54. fejezet

Barbárok

Mena

- Megállni! – süvített Mr. Norton hangja a bazilika hideg levegőjében. A felbolydulás azonnal megszakadt, és mindenki megdermedt az elkezdett mozdulata közepette. Megrémültem. Nincs rá jobb szó. De legalább valamiféle csodának köszönhetően, sikerült a defensio alkalmazása mindenkire, habár éreztem, hogy az új tehetség azonnal elkezdte csapolni a mentális energiám.

Óvatosan Noamre siklattam a tekintetem, de nem mertem mozdulni sem. Azonnal kivert a víz, mert ez a csend és mozdulatlanság olyan volt, mint mikor egy horrorfilmben a szereplő végighalad egy sötét és néma folyosón, és a néző már tudja, hogy az út végén várja valaki. Vészjósló.

Mr. Norton arckifejezése másodpercről másodpercre változott, ahogy szépen lassan összerakta magában a kirakós darabjait, az én agyam meg eközben egyfolytában csak azon járt, hogy „mégis mi a fenére várunk, mi itt”. Itt volt a lehetőség, hogy mi kerüljünk előnybe, erre nem csináltunk mást, csak egy helyben toporogtunk.

- Ez mégis – kezdett bele újra rám meredve, mintha tőlem várna választ a fel sem tett kérdésre. Tekintete egészen elképesztő volt. Mintha éppen egy új állatfajt tanulmányozott volna, és lefogadom közben észre sem vette, hogy megindul felém. Nem mozdultam még mindig, de a fejbőröm bizseregni kezdett a kiszámíthatatlantól való félelemben. Agyamban azonnal kutakodni kezdtem olyan tehetség után, amivel megvédhetem magam, ha a kelleténél közelebb merészkedik, de rá kellett jönnöm a szánalmas igazságra, hogy az alap tehetségeken kívül fogalmam sincs, milyen tehetségeket birtoklok még az ingenikummal, és arról sincs halványlila gőzöm sem, hogy a jelenlevők milyeneket birtokolnak. Azonnal megfogadtam, hogy mihelyt vége ennek az egésznek, tényleg ideje lesz tanulnom, és tanulmányoznom. – Mégis, hogy történhet meg ilyesmi? – üvöltött hirtelen, magából kikelve. Hátra léptem egyet a nem várt hangulatváltozás miatt, de Mr. Norton nem állt meg.

- Ajánlom, hogy a következő lépését inkább hátrafelé tegye meg! – Noam közvetlen előttem bukkant fel a semmiből, és még engem is megijesztett. Mr. Norton arcára fagyos mosoly ült ki, miközben vetett egy pillantást Peytonra, és a kicsit távolabb álló Genarróra.

- Ajánlod? – kacagott fel Genarro Mr. Norton pillantásától felbuzdultan, de az említett azonnal leintette. Az egész olyan nevetségesen hatott. Mintha a gazdája épp rendre utasította volna, cserfes kis pincsijét, akinek fogalma sincs arról, mi folyik körülötte igazából.

- Miért Noam? Mi lesz? – érdeklődött Mr. Norton egészen furcsa modorban. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán Sky apja hirtelen felénk mozdult. Feltételeztem, csak egy újabb lépést szándékozott tenni, de a mozdulatot már nem tudta befejezni. Mielőtt jobb lába a márványlapokra ért volna, morbid, néhol dörömbölő, néhol pedig csikorgó zaj szántotta keresztül a termet. Ösztönszerűen szorítottam kezeim a füleimre, még tekintetemmel a kiváltó okot kezdtem keresni. Hamarabb meg is találtam, mint akartam. A korábban oly’ rendezetten ácsorgó, virággal és szaténnal díszített padok és székek, most töredezetten és absztrakt módon kicsavarodva nyomták fel Mr. Norton hihetetlenül puhának tűnő testét a szemközti oszlopsor egyik tagjára. A feje mellkasára billent, mintha csak egy rosszul megvarrt bábszínházi szereplő lenne. Felsikoltottam, mert biztos voltam benne, hogy meghalt. Szabályos képtelenségnek tűnt, mikor nehézkesen mégis megmozdult, ügyetlenül megpróbálva elsöpörni maga elől néhány extrémen kitüremkedő széklábat.

Jó pár másodpercbe telt, mire felfogtam, hogy ez az ügyetlen mozdulat egyáltalán nem az őt akadályozó törmelékeknek szólt, hanem szerény kis csapatának. Érzékelni sem volt időm, a ránk lesújtó csapás méretét és hogy pontosan, ki is volt az elkövető, mert Mr. Norton apró kis mozdulata után, mintha bombát robbantottak volna közvetlen mellettem. A robaj szinte kettéhasította dobhártyámat. Utána jó pár pillanatig semmit sem hallottam és láttam, csak tompa elmosódott zörejeket, és rengeteg port. Mintha egy másodperc alatt átkerültem volna a Bazilika nagyterméből, egy márványpadlóval bevont homokbányába, ahol éppen most mondta volna föl a szolgálatot az egyik fa tartópillér.

Hátra tántorodtam. A pánik kesernyés íze kezdte szorongatni kiszáradt torkom, de mielőtt utat adhattam volna neki, elmémbe kúszott a gondolat, hogy tartanom kell a defensiót, és a két cselekedett nem igazán fér meg egymás mellett.

- Megöllek te rohadék!

- Noam! – Újfent felsikoltottam. Habár végig hallottam a jelenlevők kiabálását és tompa sikolyait, az ismeretlen hang közvetlen mellőlem jött valahonnan a por alkotta ködből. És még ha nem is nekem célozta, egész testemben rettegés fogott el, mert biztos voltam benne, hogy ha az nem is, akitől a mondat származik, de valaki biztosan rám pályázik, és én még csak megtippelni sem tudom, merről jöhet a támadása, nemhogy kivédeni.

Hogy hibát követtem el a hisztérikus rikácsolásommal, csak akkor jöttem rá, mikor valami formátlan alak kezdett kibontakozni a homályból, és mielőtt bármit is tehettem volna ellene, eltalálta jobbomat.

Hátrazuhantam. A fejem hangos koppanással érte el a padlót, és egy pillanatra teljesen elsötétült előttem a világ. A halántékomból szétáradó fájdalom azonnal elnyomta karom lüktetését. Minden zaj és kép egybeolvadt elmémen belül, mintha csak egy rosszul befűzött, gyűrött filmet néztem volna, amire szereplők helyett színes foltok, zene helyett pedig elhangolt hangszerek püfölését vették volna fel. Aztán egy árny jelent meg közvetlen felettem, és felém nyúlt. Megpróbáltam elhárítani az érintést, de a mozdulat valahol elveszett idő közben, és az árny mégis elért engem.

Ujjai végigsiklottak sérült karomon, majd óvatosan megemelte fejem. Kedvem lett volna jó hangosan ráordítani, hogy már úgyis haldoklom, mi a fenének nem hagy már békén, de nem tettem, mert kiszáradt torkomból csak furcsa hörgés jött elő, és rá kellett jönnöm, hogy ez még egyáltalán nem a vég, nem úszom meg ilyen könnyen.

- Mena! – A nevem, mintha csak egy régi, recsegős gramofonból szólt volna. Kétszer-háromszor is megismétlődött, mire kinyitottam szemeim, és megpróbáltam felfogni az engem körülölelő valóságot. – Az Istenért! Szólalj már meg! – üvöltötte az árny, aminek a hangja most már biztos voltam benne, hogy Noamhez tartozik.

- Az esküvőd… egészen… extrémre sikeredett – nyögtem. Magam sem értettem, hogy egy ilyen képtelen mondat, hogyan is juthatott eszembe egy ilyen pillanatban, de úgy tűnt Noamet egyáltalán nem zavarta ironikus megjegyzésem.

Mély, remegő lélegzetet vett, mielőtt újra megszólalt volna.

- Megmaradsz? – kérdezte őszinte aggodalom. Szemei a testemet pásztázták újabb sérülés után kutatva.

- Sajnos – nyekeregtem fél könyökre támaszkodva. Félszegen elmosolyodott, amit jó jelnek vettem. A hasamban tompa lüktetés jelezte, hogy nincs minden rendben azon a tájékon, és a lábamba bele-belenyilalló fájdalom is kezdett egyre erősebbé válni.

- Nagyon fáj? – Noam szemöldökei összeszaladtak homlokán. Tudtam, mit tervez, és én még csak gondolni sem akartam a képességére. Minden erőnkre szükségünk volt, ha véget akartunk ennek vetni, és én egyetlen csepp energiáját sem akartam magamba szívni feleslegesen. Annyira nem éreztem vészesnek a helyzetet, hogy gyógyításra lenne szükségem rögtön abban a pillanatban.

- Még csak eszedbe se jusson! – figyelmeztettem. Nehézkesen feltornáztam magam ülő helyzetbe, és körbenéztem. Teljesen romba döntöttük a terem egy részét. Mintha egy tornádó szabadult volna be, és végzett volna mindennel, amit hirtelen szépnek látott. A szobrokkal, az aranyozott díszítésekkel, a freskókkal. Mindennel. Mi pont egy szárnyaszegett angyalszobor alatt állapodtunk meg. Leszegett, arctalan feje úgy meredt ránk, mintha csak azt üvöltené: „Mit tettetek ezzel a szent hellyel! Barbárok!”

Elkaptam a tekintetem róla, és újra Noam arcára figyeltem. Most vettem csak észre, hogy rövidre nyírt haja alól vékonyka kis sötét folyam indult meg halántékán. Elborzadtam a látványra. Megsérült, méghozzá a fején. Semmi jót nem sejtetett.

- Inkább magaddal kellene törődnöd – jegyeztem meg kiszáradt torokkal. Jobb karommal a kis vérfolyam felé nyúltam, és oldalt a hajába simítottam, ügyelve, hogy még csak véletlenül se érintsem a sebet, aminek a helyét első látásra csak besaccolni tudtam a haja miatt. Hüvelykujjammal eltöröltem az arcába folyó folyadékot.

- Megmaradok én is, ne aggódj! – vigyorodott el csibészesen, oldva a feszültséget. Ez is olyan igazi Noam-mosoly volt, amit csak ritkán lehetett rajta látni. – Biztos, hogy jól vagy? – A nyakába kapaszkodva sikerült csak lábra állítania. Rosszalló pillantást vetettem rá a kérdés miatt.

- Mondtam már, hogy kutya bajom! – morogtam, mire mosolya vigyorrá szélesedett.

- Elnézést asszonyom! – húzta ki magát viccelődve, aztán hirtelen alábbhagyott mosolya, de nem tűnt el teljesen. Leemeltem karom a válláról, és megnéztem mennyire tudok a saját lábamon megállni. – Leszel szíves vigyázni magadra, mert nem tudok mindenhol ott lenni egyszerre! – Újra vigyorgott, mikor ránéztem. – Szeretlek! – fűzte hozzá kurtán, mintha ez az egy szócska szoros kapcsolatban állt volna a korábban mondottakkal, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra, és már a Bazilika nagy termét pásztázta szemeivel.

Elváltak ajkaim csodálkozásomban. Olyan egyszerűen, és leginkább természetesen hagyta el ajkait a szó, mintha csak minden nap gyakorolta volna. Újra kételkedni kezdtem benne, hogy ez a valóság, mert a valóságban az a Noam, akit én ismertem, nemhogy ezt a szót, de ennek még csak egy elnyomott változatát sem ejtette volna ki a száján.

Összezavarodtam. A fejem hasogatott, és csak akkor vettem észre, hogy a koponyám és a márványlapok találkozása miatt, teljességgel kiengedtem a defensiót a kezeim közül.

- Noam – nyekeregtem rémülten, mire hátra pillantott válla felett. – A defensio… mikor bevertem a fejem – kezdtem volna bele, de értelemszerűen egy normális mondatot sem bírtam egyelőre összerakni a sok információ és a fájdalom miatt.

- Ne törődj vele! – jelentette ki érzelemmentesen. Egy pillanatig csak értetlenül kidülledt szemekkel bámultam a hátát, majd leesett a tantusz. Átvállalta azokat is, akiket nekem kellett volna lefedni. – Amint látod, teljesen mindegy, hogy lefedjük e a mieink, mert a Kompánia emberei, ha nem is mindenki, de valamilyen úton módon, mégis képesek használni a tehetségeiket.

Egyáltalán nem értettem, mi folyik körülöttem. Egyben voltam csak biztos, hogy azt akarom, hogy vége legyen, és visszatérhessek nagyjából normálisnak mondható életemhez. Ez az egész kezdett egyre szövevényesebb, és egyre gonoszabb lenni, valamint egyre jobban kezdett bekebelezni engem.

- Dallaway! Kenward! – üvöltötte Blain, mire az egyik azonnal megjelent mellettünk, a másik pedig futva indult meg felénk a káosz közepette. Még mindig nem tudtam eldönteni ki-kicsoda, és emiatt borzasztóan szégyelltem is magam, de mentségemül szolgáljon, hogy az elmúlt pár hónap alatt annyi nevet kellett megjegyeznem, hogy félő volt az agyam nem bírja már sokáig a megterhelést. – Ügyeljetek rá, hogy ne essen baja, ha már a testőrség további tagjai jelenleg használhatatlanok! – adta ki a parancsot, mire a másik kettő csak határozottan bólintott egyet, Noam pedig megindult a törmelékek között, egyenesen Mr. Nortont megcélozva.

Tettem egy kósza próbálkozást, hogy utána induljak, de két főből álló testőrségem természetesen nem hagyta. Sietősen az egyik oszlop mögé vonszoltak.

- Jobb, ha hallgatsz ránk – közölte nemes egyszerűséggel a göndör hajú. Vörös színe élénken elütött a templom poros és sötét belső terétől.

- Hol van Oliver? – szegeztem a kérdést nekik hirtelen. A vörös szemei kikerekedtek meglepetésében, a barna hajú meg csak elkapta tekintetét rólam, és kissé kihajolt az oszlop mögül, mintha csak a nagyteremben zajló eseményeket szemlélné. Lassú, apró karmok kezdték szorongatni a gyomromat. – Hé! Barna! – üvöltöttem rá. – Kérdeztem valamit! – Úgy nézett vissza rám, mintha a spanyol himnuszt kezdtem volna énekelni.

- Leonard! – közölte kissé sértődötten, de miután semmilyen változás nem következett be modoromban a neve hatására, megenyhültek arcvonásai. – Ne törődj most Oliverrel. Minden rendben lesz vele.

Nyugtatónak szánhatta a mondatot, de nálam pont az ellenkező hatást váltotta ki a mondat.

- Lesz? – ismételtem meg rekedtesen. A „lesz” körülbelül annyival volt egyenlő, hogy jelenleg nincs rendben, és ez több mint kétségbeejtő ténynek bizonyult. Elegem lett. Az egyik legfontosabb ember számomra miattam sérült meg, és sajnos nem ő volt az egyetlen.

Egy pillanatra mély lélegzetet vettem és magam elé bámultam. Számba vettem az eseményeket, már amennyire lüktető koponyám engedte, és nem láttam ennek a káosznak a végét egyáltalán. Képtelen voltam rájönni, hogyan lehetne véget vetni ennek a céltalan bokszmeccsnek. Merthogy már igazán azt sem értettem, mire megy ki a játék. Aztán a megoldás mégis olyan hirtelen jött, hogy nevethetnékem támadt tőle. Persze még csak egy mosolyra emlékeztető grimaszra sem futotta döbbenetemben, hogy talán én magam véget tudok vetni ennek az egész ketrecharcnak.

Kiegyenesedtem, ahogy rám tört a felismerés. Leonard és a vörös hajú kétkedve bámultak rám. Kicsit olyan volt az egész, mint egy régi lányregény egyik jelenete. Tudtam, hogy sokkal méretesebb tervei vannak a Kompániának, és hogy nem is az a végcél, hogy én legyek a hivatalos ingenikumuk. Én csak egy apró légypiszoknak számítottam a két hatalom gépezetében, de annyi bizonyos volt, hogy a jelenlegi helyzet megfékezésében igenis nagy szerepet tölthetek be, és csak bízni tudtam benne, hogy ezzel nem indítok be egy sokkal nagyobb lavinát, amiben később viszont már semmi hatalmam nem lesz.

- A parancs úgy szólt, hogy ügyeljetek rá, hogy ne essen bajom, igaz? – szólaltam meg színtelen hangon. A két fiú tekintete fürkészően villant egymásra, de nem feleltek. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogyan folytathatnám, de aztán eszembe jutott valami egészen más, így a következő pár szóval, egészen kuszának tűnhetett a mondandóm. – Üzenem Noamnek, hogy „Én is” – jelentettem ki, magamat is meglepő higgadtsággal, és mielőtt bármit is reagálhattak volna, lehunytam szemeim, és maradék energiámmal megpróbáltam egyetlen egy dologra összpontosítani. Peytonra.

A teleport a lehető legpontosabbra sikeredett. Egy pillanat múlva, máris Peyton mögött találtam magam. Az oltárhoz vezető lépcsősor legszélén állt. A haja kissé csapzott volt, a ruhája poros, és a szerteszét szóródott és megtaposott virágok között, úgy festett, akár egy akció mozi főhősnője. Mintha megérezte volna jelenlétem, azonnal hátrafordult.

Valahonnan Lex kiabálása kúszott el felénk. Nem értettem, mit mond és kinek, annyi viszont bizonyos volt, hogy a nevem is szerepelt a szavak között. Nem figyeltem rá. Csakis Peytonra összpontosítottam.

- Leszek a Kompánia ingenikuma – nyögtem fojtottan, pont úgy, mint mikor egy kisfiú vallja be a szüleinek valamelyik sokáig elhallgatott csínytevésének részleteit. – Csak állítsd le ezt az egészet! – A mondat végére már szinte könyörögtem. Peyton szemei elkerekedtek egy másodpercre. Tekintete végigfutott rajtam, majd megállapodott arcomon. Nem tudtam, mire gondol, és nem is akartam megtudni.

- Biztos vagy benne? – A kérdés váratlanul érintett. Nem számítottam rá, hogy megerősítést fog kérni. Volt e mögött a kérdés mögött annyi minden. Annyi minden, amit én természetesen nem ismertem, de végül mégiscsak kinyögtem a választ.

- Biztos.