára – ironizált apám. Magabiztosnak tűnt, amit én jelenleg nem mondhattam el magamról.

- Gondolom, nem tévedek, ha azt hiszem, elég sok kérdés merült fel bennetek.

- Valójában de! Tévedsz! – Hitetlenkedve bámultam apámra, mert a hangja több volt, mint gúnyos, és nem voltam biztos benne, hogy megengedhetünk-e magunknak bármi ilyesmit jelen körülmények között. – Pontosan tudjuk, mire megy ki a játék. A hatalomra. A módszereitek már csak részletkérdés.

Mr. Norton halványan elmosolyodott. Nem úgy nézett ki, mint akit bosszantanak apám szavai. Válaszolni készült, de megzavarták. Közvetlen mellette Tomovski halvány alakja kezdett kibontakozni, karjaiban pedig Menáé. Alig hittem a szememnek. Mr. Norton mosolya kiszélesedett, Sky arca pedig savanyúvá változott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem a felebaráti szeretet köti össze őket.

Caroline meglepve bámult fel rám, de nem tudtam én sem magyarázatot adni, mit keres itt Martin. Futólag vetett ránk egy pillantást, de több érdeklődésre nem méltatta egyikünket sem.

- Hm – fordult felé Mr. Norton. Mena arcát kémlelte. Én ugyan nem láttam, de egyik karja ernyed lógásából arra következtettem, hogy eszméletlen. – Látom nem volt probléma. – Martin kötelességtudóan bólintott egyet.

- Volt vele két férfi és Noam egykori testőrségének egy tagja, de Sena elintézte őket – felelte Martin. Caroline kétségbeesetten ragadta meg a karom. Sejtettem, mire gondolhat, de nem hittem, hogy az „elintézte őket” kifejezést a szó szoros értelmében kellene vennünk.

- Valamit tennünk kell! – suttogta Caroline, míg Martin és Mr. Norton tovább beszélgettek.

- Tudom, de jelenleg meg van kötve a kezünk! – feleltem. – Valamivel blokkolták a tehetségünk. Martin előbbi megjelenéséből ítélve viszont, az övéké tökéletesen működik.

- Sarokba vagyunk szorítva! – sziszegte Caroline alig hallhatóan. Bizonyára valami megoldáson törte a fejét, ahogy a jelenlevő Szindikátus-tagok közül mindenki. – Szerinted halott?

Hitetlenkedve meredtem Caroline arcára, aki Menát bámulta. Martin éppen az egyik, oltáron lévő padra fektette. Valami nem stimmelt vele.

- Ne butáskodj! – suttogtam. Semmi ráció nem lett volna abban, ha megölik, és ezt Caroline is belátta. – Ő is jól van, ahogy a többi ingenikum is – jelentettem ki, mert ebben az egyben biztos voltam.

- Lex – Caroline hangja még mindig kétségbeesett volt.

- Higgy nekem Caroline! Tudom, mit beszélek! Nem bántják őket, mert…

- Nem Lex! – szakított félbe a karomat szorítva, mire újból rákaptam a tekintetem. Sápadt és rémült volt, üveges tekintete pedig egyáltalán nem Menát figyelte már. Követtem én is a szememmel, és a levegő egy pár másodpercre a tüdőmben rekedt, amint megláttam Caroline rémültségének okát.

Dany állt a padsorok végében tétlenül, de amint észrevett minket, felderült a tekintete, és futva megindult felénk. Caroline azonnal leguggolt, hogy fogadja, én meg Genarróékra emeltem a tekintetem. Valószínűleg abban a pillanatban vehették észre ők is az új jövevényt, mert Mr. Norton arca elfehéredett.

- Ez meg, mi a fene? – üvöltötte magából kikelve. – Hogy jutott be ez a gyerek a Bazilikába? Állítsátok meg!

A Kompánia eddig csak megfigyelő tagjai közül az egyik felemelte a jobb karját Dany felé, mire az, mielőtt elérhette volna Caroline-t, hirtelen hátraesett, és egy métert csúszott a márványlapokon.

- Ne! – szakadt ki a sikítást Caroline-ból. – Ez csak egy gyerek! –kiabálta Mr. Norton felé.

- Egy Szindikátus-gyerek! – ordította vissza Mr. Norton. Dany-t bámultam. Olyan csöppnek hatott a hatalmas oszlopok és boltívek között. Egy pillanatra azt hittem, sírni kezd, de nem történt semmi. Csak ült ott egy helyben megilletődve. – Elfogni! – adta ki a parancsot Mr. Norton annak a férfinak, aki az előbb megállásra késztette Dany-t.

- Ne! – Most én üvöltöttem. Szinte meg sem ismertem saját hangom, olyan túlviláginak hatott a falakról visszaverődve. A számomra idegen férfi megtorpant, és kérdőn bámult Mr. Nortonra, aki folytatást várt tőlem. Kész lettem volna bármit megadni azért, hogy ne bántsák Dany-t, de erre úgy tűnt nem volt szükség, mert váratlanul Noam jelent meg abban az irányban, ahol jó pár perccel ezelőtt Peytonnal eltűntek, és mivel egyedül volt, Mr. Norton és Genarro minden figyelme felé irányult.

Caroline azonnal kihasználta a pillanatnyi zavart, és Dany-hez futott, majd visszahozta hozzánk. Az idegen férfi csak visszalépett, mert nem kapott további utasítást.

- Hol van Peyton? – A kérdés furcsamód Genarró ajkait hagyta el. A tekintete aggodalmasnak tűnt, míg Noamé sokkal inkább ingerültnek.

- Hol van Mena? – A kérdés hatására hatalmas, önelégült vigyor terült el Genarró arcán. Hátrafordult, fejével pedig intett Martinnak, hogy álljon kicsit odébb, ezzel láthatóvá téve Mena ájult testét. Nem volt időm Noam reakcióját megvárni.

- Anya! – sikoltott fel Dany kétségbeesetten. Valószínűleg ekkor vehette ő is észre az eszméletlen alakot a padon. A hangja síron túli volt. Még soha életemben nem hallottam ennél rémisztőbbet. Futni akart, de azonnal magamhoz rántottam. Néma csönd lett. Felnéztem Noamre. A túloldalt állt még mindig. Jéggé dermedve bámult minket. A tekintete egy életre beleégett a tudatomba. Még soha nem láttam olyan döbbentnek és zavartnak, mint akkor.