56. fejezet

Halaszthatatlan

Mena

A suli egy átlagos gimnazista lánynak sok mindent jelenthet. Az emberek szeretik azt hangoztatni, hogy a gimnázium a való életre készíti fel a diákokat, de én úgy éreztem, a való élet fele ilyen kegyetlen sem lesz, mint gimnáziumi éveim. Vagyis próbáltam ebben reménykedni, mikor leszálltam a buszról, a precipicetowni iskola bejárata előtt.

A reggel egészen szürreálisra sikeredett. Már önmagában a tény, hogy a Norton-család egyik szobájában keltem, furcsává tette az elmúlt napjaim, de az új egyenruha, és a mellé járó kíséret Sky személyében, szinte álomszerűvé tette a képet. Egy félelmetes álom képévé.

- Egész úton meg akartam kérdezni. Hogy-hogy busszal jársz iskolába? – Sky mögöttem szállt le a buszról, és épp áthajította vállán oldaltáskáját, mikor feltettem a bűvös kérdést. Rám sem nézett, úgy válaszolt.

- Mert a metró állomás messzebb van – felelte egykedvűen. Felnyögtem.

- Értékelem a humorod, de pontosan tudod, hogyan értem – kezdtem bele, miközben megindultunk a díszkövekkel kirakott kovácsoltvas bejárat felé. – A korábbi giminkbe is apuci egyik Mercijével jártál. Mi történt, hogy a slusszkulcsot becserélted egy busz bérletre?

- Rájöttem, hogy a tömegközlekedés sokkal jobb szórakozás, mint tök egyedül vezetni egy luxusautót. – Nem tudtam eldönteni, hogy a mondatában hány százalék az irónia és mennyi a komolyság, de mintha valóban lett volna egy kis igazság szavai mögött.

- Óh. A pornép nevében: jelenléted megtisztelő számunkra, bármelyik tömegközlekedési formát is választod – hajoltam meg egy picit, de ajka sem rebbent. Felnéztem, és rá kellett jönnöm, mire fel ez a nagy kedvetlenség. Ahogy haladtunk az udvar felé, egyre-másra megbámultak minket a diákok, és nem tudtam megérteni a pillantások mögötti érzelmeket.

- Na, mi van, Mena? Zavarnak a kéretlen tekintetek?

- Fogd be, Sky! – sziszegtem. Ajkai kegyetlen félmosolyra húzódtak, miközben megigazította táskája szíját.

- A hírek hamar terjednek – kezdett bele, bár erre már magam is rájöttem. – A gond csak az ezzel, hogy nem feltétlen a megfelelő hírek.

- Te ezt élvezed, igazam van? – szegeztem neki elítélően.

- Ne viccelj! Hát persze, hogy élvezem! – Kedvem lett volna jól gyomorszájon vágni. – De nincs okod az aggodalomra. Biztos vannak olyanok, akik utálnak, elítélnek, vagy éppen tesznek rád magasról, de még mindig abban a táborban vannak a legtöbben, akik félnek tőled. Pláne most, hogy kiderült a megosztás – kacarászott halkan, de én egyáltalán nem találtam ennyire mókásnak a helyzetet.

- Azt hittem, a Kompánia nem szeretné, ha ezt a nagy nyilvánosság is megtudná – jegyeztem meg, mire hirtelen megtorpant és szembefordult velem.

- Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak megjátszod? – kérdezte. Már a nyelvemen volt egy csípős válasz, de mielőtt még egy hangot is kiejthettem volna a számon, már folytatta is. – Gondolj már bele egy kicsit. Ez gyakorlatilag egy hivatalos ingenikum megosztás a Kompánia és a Szindikátus között, ami – ha még nem jöttél volna rá – a nagy nyilvánosságnak politikai egyezséget jelent a két hatalom között. Mintha a Szindikátus azzal, hogy mind ezt szó nélkül hagyta, azt mondaná, hogy elismeri a Kompániát, mint lehetséges irányító szervet. Már miért akarna a Kompánia egy ilyen információt elhallgatni a nagyközönség elől? – kérdezte cinikusan mosolyogva.

Válaszolni akartam, de csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Hát persze, hogy ezt sem gondoltam át rendesen. Már miért is tettem volna? Ostoba voltam, mint mindig.

- Annyi, de annyi minden van, amit még meg kell tanulnod, drága Mena – simított végig hajamon. Arcán még most is ott virított az a fensőbbséges mosoly, amitől legszívesebben hányni lett volna kedvem.

- Vedd le rólam a kezed – ütöttem el ujjait, de úgy tűnt, nem szegtem kedvét egyáltalán. – Ezért nem lettem eltiltva Noamtől vagy Caroline-től sem, igaz? Minél többet látnak együtt minket, annál jobb a Kompániának! – összegeztem, mire Sky csak hegykén megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná, hogy legalább ezt az egy dolgot jól következtettem ki.

Összeszorítottam a fogaim, hogy ne mondjak még hozzá egy jó sor káromkodást, majd kikerülve megindultam az épület felé. Nem volt szerencsém, mert követett.

- Ne vedd magadra – közölte, mikor beért. – Az apámnak se te se a cuki Noam nem vagytok fontosak, mint emberek – ironizált, majd a hangja hirtelen színtelenné vált, ahogy folytatta. – Egy dolog érdekli, hogy végre ő irányíthassa a tehetséges világot.

- Fog be, Sky, már mondtam! – sziszegtem. Próbáltam gyorsítani a tempómon, de ő csak hetykén haladt mellettem, és be sem állt a szája.

- Tudod, mire leszek még nagyon kíváncsi? Vajon a kis Dany mennyire kavarta meg a Kompánia eredeti terveit? Mert, ha jól emlékszem vannak erre vonatkozóan a Szindikátusnak is törvényei. – A hangja elképesztően gúnyos volt, és egyre jobban kezdett kihozni a sodromból. – Csírájában elfojtani a közted és Noam között lévő, még nem létező szexuális kapcsolatot… hát ez szép! Ilyet még én sem pipáltam – kacagott fel, és azt hiszem, itt szakadt el az a bizonyos cérna.

Szembe fordultam Sky-jal, és szinte egy pillantásommal máris az egyik fekete villanypóznának szegeztem, ami a járdát szegélyezte egy paddal karöltve. Hálát adtam az égnek, hogy a tehetségem azonnal működött, mikor ideges voltam. A gerince szinte koppant a vason. Néhány, a közelben beszélgető diák riadtan felénk is fordult.

Adjunk a tőlem félőknek! Kit érdekel?

- Undorító vagy, Sky! – léptem az említett arcához egészen közel. Az ütéstől tüdejében rekedhetett némi levegő, mert csak hebegett. – Azt ajánlom, szállj le rólam. Tégy egy szívességet, és tarts meg magadnak perverz gondolataid. Fogadd meg ezt a tanácsot, mert legközelebb nem a levitációt fogom rajtad gyakorolni! – fenyegettem meg. Egy pillanatra csak fürkészően köhécselt, majd zavartan kiegyenesedett.

- Ne aggódj! – igazította meg egyenruháját feszengve. – Van jobb dolgom is, mint a ti szappanoperátok legújabb részét bámulni. De jobb, ha vigyáztok! – figyelmeztetett, mire távolabb léptem és érdeklődően felvontam egyik szemöldököm. – Az apám sok mindenre képes, és te már az ő embere vagy.

- Kösz az aggódást – jegyeztem meg cinikusan. – De most, ha megbocsátasz, felmennék a kollégiumba, mielőtt elkezdődne az első órám! – Azzal sarkon fordultam, és megindultam az épület irányába. Semmi kedvem, és energiám sem volt, hogy folytassam a társalgást Nortonnal. Éppen elegendő időt kellett együtt töltenem vele az elmúlt napokban, és egy perccel sem akartam többet, mint amennyit tényleg szükséges.

Nem akartam erre az egészre gondolni. Túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy az életem már most csakis a problémákról szóljon. Levegőt kellett vennem.

Emlékeztem a járásra. Habár a kollégium épülete olyan volt, akár egy útvesztő, mégis egyből sikerült megtalálnom a szobám. Senkivel sem találkoztam idő közben a portást és egy takarítót kivéve, amiért nem lehettem elég hálás a sorsnak.

A szoba pontosan úgy nézett ki, mint pár héttel ezelőtt, mégis olyan érzésem volt, mintha évekkel ezelőtt jártam volna ott. Esmeralda ágya katonásan be volt vetve, csupán a laptopja árválkodott a pléd tetején. Az éjjeliszekrényén is ugyanúgy ott hevert a szőke srácról a kép, és a papucsa is ott árválkodott az ágy végében. Biztosra vettem, hogy nem túlzottan hiányoztam neki, még külön örülhetett is a magánynak.

Mély lélegzetet vettem és a saját ágyamhoz léptem. Leemeltem vállamról a táskát, és az ágyneműre dobtam. Kedvem lett volna inkább egy jót aludni egyedül a szobában, de már pont eleget hiányoztam az iskolából, és nem akartam gyávának sem tűnni, így hát kiválogattam az órarendnek megfelelő könyveket és füzeteket, és erőt véve magamon, megindultam a másik épület felé.

A kollégium folyosói visszafele és pont olyan kihaltak voltak, mint mikor jöttem. Ez sajnos az iskola épületéről egyáltalán nem volt elmondható. Senki sem szólt be, vagy szólított meg, sőt még kerülni sem kerültek az emberek, de néhány fürkésző, kíváncsi, vagy éppen remegő tekintet nem tudtam nem észrevenni. Borzasztó érzés volt így végighaladni az aulán és a folyosókon. Megpróbáltam természetes viselkedéssel a tantermek térképéhez lépni, és leolvasni, hol is találom az órarendben első helyen szereplő óra helyét, de még így sem tudtam lenyugodni. Úgy éreztem, néhány tekintet szinte lyukat éget a hátamban, még én a falnál állok, és a papírokat fürkészem.

- Nocsak! Kit látnak szemeim? – A hang olyan hirtelen jött, hogy akkorát ugrottam, hogy majdnem befejeltem a hirdetőtáblát fedő üveglapot. Nem számítottam rá, hogy bárki is hozzám fog szólni. – És, ahogy látom semmit sem változtál – jegyezte meg semmitmondóan, mire megfordultam. – Látom vége a kellemes és nyugodt kollégista napjaimnak.

- Én is örülök, hogy látlak Esmeralda – feleltem reflexszerűen gúnyosan, mire zöld szemei utálatosan kerekedtek el.

- A nevem még mindig Dorothea, te szellemi fogyatékos! – sziszegte, majd megrázta fejét, mintha csak el akarná felejteni beszólásom, és egy másik témával folytatta. – Már azt gondoltam, soha többé nem látlak. Kicsit örültem is – mosolyodott el felsőbbségesen. Arckifejezéséről tisztán olvasható volt, hogy visszavágást vár, és én boldogan teljesítettem is a néma kérést. Örültem, hogy ő egyáltalán nem viselkedett másképp velem. Ugyanúgy heccelt, mint azelőtt, és meg sem említette a Kompániát se a Szindikátust.

- Ó! Gondoltál rám? Hát ez édes… - feleltem cinikusan. – De remélem, nem okoz nagy lelki törést, ha elárulom, hogy nekem te eszembe sem jutottál.

- Hmpf. – Csak ennyi volt a válaszreakció, de nem tudott elnyomni egy elégedett mosolygást. Nem tudtam uralkodni magamon, szélesen elvigyorodtam. – Majd találkozunk – fordult sarkon, de még az utolsó szó jogán hozzátette: Sajnos!

Nem tudta elvenni a kedvem. Egyszerűen boldog voltam, hogy legalább ő nem változott irányomban. Mindenre számítottam, csak erre nem. Lelkesen visszafordultam a papír felé, gyorsan leolvastam a tanterem számát és helyét, és megindultam a lépcső felé, a második szintig. Egyre kevesebben jártak a folyosókon, habár az óra kezdetét jelző csengő még nem szólalt meg.

Az irodalom terem előtt csak néhányan lézengtek, a nagytöbbség már benn ült a teremben. Amikor beléptem, néhányan felém fordították a tekintetüket. Ugyanazok a fürkésző, kíváncsi szempárok fogadtak, mint bárhol máshol, de megpróbáltam úgy tenni megint, mint aki észre sem veszi őket. A leghátsó padhoz sétáltam, hogy legalább óra közben ne érezzem a hátamba fúródó tekinteteket, és leültem. Jó diáklány módjára elővettem a felszerelésem, és még meg nem szólalt a csengő, a szöveggyűjteményt lapozgattam. Addig fel sem néztem a betűkről, míg valaki le nem ült a mellettem lévő székre, közvetlen a becsengő megszólalása után.

Összerezzentem, és félve felbámultam a jövevényre. Azonnal felismertem szög egyenes fekete hajáról, és furcsa, sápadt arcáról. Averie Grilson. Most is ugyanolyan kimért volt, mint mikor utoljára láttam.

- Mit bámulsz? – mordult rám hirtelen, miközben előpakolta könyveit. – Talán foglalt ez a hely? – érdeklődött semleges hangon, mire szótlanul megráztam a fejem. – Csak, hogy tisztázzuk: Nem kedvellek, és utálom, hogy te is a Kompánia tagja lettél. – Olyan váratlanul ért a kijelentés, hogy megeshet, hogy egy percig tátott szájjal bámultam rá.

- Hát… kösz… - jegyeztem meg levegőhiányosan. Jobb nem jutott válaszként az eszembe. Teljesen letaglózott. – Csak egy kérdés! – szólaltam meg végül. Kelletlenül rám bámult. Pont ekkor jött be a tanárnő is. – Ha utálsz, minek ültél le mellém? – érdeklődtem cinikusan. Megrántotta a vállát, és úgy válaszolt.

- Negyedik bekezdés, hatodik sor: „Továbbá kötelességünk megadni egymásnak a támogatást, a tudást, és az együttérzést, bárminemű ellenállással is találjuk szembe magunkat.” – Mintha valami mantrát olvasott volna. – Sehol sem írja, hogy szeretnem is kell téged.

- He?

- Testvériségi alapnyilatkozat. – Még mindig nem jöttem rá, és ez látszódhatott az arcomon is, mert unottan könyve felé fordult, és miközben felnyitotta, folytatta. – A Kompánia eszméiről szóló könyv. Mindenkinek legalább egyszer el kell olvasnia élete során ezt a könyvet, aki a Kompánia tagja. Általában a gimnázium első osztályában kötelező olvasmány, ahogy a Szindikátus Testvériségi alapnyilatkozata is. – Sápadt lettem a gondolatra, hogy valószínűleg nekem is el kell majd olvasnom ezt – a már most száraznak tűnő – olvasmányt. – Erről sem tudtál igaz? – kérdezte lekezelően, majd választ sem várva, folytatta. – Nem lep meg. Mindegy. Mrs. Norton mondta, hogyha van időm, akkor nézzek rád, hogy boldogulsz. Amint látod, közös az irodalom óránk, így összekötöttem a kellemest a hasznossal.

Döbbenetemben szóhoz sem jutottam. Kellemest a hasznossal? Az irodalom, mint kellemes tantárgy? Bár nem kellett volna meglepődnöm. A kiselőadásból, amit tartott, már az elején leszűrtem, hogy Averie bizonyára a pedantéria összes fogalmát kimeríti. Nem gondoltam volna, hogy képes ennyit beszélni egyszerre. Korábban nem volt túl bőbeszédű, de most már értem, hogy miért.

Nem terveztem további társalgást vele, így inkább a könyvem felé hajoltam újra. A tanárnő már elkezdte a tananyag bevezetését is, mikor váratlanul kinyílt a teremajtó, és pont az az ember lépett be rajta, akivel a legkevésbé sem akartam találkozni. Legalábbis nem ilyen hamar. A szívem megugrott, és éreztem, amint teljesen elvörösödöm. Nem voltam felkészülve, és ezt minden porcikám elárulta. Bénultan ültem a könyveim felett, és csak bámultam magam elé.

- Mr. Blain – sóhajtott a nő elégedetlenül. – Az óra kezdetét jelző csengő, már öt perce volt. – Noam ott állt a fehér tábla előtt, laza testtartásban, zsebre dugott kezekkel, és mintha a tanár minden egyes dorgáló szava, lepergett volna róla.

- Tudom. Elnézést – felelte egykedvűen, a megbánás egy apró szikráját sem mutatva. Akaratlanul is elvált ajkakkal bámultam, mintha még sosem láttam volna azelőtt. Nem akartam elhinni, hogy a sors tényleg szeret ennyire keresztbe tenni nekem. Mikor legutoljára ezen az órán ültem, ő még nem ebbe az irodalomcsoportba volt beosztva.

- Mindegy – jegyezte meg a nő, mikor észrevette, hogy Noamet teljesen hidegen hagyja a dorgálás. – Üljön le! – Blain megfordult és a padsorok között megindult hátrafele. Imádkoztam, hogy ne vegyen észre, de persze Isten biztos szabadságon volt, mert félúton óvatosan felemelte tekintetét, és egyenesen rám bámult. Nem tűnt egyáltalán meglepettnek. Mintha már az első pillanattól kezdve tudta volna, hogy itt vagyok.

Rémülten kaptam el a tekintetem, és bámultam bele a könyvbe, miközben ő leült az egyik üres padba, tőlem pár méterre. Úgy éreztem, mintha még ránézni sem lenne jogom, pedig ez egyértelműen abszurd volt.

Averie a szeme sarkából rám nézett. Talán ellenőrizte a reakcióm. Talán nem… a lényeg, hogy idegesítő volt a helyzet, míg úgy is, hogy nem voltam eltiltva a Szindikátus egyik tagjától sem.

Óvatosan felemeltem a tekintetem és zavartan ránéztem. Ő is elővette a tankönyveit, aztán hátradőlt a székén és a tábla felé bámult. Az asztalra könyökölve babrált egy tollal, mint egy hétköznapi diák. Mintha a pár nappal ezelőtt történtek, csak egy hátborzongató rémálom apró darabakái lettek volna. Egy ideig csak néztem, ahogy hosszú ujjai a tollal játszanak. A tanár hangja is csak nyomottan, távoli visszhangként jutott el a tudatomig. Eszembe jutott, ahogy azok az ujjak az arcomhoz értek. Mintha ez is csak egy másik álomhoz tartozott volna. Elvörösödtem az emlékre.

Az ujjai újra és újra hangtalanul megpörgették a fekete műanyag borításos tollat, és én csak néztem megbabonázottan egy ideig, amikor hirtelen villámcsapásként hasított belém a felismerés: Nincs rajta gyűrű!

Megráztam a fejem, hátha csak beképzelem magamnak, de valóban nem volt rajta gyűrű. Vagy ez nem is szokás itt? Nem tudtam, de valamiért mégis adott ez az egy kis apróság, egy szikrányi reményt.

Mi történt? Amennyire tartottam a beszélgetéstől, annyira vártam is. Sok mindenre szerettem volna választ kapni, agyamba pedig kegyetlenül befészkelte magát tegnap éjjeli kijelentése. Még most is hihetetlennek tűnt, hogy Noam talán szerelmes belém. Soha senki sem volt még belém szerelmes. Na, persze ez nem meglepő. Egyrészt a magam mögött hagyott tizenhét életévvel még nem sorolhatom magam a sokat tapasztalt emberek táborába, másrészt meg nem tartozom, és soha nem is tartoztam a fiúknál népszerű lányok közé. Bár be kellett látnom, hála Lady Valence ügyködésének, ez a tendencia javuló mértéket mutat korábbi életemhez képest.

Amint ez a gondolat átszánkázott agyamon, rögtön követte egy jóval sötétebb is. Az asszony gondolatára minden porcikám megfeszült. Szégyelltem magam, hogy így viselkedtem. Még az is lehet, hogy a Lady kritikájától tartottam a legjobban. Nem csoda! Odafigyelt rám, és én egy ilyen ostoba döntéssel háláltam meg, amit tett.

Ah! Biztosra vettem, hogy a pokolra jutok.

- Mena? – Ijedtemben elkaptam a tekintetem Noamről, és a hang irányába bámultam. A tanár értetlenül meredt rám a sorok közül, és valószínűleg már nem először szólított meg, csak én saját gondolataim miatt, észre sem vettem. – Jól vagy? – érdeklődött. Csak ekkor vettem észre, hogy rajta kívül jó páran még hátra fordultak székükön, és kíváncsian méregettek.

- Persze! – vágtam rá, kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

- Remek – bólintott. – Akkor felolvasnád a következő versünket? A nyolcvankettedik oldalon találod – adta ki az utasításokat, én meg villámgyorsan keresni kezdtem, és miután megtaláltam, remegő hangon olvasni kezdtem. A korábbi iskolámban is szokás volt irodalom órán, hogy az elemezni kívánt verset a tanár először valamelyik diákkal olvastatja fel, de valahogy én mindig kiestem azon diákok bűvköréből, akik ezt a feladatot ellátták. Természetesen én ezt egy cseppet sem bántam.

Nem voltam sosem az a buzgó típus, ha tanulásról volt szó, így igazán zavarban voltam, mikor órán a felolvasás után, többször is felszólított a tanárnő, ha feltett egy-egy kérdést.

Valóságos katarzisként éltem meg a kicsengőt, amikor minden diák szinte egy másodperc alatt rakta el a cuccait, és vonult ki a teremből. Egy pillanatra felbámultam pakolás közben. Noam akkor állt fel padjától. Követtem tekintetemmel egészen az ajtóig. Örültem, mikor kilépett a teremből, de egy egészen kis részem kicsit azért csalódott is volt. Nem vártam, hogy nyilvánosan hozzám szól, de azt sem, hogy keresztülnéz rajtam. Mondjuk, teljes mértékben meg tudtam érteni, mert megérdemeltem azok után, amit tettem.

Utolsó előttiként léptem ki a terem ajtaján, és valóságos érzelmi hullám vonult végig rajtam, mikor megláttam, hogy Noam a szemközti falnak dőlve áll, és vár. Mégpedig minden bizonnyal rám. A szívem azonnal a torkomban kezdett dobogni, a gyomrom pedig összerándult, ahogy ellökte magát a faltól, és felém lépett. Akaratlanul is körbe pillantottam, mintha nem szabadna nyilvánosan együtt mutatkoznom vele. Nem sokan méltattak minket figyelemre, és azok, akik mégis, csak bizonytalanul, kicsit félve kapták el a tekintetüket, mikor körbenéztem.

- Órák után beszélhetünk akkor? – Éreztem, ahogy a kérdés hallatán kiszárad a torkom, így válaszként csak bólintottam egyet. – Mikor végzel? – A kezemben szorongatott órarendre bámultam. Még a teremben előhalásztam, hogy megnézzem, hol lesz a következő órám.

- Hat órám van – feleltem rekedtesen és szinte alig hallhatóan, mire elgondolkodva bólintott egyet.

- Visszajöttél a koliba? – Most én bólintottam. – Akkor óráid után megvárlak majd a kollégiumi könyvtárban… ha az úgy jó neked – tette még hozzá bizonytalanul. Barna szemei most is mintha feketék lettek volna. Jó pár pillanatig csak zavartan bámultam sötét íriszét.

- Rendben – nyögtem végül. Egy pillanatra leolvadt rideg és kimért maszkja, és ajkai szegletébe egy elégedett mosoly kúszott. Automatikusan elvörösödtem és a padlót kezdtem bámulni. Annyira szürreálisnak hatott a jelenet, hogy egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, csak álmodom. Már-már két teljesen átlagos diák beszélgetésének hatott.

Mély lélegzetet vett. Úgy tűnt, hogy mondani akar még valamit, de mielőtt megtehette volna, Averie jelent meg közvetlen mellettünk. Szúrós tekintetét egy pillanatra Noamre függesztette, majd rám.

- Gyere – intett a fejével, mire értetlenül néztem fel rá. – A teremben láttam az órarendedet. A következő óránk is közös – jelentette ki semleges hangnemben, miközben újra vetett egy fürkésző pillantást Blainre. – Jobb, ha te is indulsz, mielőtt lekésed a becsengőt! Nem szeretnélek az igazgatóhoz vinni – vetette még oda neki félvállról, majd megindult a folyosón.

Hát persze. Ő a diákelnök!

Utoljára még felnéztem Noam arcára, majd egy elnéző és egyszersmind zavart mosoly keretében megindultam Averie után.

Az órák elképesztően lassan teltek el. Minden egyes tanóra, mintha évekig akart volna tartani. Próbáltam odafigyelni és jegyzetelni, de csak félig sikerült. A gondolataim folyton visszakanyarodtak Noam felé. Ahogy teltek a percek, csak egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon, mit fog nekem mondani, és a gyomrom újra összerándult, ahogy visszaértem a kollégiumba és letettem a táskám. Egy pillanatra leültem az ágyamra és csak meredtem magam elé. A szívem olyan hevesen vert, mintha csak most találkoznék vele először. Ebédelni sem voltam képes.

- Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – lépett be az ajtón Dorothea. Riadtan egyenesedtem ki. Íróasztalhoz lépett és letette a kezében tartott néhány könyvet, majd rám bámult újra, miközben kibújt egyenruhájának zakójából és a szék támlájára dobta.

- Csak kicsit elgondolkodtam – feleltem, majd nehézkesen felálltam az ágyról. Zakóm zsebében rezegni kezdett a mobilom. Dorothea vetett még rám egy pillantást, majd elfordult tőlem, és az asztalon heverő laptopjának szentelte minden figyelmét.

Ránéztem a kijelzőre.

„Már a könyvtárban vagyok!”

Az üzenet természetesen Noamtől jött, és én abban a pillanatban jöttem rá, hogy ezt valóban nem lehet tovább húzni. Ezen a beszélgetésen jobb minél előbb túlesni.