55. fejezet - Másik oldal

Mena

Feküdtem az ágyban, és próbáltam visszapörgetni az eseményeket, amik olyan sebességgel történtek, mintha csak egy régi videokazettát tekertem volna egyik jelenetről a másikra. Csodáltam, hogy a fejem még nem fáj tőle. Fáradtnak éreztem magam, holott már két teljes nap telt el a Bazilikában történtek óta. Nem mentem iskolába, de tudtam, hogy ez az utolsó éjszaka. Holnap már meg kell jelennem. Az, hogy hivatalosan is a Kompánia szervezetét erősítettem, nem jelentette azt, hogy bármi is változna, már ami az iskolába járás folyamatát illeti. Ugyanis fel lettem világosítva, hogy olyan, hogy „Szindikátus iskola” vagy „Kompánia iskola” nincsen. Olyan van, hogy „Tehetségek iskolája”, és ez az intézmény kötelességénél fogva nem tehet és nem is tesz politikai különbségeket diákjai között, ahogy tanárai között sem.

Csakhogy ez a tény egy cseppet sem nyugtatott meg engem. Nem tudtam, mire számítsak ezután a döntésem után. Eddig sem szívleltek nyilván, de engem nem is azok az emberek érdekeltek, akik ismeretlenül formáltak rólam véleményt. Sokkal inkább tartottam az olyanoktól, akikkel sok időt eltöltöttem, és a barátaimmá váltak. Még csak sejteni sem sejthettem, hogyan reagáltak döntésemre, mert, amint kimondtam Peytonnak a bűvös szavakat ott az oltárhoz vezető lépcsősoron, rögtön elsötétült előttem a világ.

Elájultam, mintha csak így lett volna megírva. A defensio kiszívta az összes mentális energiám, az agyam pedig a legegyszerűbb és legösztönösebb védekezési reakcióval válaszolt. Persze ezt is úgy kellett elmagyarázni nekem ébredés után, egy olyan helységben, amit életemben nem láttam még, és ahol az utolsó éjszakát is tölthettem, mielőtt véglegesen vissza nem kellett mennem az iskolába és a kollégiumba.

Kedvem lett volna jól fejbe csapni magam egy hatalmas hólapáttal, amiért sikerült a legszánalmasabb módját választanom a döntésem súlya elöli elmenekülésnek, de ezen természetesen már nem változtathattam.

Mély lélegzetet véve tornáztam fel ülő helyzetbe magam, mikor kopogtak az ajtón. Erőtlenül kinyúltam az ágy melletti éjjeliszekrényhez, és felkapcsoltam a rajta árválkodó olvasólámpát, ami halványsárgás derengéssel töltötte meg a rideg szobát.

- Igen? – szólaltam meg, mert még arra is lusta voltam, hogy felálljak, és saját magam nyissak ajtót.

- Csak néhány szükséges dolgot hoztam a holnapi naphoz – lépett a szobába Peyton. Nem nézett rám, csak gyorsan lerakodta a kezében pihenő dolgokat az egyik fotelbe, majd megállt az ajtóban. Végig követtem mozdulatait, de nem szóltam semmit sem. – A Szindikátus központban lévő ruháid és dolgaid már visszajuttattuk a korábbi kollégiumi szobádba, a többi holmid mellé. Holnap délután már oda menj vissza az óráid után – közölte, olyan hangnemben, mintha csak egy tévé használati utasítási könyvét olvasná fel. Ujjait végig zavartan tördelte. Elgondolkodott, én meg csak néztem rá színtelenül, és akkor hirtelen rám emelte tekintetét. – Tudom, hogy ez most nagyon zavaros, és legfőképpen nehéz neked – kezdett bele, de akkor először én is megszólaltam.

- Egyáltalán nem tudod – vágtam közbe érzelemmentesen. Torka megfeszült, ahogy nyelni próbált.

- Hidd el, én nem bántani akarlak – kezdett volna bele újra, de újfent közbeszóltam.

- Ahogy az öcsédet sem akartad? – érdeklődtem hektikusan. Egy pillanatra elszakította tőlem a tekintetét és csak egy pontot bámult a falon.

- Te meg erről nem tudsz semmit – válaszolt közönyösen. – Ne legyél olyan nagyra magaddal, Mena! – figyelmeztetett. Meglepetten és némileg zavartan bámultam rá. – Rengeteg dolog van, amiről nem tudsz, és rengeteg olyan is, amiről soha nem is fogsz tudni az egész tehetséges világgal, vagy akár a Blain családdal kapcsolatban, akár a tagja leszel egyszer, akár nem. – Éreztem, amint diónyira tágulnak a szemeim.

Most ugye nem Dany-re akart utalni?

- Jelenleg az egyetlen dolog, amiről tudni akarok, az az alvás! – közöltem feszülten. Pár másodpercig csak elemzően hallgatott, majd az ajtóhoz lépett, de még visszafordult. Én már akkor visszafeküdtem a párnára.

- Sky tájékoztatott a menetrendről?

Válaszként csak morogtam valami igen-félét, mire kilépett a helységből, és behúzta maga mögött az ajtót. Azonnal a hátamra fordultam, és a plafont kezdtem bámulni.

Persze, hogy tájékoztatott. Egész délután ezt magyarázta nekem, és szinte minden egyes mondata lyukat égetett elmémben. Vissza kellett mennem a suliba, ugyan azzal az órarenddel, amivel eddig is jártam. Koliban ugyan az a szoba, amiben eddig laktam. Minden szerda és péntek délután plusz órákat kell vennem, hogy behozzam a lemaradásom.

- Mennyire vagy tisztában az ingenikummal? – rémlett fel bennem Sky kérdése, és sajnos a válaszom is ugyan ennyire élesen megmaradt bennem.

- Semennyire – feleltem fásultan. Ültem az asztal mellett, mintha csak egy kislány játék barbija lennék, akit éppen akkor a Norton család ebédlőasztalához ültetettek le.

Sky tekintete elkerekedett.

- Azt észrevettük, hogy néhány alap tehetséget ügyesen használsz, de nem gondoltam volna, hogy Blain ezen felül semmire sem tanított meg – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában. Habár rosszul esett, nem reagáltam rá semmit.

Valamit feljegyzett az előtte heverő lapok egyikére, majd újra rám nézett.

- Mennyit tudsz a tehetséges világ rendszerének működéséről?

- Nem sokat. – Válaszom újabb jegyzetelgetés követte, míg én az asztal közepére helyezett száraz virágcsokrot kezdtem bámulni. A késő délutáni napfény narancssárgás árnyalattal szőtte be a – valaha bizonyára vörös színű – rózsák szirmait. Csodálatos volt.

- A szobalány mindennap befújja parfümmel? – kérdeztem érdektelen hangnemben. Csak bámultam a csokrot tovább, miközben Sky lassan felemelte tekintetét a lapokról, és értetlenül rám meredt. Tisztán éreztem a kellemes illatot, és mivel nyilvánvalóan nem friss virágokról volt szó, ez az egy lehetséges megoldás volt.

Sky úgy bámult rám, mintha megbolondultam volna.

- Nincs szobalányunk – jegyezte meg egyszerűen, pár pillanat hallgatás után.

Pedig megesküdtem volna, hogy Mr. Norton sokat ad az ilyesmire. E nélkül túlságosan is hétköznapi családnak tetszett a Norton család, amitől kissé megrémültem.

- Telefonálnom kell egyet. Kérsz egy üdítőt, vagy valamit addig? – állt fel hirtelen az asztaltól papírjaival együtt. A kérdés egyáltalán nem volt kedves. Olyan hangnemben tette fel, mintha ez a mondat is csak folytatása lenne a korábbi beszélgetésnek a tehetséges világról. Egy pár pillanatig csak bámultam rá, és elmémben felrémlett annak a Sky-nak a képe, akit a gimiben ismertem meg. Azt sem kedveltem túlzottan, de annak legalább volt valamiféle élet a tekintetében. Ez az új kiadás viszont olyan volt, mint egy feljavított kinézetű, de lényegesen kevesebb tudású okos telefon.

- Nem, kösz – adtam meg a választ végül, mire hátat fordítva egyedül hagyott a helységben.

Miután visszajött, rájöttem, hogy az apjával telefonálhatott. Elmondta neki a beszélgetésünk lényegét, és Mr. Norton bizonyára ezek alapján közölte vele a tényállásokat. Vagyishogy mi a teendő.

Oldalra fordultam az ágyban, és megnéztem, amit Peyton letett a fotelbe. Néhány könyv volt, és egy új egyenruha. Legalábbis annak néztem. Cinikusan fújtam egyet, mert habár az előző tényleg nagy volt rám, nem gondoltam volna, hogy az egyenruhának bármiféle jelentősége is lenne. Néztem egy ideig a kis könyv és ruha halmot, aztán a tekintetem tovább siklott kikapcsolt mobiltelefonomra, ami az éjjeliszekrényen hevert. Közvetlen ocsúdásom után kapcsoltam ki. Féltem döntésem következményeitől. Valahogy sejtettem, hogy könnyűszerrel meg tudnának találni a megosztás miatt, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy biztosan nem fognak keresni személyesen egy ideig. Rendesen megkavartam a dolgokat. Viszont féltem, hogy ennek ellenére lennének páran, akik magyarázatot követelnének tőlem, és én nem tudnék, mit mondani.

Kinyúltam a takaró alól, hogy a kezembe vegyem. Úgy véltem elég idő telt már el, és elég késő is van ahhoz, hogy bárki is keressen.

Visszakapcsoltam. Abban a pillanatban végeláthatatlanul sípolni és rezegni kezdett a sok sms és nem fogadott hívásjelzés miatt. Nem törődtem velük, csak olvasatlanul kiléptem belőlük, és beállítottam az ébresztés időpontját reggel hatra. Egy ideig még ujjaim között tartottam az elsötétült készüléket. Azon gondolkodtam, vajon ha megnézném találnék-e üzenetet Noamtől, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a feltételezés eszméletlenül bugyuta tőlem. Amit tettem valószínűleg a hátba támadás összes létező definícióját kimerítette. A helyébe én sem lennék kíváncsi magamra.

Visszatettem a telefont a kis éjjeliszekrényre, leoltottam a lámpát, és bebújtam a takaró alá. Lehunytam a szemeim és megpróbáltam elaludni, de egy pillanat múlva újra rezegni kezdett a mobil, és nem hagyta abba. Nem fordultam meg. Megpróbáltam úgy tenni, mint aki észre sem veszi. Egy idő után elhallgatott, de aztán rögtön újra kezdte, és akkor ért a felismerés, hogy akár apám is lehet az. Bepánikoltam. Ha ő is hívni akart az elmúlt napokban, míg ki volt kapcsolva a telefonom, akkor nagy bajban vagyok.

Magam is meglepő sebességgel fordultam meg és emeltem a fülemhez a telefont.

- Igen? – szóltam bele. Pár pillanatig csak néma hallgatás volt a válasz. Már felkészültem mindenre, amit apám a fejemhez vághat, de arra nem, ami valóban a vonal túlsó végén várt.

- Már többször is hívtalak… ki voltál kapcsolva –szólalt meg végül a másik hang fásultan. Beharaptam ajkaim, de olyan erővel, hogy azonnal éreztem nyelvem hegyén vérem fémes ízét.

- Noam – suttogtam rekedtesen.

- Mégis mi a fenét képzeltél? – kérdezte, de a hangja egyáltalán nem volt se dühös, se ingerült, és ez megijesztett. Kifejezéstelenül és halkan beszélt.

- Nem képzeltem semmit sem – sóhajtottam. Egy pár másodpercig megint csak hallgatott, majd újra megszólalt.

- Nem hiszem el, hogy ezt tetted.

- Én sem – hagytam helyben halkan. Egy ideig csak feküdtem az ágyban némán, és hallgattam. Noam sem szólt semmit. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg ő sem volt rá felkészülve, hogy most felveszem a telefont, és ha a kezdetekben még volt is egy tökéletes terve, hogy mit fog a fejemhez vágni, az mostanra bizony megváltozhatott.

- Mi lesz most? – Nem számítottam ilyen kérdésre. Kettőnk közül mindig is ő volt a talpra esettebb és az ésszerűbb látásmódú, nem hittem volna, hogy valaha is hallani fogom tőle ezt a kérdést, a lehető legnagyobb tanácstalansággal a hangjában.

- Nem tudom – sóhajtottam nehézkesen. – A Szindikátus visszakapta az ingenikumait, továbbra is a tehetséges világ legfőbb hatalmi szerve…

- Ugye nem hiszed, hogy a Kompánia ezt ennyiben fogja hagyni? Így-vagy úgy, de megszerezték, amit akartak, és az jelenleg te voltál. És te csak egy kis kavics vagy a végleges hatalomra jutásuk útján. – Nem akarta, de kis kesernyés íze mégis lett a mondatnak.

- Tudom – jegyeztem meg. A gyomrom összerándult, és úgy tűnt a görcs jó ideig maradni szándékozik.

- Iskolával, mi lesz? – Mély lélegzetet vettem.

- Nem vagyok fogoly, Blain! – fakadtam ki. Egy pillanatra hallottam, amint elakad a lélegzete. – Ugyanúgy járhatok iskolába, mint eddig, ugyanúgy visszamegyek a kollégiumba a korábbi szobatársamhoz. Pár plusz órám lesz csak!

- Egyelőre – reagálta le gyorsan és komoran, majd újra csak hallgatott hosszú másodpercekig. Nem tudtam, mit kellene még mondanom. Kíváncsi voltam, mi történt, miután én sikeresen kiiktattam magam. Mi lett az esküvővel, mi van Annel, vagy hogy, mit gondol rólam Caroline és Lex, és persze, hogy van Oliver. Röviden: hogyan alakultak az események a másik oldalon. Mert persze kérdezősködtem, de mind Sky mind pedig Peyton mélyen hallgatott a Szindikátussal kapcsolatos kérdéseimkor.

De persze nem mertem megkérdezni Noamet, és nem is éreztem jogosnak a faggatózást. Mintha már nem lenne jogom tudni róluk.

- Mit mondtak a megosztással kapcsolatban? – rántott ki a hangja gondolataim közül.

- Semmit – adtam meg a választ azonnal. Fojtottan felnyögött.

- Hát persze – jegyezte meg savanyúan. – Nem mondhatsz semmit, mert én a Szindikátushoz tartozom. – A mondatból, több szempontból is sütött a keserűség. Éreztem, tudtam. Már rég nem tartozott ő lélekben a Szindikátushoz, és zavarta a feltételezés, hogy én emiatt nem mondhatok neki semmit.

- Ez nem igaz – sóhajtottam. A gombóc a gyomromból a torkomba kúszott át, fojtogatva, sírásra késztetve. – Nekem sem mondanak semmit sem – védekeztem, aztán újra az ajkamba haraptam, hogy ne bőgjem el magam.

- És, mi lesz velünk? – A kérdése szinte gyomorszájon vágott. Mi az, hogy velünk? Mi lenne velünk? Eddig azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy mi!

- Nem értem, mire…

- Dehogynem érted te! – vágott a szavamba, és most először éreztem, hogy dühös. – Ne játszd az idiótát, Mena!

- Nincs olyan, hogy „velünk” – adtam meg a választ hirtelen. Elakadt a lélegzete, de én csak folytattam. – Soha nem is volt. Mi csak elszórakozgattunk egymással. Naivan azt hittük ebből bármi lehet, de nem! Ezt itt nem az a világ, amiben én az elmúlt tizenhét évemet töltöttem. Nem is értem, mit képzeltem…

- Szeretsz? – vágott hirtelen a szavamba. Ha most láttam volna magam, biztos megijedtem volna saját tükörképemtől. Éreztem, ahogy lesápadok.

- Tessék? – nyekeregtem levegőhiányosan, mert erre aztán végképp nem számítottam.

- Jól hallottad! – Pár másodpercig csak hallgattam. Mégis mit kellett volna mondanom? Az igazságot? Gyanítom azt már úgy is tudta, sőt, Dallaway és Kenward minden bizonyossággal átadta az üzenetem.

Tőlem akarta hallani. Tisztán, félreérthetetlenül.

- Igen – feleltem végül. Minek hazudtam volna? A mögöttünk lévő hazugsághegyek vezettek oda, ahol voltunk. Körülvett minket a hazugság köde bárhol is voltunk. Mindnyájunkat. És csak fojtogatott. Elegem volt ebből. Még az életem felét sem éltem le, és máris fojtogatónak éreztem az egész világot. Ki akartam ebből szállni, és egy olyan életet élni, ami nem csak erről szól.

- Rendben! Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba! – Nem értettem, mire akar kilyukadni. Csak feküdtem a sötét szobában és vártam, hogy folytassa. – Értelmetlen lenne tagadni. Furcsa, de leginkább új nekem ez a helyzet. – A szívem a torkomban kezdett dobogni, a gyomrom pedig összeszűkült, mert végre kezdtem sejteni a végkifejletet. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez az érzés biztosan az, de… azt hiszem, szerelmes vagyok beléd, Mena.

Reflexszerűen ültem fel az ágyban. Azt hittem, csak álmodom, vagy rosszul hallottam, de nem. Ez a valóság volt. Christopher Noam Blain, épp egy pillanattal ezelőtt vallott nekem szerelmet zavart és rekedtes hangon. Az agyam hirtelen kikapcsolt, és egyfolytában csak az utolsó pár szót visszhangozta. A Bazilikában elejtett kis mondatát, még foghattam az adrenalinra, vagy a felfokozott érzelmi állapotra, amit az egész Kompánia-Szindikátus vita robbantott ki, de itt most nem volt kifogás.

Hallgattam. Nem találtam a szavakat, a torkom kiszáradt. Lehetséges, hogy valami reakciót várt, de képtelen voltam magamból kicsikarni bármit is, így folytatta.

- De ezt nem hiszem, hogy telefonon kellene megbeszélnünk. – Igaza volt, de ahogy belegondoltam, hogy ezt a beszélgetést élőben kellene folytatnunk, egyszerre csak gyávának éreztem magam. – Sok mindent kellene megbeszélnünk, azt hiszem. Nem tudom, most hogyan tovább, annyit tudok csak, hogy látni akarlak!

Elkeseredtem egy szemvillanás alatt.

- Noam… - kezdtem volna bele, de egyszeriben nem tudtam, mivel kellene indítanom. – Ennek az egésznek semmi értelme!

- Ne csináld! – mordult fel. – Most már nem mondhatod ezt! Ne légy gyáva!

- Nem gyávaság ez – válaszoltam. – Hogy van Ann? – A kérdés elég cinikusra sikeredett. Csak miután kimondtam jöttem rá, hogy egyáltalán nincs jogom annak lenni. Noam nagyot sóhajtott.

- Erről is beszélnünk kellene. Sok dolog van, amiről nem tudsz… - Volt valami a szavai mögött, amit nem tudtam, mire véljek. Aztán eszembe jutott Ann anyukája is. Annyi mindenre kellett volna még idő, hogy átgondoljam, de nem tehettem meg, hogy magamba süllyedve töltsek még pár napot. Szembe kellett néznem mindennel és mindenkivel, és a hegy csúcsa, még csak apám és Ann anyja volt. Ezzel a helyzettel egyáltalán nem tudtam, mit is kellene kezdjek.

- Oliver, hogy van? – váltottam témát hirtelen. Nem bírtam magamba fojtani a kíváncsiságom.

- Kórházban van, de megmarad – válaszolt szűkösen. Nem akartam firtatni a témát, mert éreztem, hogy nem szívesen beszél róla. Pedig lettek volna még kérdéseim, de egyelőre beértem annyival, hogy jól van. – Holnap iskola után! Muszáj beszélnünk!

Hallgattam, mert nem voltam még mindig biztos benne, hogy ez jó ötlet, és kicsit tartottam is Mr. Nortontól. Nem mondták, hogy tilos lenne a barátaimmal találkoznom, de valamiért úgy éreztem, mintha ezzel bűnt követnék el.

- Legyen – egyeztem bele mégis. Itt a lehető legjobb alkalom, hogy minden tisztázódjon. Fogalmam sem volt, hova fog vezetni mind az, ami történt, vagy mind az, ami történni fog, de az egy helyben toporgásnál minden jobb.

Nem leszek gyáva!

- Aludj jól – mondta végül nehézkesen. A hangja hihetetlenül fáradt volt, és azt gyanítottam ezt nem csak az alváshiány okozta.

- Te is –köszöntem el, majd azonnal el is emeltem a fülemtől a telefont, hogy letegyem.

Pár pillanatig csak néztem magam elé a sötétben, majd visszatettem a készüléket oda, ahol eredetileg is pihent, és hátat fordítottam neki az ágyban. Elgondolkodtam, hogy csekély tizenhét életévem alatt, volt-e olyan nap, amit kevésbé vártam, mint a holnapit, és rá kellett jönnöm, hogy nem.

- Anya… - nyögtem elkeseredetten a sötétnek. Annyira szükségem lett volna rá. – Mit csináljak? – tettem fel a kérdést halkan, de természetesen válasz nem érkezett rá. Ha anya még velem lett volna, valószínűleg eleve nem kerülök, ilyen helyzetbe, mert ő mindig tudta mindenre a helyes megoldást, vagy választ, hangozzon ez bármilyen közhelyesen is. – Most bizonyára csak a fejed ingatod, hogy milyen egy ostoba lányod van – nevettem el magam erőtlenül. Régen napi szinten beszéltem hozzá, aztán az idő múlásával, valahogy ez elmúlt. Ahogy fogytak körülöttem az emberek, úgy egyre kevesebb témát találtam, amiről beszélhetnék neki. De most valahogy visszajött a régi érzés. Szükségem volt az anyámra. – Tudom, hogy most nem vagy büszke rám – morzsoltam le egy könnycseppet arcomról. – De szembe nézek minden tettem következményével, és elérem, hogy újra az a kislány legyek, akit annyira szerettél! Rendben? – Szintén nem érkezett válasz, de tudtam, hogy valahol bizony hall engem, és érdeklődve figyeli, hogy betartom-e az ígéretem.

Már pedig én be fogom tartani!