53. fejezet

Zűrzavar

Lex

- Anya? – ismétlődött meg a szó gúnytól csöpögve. Genarró szavai visszaverődtek a bazilika rózsaablakairól, ugyanúgy, mint a kérdést követő rekedtes kacagása. A szívem a torkomban kezdett dobogni. Erre aztán végképp nem számított egyikünk sem. A legrosszabbkor történt. – Milyen érdekes fordulat… - folytatta negédesen szemlélgetve a karjaim között vergődő kisfiút. – És mondd édes fiam! Hogy hívják apádat?

- Ne válaszolj, Dany! – csattantam fel azonnal, de Dany tekintete akkor már Noam felé siklott, elárulva egy igazán félelmetes titkot egyetlen pillantással. Genarro jobb szemöldöke gunyorosan a magasba szaladt.

Noam még mindig megkövülten állt, mintha csak ő is egy lett volna a Bazilika szobraival.

- Ez igazán nagyon érdekes – ízlelgette a szavakat előrébb lépdelve. Élvezte a helyzetet, amiben egyértelműen ők álltak nyerésre. – És hány éves vagy? – érdeklődött tovább, mintha csak a tegnap esti focimeccs eredményéről érdeklődne.

- Ne válaszolj – sziszegtem a gyereknek halkabban, miközben hóna alá nyúlva az ölembe vettem. Készségesen engedelmeskedett, és reszketéséből ítélve nem én voltam az egyetlen, akit feszélyezett Genarro egyre közeledő alakja. Vészjósló volt még úgy is, hogy fizikailag tőle nem kellett tartanunk.

- Mit, akar ez jelenteni? – szólt közbe Mr. Blain, de senki sem figyelt rá.

- Bár a helyzetet elnézve a kérdésnek inkább úgy lenne értelme, ha azt kérdezném, melyik évben fogsz majd megszületni… - Genarro mosolya vigyorba torzult, látni engedve a szivartól megsárgult fogsorát. Ekkor már közvetlen előttünk állt, úgy méregetve Dany-t, mint valami kirakati babát. A gyerek az öltönyömbe fúrta arcát. Meg tudtam érteni. Legszívesebben én is elfordultam volna, csakhogy ne lássam, ezt a hájtól duzzadt, barázdált arcot.

- Ne gyere közelebb! – szűrtem a fogaim között, farkasszemet nézve Genarróval, de ő csak mosolygott tovább. Senki sem mert mozdulni közülünk.

- Hát nem megdöbbentő felfedezés, Lincoln? – fordult el egy pillanatra Mr. Norton felé. Az említett nem reagált a kérdésre, helyette feltett egy másikat, közvetlen Noamnek címezve.

- A gyerek minden bizonnyal egy jelenés. Örökölni fogja az anyja tehetségét, vagy sem? – Noam nem reagált. Még mindig minket bámult. Jobban mondva Dany-t. Fogadni mertem volna, hogy már rég összerakta a képet, mint mindenki más, csak nehezére esett felfogni.

- Mi folyik itt? – Peyton szinte a semmiből jelent meg, ugyan olyan határozott és kimért stílusban, mint legelőször. Megállt Noam mellett, és nem kellett sok idő, mire rájött, hogy mi fagyasztotta be a jelenlevők közti társalgást. – Hogy kerül ide ez a gyerek? A külsősöknek, nem pont az lenne a dolguk, hogy senki se jöhessen be? – sziszegte felindultan. Genarro örömittas arccal felé fordult. Már akkor tudtam, hogy fájni fog, amit mondani készül… mindenkinek.

- Ismerkedj meg az unokaöcséddel, drága Peyton. Christopher Daniel Blain! – Peyton arca, ha lehet, még a korábbinál is sápadtabb lett, szemei pedig hitetlenkedve kerekedtek ki.

Szidtam magam, amiért fennhangon a nevén szólítottam Dany-t. A többit, már nem volt nehéz összerakni senkinek sem, aki ismerte, hogyan öröklődik a Christopher név a Blain családban.

- Ez valami ostoba tréfa? – hebegte Peyton. Most először láttam zavartnak. A korábban viselt jéghideg maszk, kezdett feltöredezni, és megmutatkoztak alatta a valódi érzelmek. De nem volt tréfa, és erre csak a következő pillanatokban döbbent rá.

- Nem az! – vágta rá a választ lelkesen Genarro, és mintegy megerősítésképpen áthágta a kettőnk közötti távolságot, és Dany felé nyúlt. – Nézd!  - De a mozdulata megdermedt a levegőben, mielőtt még megérinthette volna a kisfiút.

- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz a fiamhoz, a pokolba küldelek! – Noam kimért és éles hangja úgy szelte ketté a Bazilika hideg levegőjét, hogy még engem is megijesztett.

 Genarro megtorpant, majd lassan Noamre siklatta meglepett tekintetét. Nem láthattam a gondolataiba, de lefogadtam volna, hogy magában már rég tudja, hogy ez nem üres fenyegetőzés volt csak.

Minden annyira más lett. A szerepek olyan hirtelen változtak meg, hogy nehezemre esett követni.

Noam hirtelen megindult felénk. Olyan sietve közelített, hogy olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban futni kezdhet. Senki sem tett semmi. Mindenki csak döbbenten állt, és próbálta feldolgozni az eseményeket. Dany kilökte magát a szorításomból, mihelyt Noam elérhető távolságba ért, és azonnal majdani apja karjaiba vetette magát.

Elnéztem a jelenetet, és ha nem a jelen körülmények uralkodtak volna, minden bizonnyal elnevettem volna magam. Nem volt semmi vicces abban, ahogy Dany Noam karjaiba fészkelte magát. Sőt! Pusztán a sors fintora. Eszembe jutott azon számtalan alkalmak egyike, amikor saját szüleink valami számunkra kedvezőtlen döntést hoztak. Ilyenkor mindig elviccelődtünk a lehetőséggel, hogy ha majd egyszer nekünk is gyerekeink lesznek, biztosan nem leszünk ilyen szigorúak velük. Még most is a fülemben csengett Noam szarkazmustól átitatott hangja, amint minden egyes ilyen alkalomkor kijelenti: „Nekem aztán soha nem lesz gyerekem!”

Ez a jelen helyzetre igaz is volt, de úgy tűnt a jövőre nézve nagyon nem így lesz. Előbb néztem volna ki Witsbergerből a valamikori apát, mint Noamből, és most, ahogy ott állt mellettem Dany-t szorongatva, ez a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot szenvedett.

- Most lett elegem ebből az egészből! – üvöltötte hirtelen Mr. Norton. – Dylen! A gyereket! – adta ki a parancsot annak a férfinek, aki korábban egyetlen mozdulatával hátra röpítette Dany-t. És ekkor az események hihetetlen sebességre kapcsoltak.

Dylen egyik karja már a magasba is lendült, de nem történt semmi. Szemei még ilyen távlatból is látszott, hogy elkerekednek a meglepettségtől. Mr. Norton újra megszólította, és Dylen újra próbálkozott, de újfent nem történt semmi.

A tekintetem ide-oda cikázott a jelenlevő emberek között valamiféle magyarázat után kutatva, hogy mi is történik éppen, de jó pár másodpercig mindenki ugyanúgy volt a helyzettel, mint én.

- Nem használ! – üvöltötte Dylen Lincolnnak. Mr. Norton minden másodperccel, mintha egyre dühösebb lett volna. Hirtelen megindult Noam és Dany felé, és mintha csak ez az egy mozzanat egy lavinát indított volna el. Az események egy szemvillanás alatt felgyorsultak.

Mr. Norton szinte alig tett meg fenyegető léptei közül párat, baloldalról az egyik egyszerű, vékony, hegyes végződésű fém gyertyatartó kivágódott a falból, és közvetlenül Lincoln lábai előtt fúródott a padlóba. Egy másodpercig csak némán állt mindenki, aztán Noam elégedetlen, de mindenképpen megkönnyebbült hangja törte meg a csendet.

- Célozhattál volna pontosabban is! – Még ki sem érkezett mondani teljesen a mondatot, Mena bukkant fel mellette a semmiből.

- Nem tudom, ki nem mutatta meg, hogyan is használjam az ingenikumot! – méltatlankodott könnyedén, és ez a kis közjáték akaratlanul is mosolyra késztetett, de nem sokáig élvezhettem a pár pillanatos nyugalmat, mert a Kompánia emberei nem sokáig tétlenkedtek. Mr. Norton arca eltorzult a dühtől. Az irányítás kicsúszott a kezei közül, és ezzel pontosan tisztában is volt.

Újra megindult felénk, minden bizonnyal Menáékat célba véve. Nem tudtam volna megmondani, hogyan és mikor adta ki a parancsot az embereinek, de néhányan közülük ugyanúgy felénk indultak. Csak tippelni tudtam, hogy valószínűleg a gyakorlati tehetséggel rendelkezők. Caroline rémülten lépett mögém.

- Mi folyik itt? – suttogta reszketegen, de még én sem igazán értettem.

Mena

A szívem a fülemben kezdett dobogni, ahogy a Kompánia emberei egyként kezdtek megközelíteni minket, az élükön Mr. Nortonnal. Genarro aljas csúszómászó módjára inkább elhátrált tőlünk. Tehetség híján nem is csodálkoztam döntésén. Legszívesebben én is elmenekültem volna jó messzire, de nem tettem, és ez volt az, ami alapvetően megkülönböztetett engem és őt. Rettegtem én is. De én sokkal jobban rettegtem attól, hogy a barátaimnak baja esik, mint attól, hogy velem, mi fog történni.

- És most mi lesz? – ironizáltam Noamre bámulva, de a tekintetem azonnal továbbsiklott Dany-re. Szívemben visszhangot vert pár perccel ezelőtti jéghideg sikítása. Akkor már jó ideje magamnál voltam, de muszáj volt fenntartanom a látszatot a megfelelő pillanatig.

Noam nem felelt a kérdésemre. Ha akart is volna, nem tehette volna meg, mert az éles gyertyatartó, ami pár pillanattal ezelőtt saját elbaltázott levitációs tehetségemnek köszönhetően fúródott a padlóba, újra a magasba lendült, és most nem az ingenikumon keresztül mozgott. Tekintetemmel azonnal keresni kezdtem azt az embert, aki ténylegesen levitáció tehetséggel rendelkezik, de egyikük sem árulta el magát, még egy apró kézmozdulattal sem, az idő pedig vészesen fogyott. Nem tudtam, mit terveznek, de valamit még azelőtt, ki kellett találnunk, mielőtt még a tervet gyakorlatba öntenék.

 Használni fogjuk a defensiót! – jelentette ki Noam gondolatban. Rémülten kaptam rá a tekintetem, de abban a pillanatban eltűnt a szemeim elől. A Kompánia emberei közül néhányan megzavarodva torpantak meg. Nem volt kedvem kivárni, míg magukhoz térnek. Az apszis egyik vékonyka szobordísze mögé teleportáltam. Ahogy sejtettem, mindenkit megzavart váratlan eltűnésünk.

A márványnak dőltem. A belőle áradó hideg végig kúszott gerincemen, egyenesen szívemig hatolva. A mellkasom úgy mozgott le s fel, mintha maratont futottam volna, a fejemben pedig ott visszhangzott Noam mondata.

- Mégis, hogy a fenébe képzelted ezt? – suttogtam csak úgy magamnak hisztériásan. – Még csak most szerezted meg a defensiót, te sem tudod, hogy működik, nemhogy én! - Igyekeztem átgondolni, mit is kellene tennem, de csak lányos hisztizésre futotta.

- Ha kicsevegted magad saját magaddal, tehetnénk valami hasznosat is! – jelent meg közvetlen előttem Noam, de már arra sem maradt időm, hogy visszavágjak élcelődésére.

- Hol van Dany? – estem kétségbe, mert a kisfiú most nem ült ott az ölében az öltönyébe fúrva magát.

- Biztos helyen! – adta meg a választ komoran. Kétkedve bámultam rá, így még hozzátette: - Bízz bennem! – Mély lélegzetet véve bólintottam. Más esélyem úgy sem maradt volna. – Nem vagyok benne biztos – kezdett bele, ami már rossz előérzettel töltötte meg vénáim, de hallgattam. – De kiszoríthatjuk az ő védelmüket, hogy helyébe a sajátunk jusson – hadarta. Már itt kissé ködös volt. – Ha a mi defensiónk kerekedik felül, akkor a kocka fordul egyet, ami annyit fog jelenteni, hogy a Szindikátus tagjai képesek lesznek használni a tehetségeiket, még a Kompánia tagjai nem.

- Ez mind szép és jó, Noam, de mégis, hogy a fenébe tervezted? Még csak most került az ingenikumba a defensio. Még a meglévő tehetségeket sem vagyok képes vele kezelni, nemhogy egy olyat, amiről most hallok először! – hadartam kétségbeesve. A hangom elvékonyodott a mondat végére, és érezhette is ezt a változást, mert, mikor újra megszólalt lágyabban és melegebben tette. Meg akart nyugtatni, és sikerült is neki.

- Nem fogok hazudni – nézett egyenesen a szemeimbe. – Fogalmam sincs egyelőre, hogy működik ez a tehetség, és számos kiszámíthatatlan része is lehet, ha figyelembe vesszük, hogy egy most kikísérletezett hibrid tehetségről van szó, de ha meg sem próbáljuk, akkor eleve vesztesek vagyunk. Annyi biztos, hogy a védelmet bizonyos szempontok szerint lehet variálni, a mi dolgunk jelenleg annyi, hogy levédjük a Szindikátus tagjait, más nem számít! – Összezavarodtam, de nem akartam butának tűnni, így nem szólaltam meg inkább. – Koncentrálj, mert hatalmas mentális energiára lesz szükség, hogy fenntartsuk a defensiót, miközben más tehetségeket is használunk! Tied Caroline, Mrs. Mariott, Dallaway és Kenward!

Ez akárhogyan is számoltam, nem fele-fele arányban lett elosztva. Ezek alapján neki kellett levédenie Lexet, Mr. és Mrs. Daventry-t, Callaghant, és Mr. Blaint.

- Ez meg, hogy jött ki?

- Ne vitatkozz! – mordult rám.

- Azt hiszem, a bujkálással nem sokra fogtok menni! – hallatszódott a padsorok felől az éles hang. Egyáltalán nem volt gúnyos, sokkal inkább rideg és kimért. Mr. Norton volt az, és a mondat, ami elhagyta ajkait, már eleve bukott volt, mert ezalatt a pár pillanat alatt Noam egy egész tervet zúdított a nyakamba. – Azt javaslom, gyertek elő, nehogy egyik ismerősötök bánja a ti gyávaságotok!

Üveges tekintettel néztem föl Blainre. Összeszedettnek tűnt, ami rólam egyáltalán nem volt elmondható.

- Mihelyt visszateleportáltunk azonnal rád fognak koncentrálni. Le akarnak majd fedni a defensióval, és még ezt megpróbálják, én elintézem a magam részét, utána pedig te következel! – adta ki a parancsot. Kérdezni akartam még, de nem tehettem meg, mert eltűnt a szemeim elől, és a hátam mögül jövő hangokból ítélve megjelent a nagyterem közepén. Mély lélegzetet vettem, hogy egy kis erőt gyűjtsek, majd ellöktem magam a márványoszloptól és átteleportáltam közvetlen Caroline mellé.

Összerezzent, mikor megjelentem mellette. Mr. Norton tekintete azonnal felém siklott, és ki sem kellett adnia a parancsot, már éreztem is a nyomást az elmémen. Nem tudhattam biztosra, de sejtettem, hogy valaki közülük, az új hibrid tehetséggel próbálkozik rajtam. Nem hagytam magam, és emiatt olyan érzés volt, mintha valami belülről feszegetné a koponyámat. Azonnal megpróbálták megzavarni a koncentrációmat.

A levitáció tehetségét birtokló férfi támadásba lendült, és nem ő volt az egyetlen. A már jól ismert gyertyatartó élesebbik fele közvetlen az arcom mellett száguldott el. Nem hittem, hogy nagy sérülést akartak vele okozni, tekintve, hogy kellek neki, de a kisebb sérülésektől nem úgy tűnt, mintha visszariadnának.

Caroline felsikoltott mellettem, és ezzel párhuzamosan Noam mélytónusú, de jelenleg igen rekedtes hangja csendült fel valahonnan.

- Én végeztem! Te jössz! – kiabálta. A hangjából ítélve, valószínűleg őt sem hagyták békén, és néhány férfi elindult a bennlévő Szindikátus tagok felé is. Tényleg nem maradt időm a habozásra. Odébb teleportáltam, és minden erőmmel megpróbáltam a nekem kiosztott személyek védelmére koncentrálni. Peyton Mr. Norton felé sietett, de már út közben elkezdte mondani:

- Megszerezte a tehetségem! – jelentette ki komoran, de volt a hangja mögött valamiféle furcsa, bizsergető él is. Mr. Norton arca eltorzult.

- Ne legyél ostoba! – mordult rá kellemetlenül. Tekintetét egy pillanatra sem szakította el tőlem, és mikor visszanéztem rá, egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna saját igazában. – Gondolkozz már! Nem érintkezhetett veled, mert te hátul voltál az öcs… éddel... – A szemei döbbenten tágultak ki, amint kimondta a szavakat, mert így kimondva értelmet nyert számára. És ez az értelem egyáltalán nem tetszett neki. – Az az ötven százalék… - hebegte, és most először éreztem szánalmat aziránt a magas rangú, határozott ember iránt. Mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól. – Ti… ti megosztásban vagytok! – A hangja szinte vádló volt, és meg is tudtam érteni, miért. De sajnálni semmiképpen sem tudtam.

Tekintetem azonnal találkozott Noaméval. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem vétóztuk meg, pedig minden bizonnyal mindenki arra várt. Bombát robbantott az információ, és a következményei még jó ideig meghatározták a ránk váró eseményeket