J.A.N.E.R.I.T.Y.
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
57. Titkos úton

57. fejezet

A könyvtárban

 

Mena

 

Kivert a víz, ahogy előrehaladtam a folyosókon, aztán le a főlépcsőn. Már akkor, mikor az sms megérkezett, hogy vár, már akkor úgy éreztem, mintha egy tüzes kamrába zártak volna. Levettem a blézerem, és egészen lassan a szekrénybe akasztottam, mielőtt elindultam volna. Akár egy csiga. Mintha lett volna egy csepp esélyem is húzni az időt ezzel az aprósággal.

Az ujjaimat tördelve álltam meg a hatalmas duplaszárnyas ajtó előtt. Elgondolkodtam, hogy vajon, miért olyan szépen díszített ajtók mögött lapulnak a könyvtárak mindenütt. Emlékszem még a faragást is megvizsgáltam, aztán mikor észhez tértem, rájöttem, hogy ezzel nem jutok előrébb. Megvizsgálhatom az utolsó porszemet is, ő akkor is ott fog várni, még meg nem beszéljük, amit meg kell beszélnünk. Még ha jelenleg nem is tudtam, mik is ezek a dolgok pontosan.

Mély lélegzetet vettem, és óvatosan benyitottam a helységbe. A könyvek illata szinte arcul csapott. Sosem voltam még a kollégiumi könyvtárban, így nem tudtam, mire készüljek. Az ajtóval szemben közvetlenül egy nagyon széles íróasztal foglalt helyet. Mögötte több szék is sorakozott egymás mellett, az asztal tetején pedig összecsukott laptopok és asztali lámpák sorakoztak. Napközben bizonyára többen is ülnek ott, hogy egy-egy könyvet ki is lehessen kölcsönözni, de délután négy körül lehetett, mikor beléptem oda. Természetes, hogy teljesen üres volt a sor. Jobbra és balra is egyaránt tágas, többméteres belmagasságú szárny nyílt, teli könyvespolcokkal. Ahogy bentebb lépkedtem, észrevettem, hogy a sorok között néhol elég sötét van már, de azért még néhány buzgó diák serénykedik a polcoknál.

Nem tudtam eldönteni, hogy merre is induljak meg. Elveszettnek éreztem magam. Nem akartam céltalanul bolyongani a hatalmas helységekben, de sajnos erre kényszerültem. Találomra megindultam jobbra. A sorok között lépdelve egyre csak nőtt bennem a feszültség, mert nem tudtam melyik sor végén fogom szembetalálni magam Noammel és a mondanivalójával. A végtelennek tűnő könyvek halmaza után, asztalok sorakoztak lámpákkal. Néhány asztalnál volt, hogy több diák is ült. Körbesiklattam a tekintetem, de sehol sem láttam Noamet. Vonakodva megindultam, hogy megnézzem a balszárnyat is, de mikor megfordultam egyenesen Blain mellkasával találtam szemben magam.

Egy pillanatra az arcomra bámult. Átfutott valami a kifejezésében, de nem jöttem rá, hogy mi. Aztán karon ragadott, és maga után kezdett húzni, és meg sem álltunk a másik szárny végéig. Ott nem voltak asztalok, legalábbis olyan tanulóasztalok, amik az ellenkezőirányban. Sokkal inkább alacsony, dohányzóasztalféleségek sorakoztak, fotelekkel és pici kis puffokkal. Néhánynál ültek, de ez Noamet mit sem zavarta. Leült az egyik üres asztalhoz, és várakozásteljesen rám bámult. Álltam ott pár pillanatig tétlenkedve. Körbe siklattam a tekintetem. Néhányan most is felénk bámultak, de a legtöbbjük ügyet sem vetett ránk, én viszont úgy éreztem, mintha nem szabadna együtt látnia minket senkinek. Mintha tilosban járnánk azzal, hogy találkozunk. Pedig nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet.

- Ülj le – parancsolta ellentmondást nem tűrően, mire zavartan, de eleget tettem a kérésnek, és leültem mellé az egyik kis puffra. Jó egy percig egyikőnk sem szólalt meg. Nem tudtam, mit kellene mondanom, és ha tudtam volna sem bírtam volna megszólalni, hevesen dübörgő szívemtől, és kiszáradt torkomtól.

Noam ott ült mellettem, és én képtelen voltam elhinni, hogy ez az ember tegnap éjjel a telefonban azt mondta, hogy lehetséges, hogy szerelmes belém. Fogalmam sem volt, hogyan kellene kezelnem a helyzetet.

- Nem foglak leszúrni azért, amit tettél – kezdett bele. A hangja mély és halk volt, engem mégis megijesztett először. – Azt sem kérdezem meg, hogy miért tetted, mert nyilvánvaló. A következmények ellen sem nagyon tudunk jelenleg, mit tenni. – Ahogy sorolta ezeket a dolgokat, hallatszott, hogy már vagy ezerszer átrágta magát rajtuk. – Először azt hiszem, úgy éreztem, mint akit hátba szúrtak – jegyezte meg hetykén, de a szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik. Furcsa volt, mert sosem láttam még zavarban, és most nyilvánvalóan az volt. De hogyan is lehetne ezt egy férfiembernek felróni. Apám sem tudott sosem az érzelmeiről komolyan beszélni, és egyik nagyapám sem. Azt hiszem, ez bele van kódolva a másik nembe. Ritka pillanat, ha egyszer-kétszer mégis találkozunk ilyen alkalommal. – Aztán beszéltem Caroline-val. – Azonnal felkaptam a fejem. – Közülünk ő volt az, aki a kezdetektől fogva azt hajtotta, hogy gondolkodjunk kicsit a te fejeddel, és nem hibáztathatunk, még ha hirtelen felindulásból is döntöttél – nevetett fel óvatosan. – Előnyben van az emberismeretek terén a tehetsége miatt – nézett fel rám szeme sarkából. Zavartan bólintottam.

- Ezek szerint nem haragszik – nyugtáztam halkan. – Nagyon aggódtam emiatt – tettem hozzá még halkabban, a kezeimet tördelve az ölemben. Noam a fejét rázta.

- Persze, hogy nem haragszik. Lex, az apja, de még az az idióta Oliver sem – jegyezte meg kissé savanyúan kihangsúlyozva az utolsó nevet. Halkan felnevettem.

- Ezek szerint jól van.

- Sajnos – jött a válasz, amin szintén csak nevetni tudtam.

- És Ann? – kérdeztem némi szünet után. Féltem rákérdezni, de muszáj volt hallanom az igazságot. Blain mély lélegzetet vett, mielőtt belekezdett volna.

- Először kiakadt. Nyugtatózni kellett rögtön azután, hogy a Kompánia tönkretette az esküvőt. Mentőt hívtak hozzá, szóval nem sokat érzékelt a dolgokból, leginkább csak annyit, hogy tönkre lett téve minden. – Összeszorított ajkakkal hallgattam. Nem tudtam, mit reagáljak. Sajnáltam, hogy ez történt. Elmémbe azonnal becsúszott Ann hisztérikus alakja, ahogy habos mennyasszonyi ruhájában ide-oda vonaglik anyja karjaiban, míg a mentő meg nem érkezik. Hibásnak éreztem magam, pedig arról az egyről, hogy a Kompánia tönkretette az esküvőt, tényleg nem én tehettem. – Aztán sokkot kapott akkor is, mikor megmondtam neki, hogy a házasságkötés érvénytelen volt. – Döbbenten kaptam fel a tekintetem. Még a szám is tátva maradt.

- Mi? – szaladt ki azonnal ajkaimon. Noam nem nézett rám, csak maga elé bámult és úgy válaszolt.

- Lex és én meghamisítottuk a hivatalos papírokat. Érvénytelen volt egytől-egyig, amiket a Bazilikában aláírtunk. – A válasz letaglózott. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem büszke magára, amiért ezt tette, de megkönnyebbültnek tűnt mégis. És aljas módon én is megkönnyebbültem. Szerettem volna együtt érezni és sajnálni Annt, és lelkem egy kis része ezt is tette. De a nagyobb rész bizony örült annak, hogy a házasság nem is házasság. Kár lett volna tagadnom.

- Meghamisítottátok? – ismételtem meg miközben elfordítottam a tekintetem és a parkettát kezdtem bámulni. Egy ideig csak némán ültünk egymás mellett. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, mikor újra megszólalt.

- Ann nem mindennapi eset. Aggódtam – ejtette ki a szavakat nehézkesen. – És akármennyire próbálkoztam volna a jövőben, biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna az az ember lenni, akit ő elvárt volna, hogy legyek mellette. Nagyon sokat gondolkodtam ezen, de végül arra jutottam, hogy jobb, ha ennek az egésznek most vetek véget, mint sokkal később, amikor már nagyobb problémákat is maga után vonzhat a döntésem. – Értetlenül hallgattam. Nem tudtam, hogyan értette, hogy Ann nem mindennapi eset. – Keveset beszéltek erről a szüleink, de amennyire mi tudjuk, Ann elméje sokkal gyengébb az átlagnál. Az ép és az erős elme az alapfeltétele annak, hogy valaki tehetséget birtokoljon és tudja is azt használni. Biztosan emlékszel, mikor mondtam, hogy nagyon sokan bele is őrülnek, és gondolom azt sem felejtetted el, mikor az ingenikumról beszéltem neked az erődben. – Itt egy pillanatra rám emelte a tekintetét, de én elkaptam a fejem.

Hát, hogyan felejthettem volna el?

- Ezért is van szükség a huszonnégy órás ébrenlétre a tehetségek átadásánál. Ez egy fajta teszt, hogy az elme elég erős-e ahhoz, hogy befogadja a tehetséget – jegyezte meg csak úgy mellékesen, majd újra Annről kezdett beszélni. – Ann egy érző. Az érzőknek sokkal nehezebb a tehetségükkel megbirkózniuk, mint másoknak. Sokkal erősebb lélekkel és elmével kell rendelkezniük. Mint ingenikum birtoklóknak nekünk is megvan ez a tehetségünk. Kétszer próbáltam ki eddig, és kemény dolgok sülhetnek ki belőle. Nagyon nehéz megtanulni kezelni, és borzasztó érzés, mikor egy rakás ember érzelmei nyomulnak beléd, függetlenül attól, hogy rosszak vagy jók. Én még a sajátjaimmal sem vagyok tisztában teljesen, nemhogy még megértsem másokét.

Az utolsó mondata egészen halkra sikeredett, és emlékezetembe akaratlanul is benyomult, amit tegnap éjjel mondott a telefonba. Vörös lettem, akár egy pipacs.

- Meg van neki tiltva, hogy használja a tehetségét – folytatta, mintha csak semmi zavarba ejtőt nem mondott volna. Megpróbáltam mély lélegzetet venni, és arra koncentrálni, amit mond, de agyam egy kis szelete maradásra bírta az emléket. – Alapból gyenge és sűrűn jár pszichiáterhez, de ha még a tehetségét is használná, az biztos katasztrófa lenne.

Elgondolkodtam, hogy láttam-e valaha is ennek a gyengeségnek egy árva jelét is bármikor, és a válasz megdöbbentett. Nem. Leszámítva azt a kis éjszakai jelenetet a legénybúcsú után. Megcsalta Noamet, és ez is csak most jutott eszembe. Nem szóltam egy árva szót sem.

- Azt hiszem, ha ez az egész később történik, akkor rosszabb eredménnyel járt volna – jelentette ki, nehéz lélegzetet véve. Elképzelni sem tudtam, hányszor gondolhatta ezt az egészet át korábban, és hogy én mennyire naiv voltam, mindezzel kapcsolatban. – Nem vagyok rá büszke, hogy így átvertük, és ráadásul nem csak őt, de a Kompánia miatt kénytelenek voltunk. Bár utólag már ez is teljesen értelmét vesztette figyelembe véve azt, ami történt a Bazilikában – fejezte be keserűen. Kis dühöt is éreztem hangjában. Váratlanul felállt és a mellettünk lévő könyvespolchoz lépett. Céltalanul kezdte bámulni a könyvek gerincét.

- Függetlenül attól, amit tegnap mondtam a telefonban, és amit egyáltalán nem szeretnék visszavonni – kezdett bele, a szívem meg azonnal újra az arcomba nyomta az összes vért. Nem vártam, hogy ilyen hirtelen ezt fogja mondani. – Apám miatt, jobbnak láttuk Lexszel, ha továbbra is Oliver barátnője leszel. – Akkorát nyeltem, hogy azt hittem a túlsó szárnyban ülők is meghallják. Nem fordult el a könyvektől. Mintha csak nem akarta volna látni döbbent arcomat. Bár nem tudom, mit hittem. Hogy majd minden megoldódik egy csapásra azzal, hogy elmondta nekem, mit érez?

Pár pillanatig csak kiszáradt torokkal bámultam a hátát, majd erőt vettem magamon, és a lehető legszárazabban kijelentettem:

- Rendben. – Sírni lett volna kedvem. Persze nem attól, hogy továbbra is Oliver barátnőjét kell eljátszanom, hanem attól, hogy továbbra sem lehetek Noam barátnője. Lassan kezdtem azt hinni, hogy csak egy ócska álom részemről, hogy valaha is hivatalosan Noam mellett lehetek. Megkönnyebbültem, hogy a házasságkötés érvénytelen, de ez semmit sem oldott meg a mi helyzetünkből.

- Nem tudom, hogy a Kompánia…

- Nem vagyok fogoly, mint már említettem – vágtam közbe érzelemmentesen. – Azzal járok, akivel akarok, bárminek is legyen a tagja – fejeztem be keserűen. Nehézkesen felálltam, és megigazítottam egyenruhám szoknyáját. Noam meglepetten felém fordult. – Talán jobb is így ez az egész – jelentettem ki, kerülve tekintetét. Nem akartam jobban belemenni, miért is gondolom így, de persze erre sem volt szükség, mert azonnal rájött, és a közepébe vágott, mielőtt menekülhettem volna.

- Beszélni akarok Dany-ről! – Erre voltam a legkevésbé felkészülve. A szemeim kitágultak, a levegő pedig a tüdőmbe rekedt. Még azt is megkockáztattam volna, hogy teljesen lesápadtam, de hála az égnek nem láttam magam. Biztosra vettem, hogy szörnyű látványt nyújthatok. És Noam még csak itt kezdett bele. – Caroline mondta, hogy te már korábban rájöttél, hogy ki is ő valójában – szegezte nekem. Dühösnek tűnt, hogy nem mondtam el neki, hogy Dany anyának szólított. Nem mertem megszólalni sem. Csak álltam ott, és azon gondolkodtam, hogy, mi a fenét kellene most tennem. Aztán végül mégis megszólaltam.

- Csak sejtettem, hogy… - nyekeregtem, de Blain ingerülten közbevágott.

- Sejtetted? – lépett hozzám közelebb. A vér is megfagyott az ereimben. – Miután anyának szólított téged, te csak sejtetted, hogy valószínűleg a jövőbeni fiad jelenésével állsz szemben? – érdeklődött cinikusan. Lehajtottam a fejem, mert jogos volt a számonkérés a részéről. Azok után meg főleg, ami a Bazilikában történt. – Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt eltitkolni előlem – rázta meg a fejét.

- Mégis mit kellett volna tennem? – fakadtam ki hirtelen. – Megrémültem! És ami azt illeti, még most is félek! – estem vissza a puffra, amin korábban ültem. – A jövőmről van szó, és nem csak egyszerűen az enyémről. Ott állt velem szemben egy gyerek, aki anyának szólított, amikor még csak tizenhét éves vagyok! – Noam az egyik puffot elém húzta, és leült rá. – Én csak… miután beszéltél nekem az ingenikum gyerekekről, meg a törvényről, nem tudtam, mit csináljak. – Nem tudtam megálljt parancsolni az érzelmeimnek. Könnybe lábadt a szemem a sok feszültségtől. Noam kissé zavarba jött, bár nem tudtam pontosan mitől. Attól, hogy lehet sírni fogok, vagy magától a témáról, amiben neki is fontos szerepe van.

- Én értem – köszörülte meg a torkát. Térdeire támaszkodva előrébb hajolt, úgy nézett fel rám. – Csakhogy ehhez elég sok közöm van nekem is. – A szemei egészen sötétek voltak, ahogy ezt mondta. Most én jöttem zavarba. Elkaptam a tekintetem az arcáról, ahogy belegondoltam a tényekbe, hogy miért is mondja ezeket. – Ez nem csak a te problémád, hanem az enyém is.

- Akkor is! Én ettől… - kezdtem volna bele, de tehetetlenül félbe hagytam a mondatot, mert fogalmam sem volt, hogyan kellene szavakba öntenem, amit gondolok anélkül, hogy az ne legyen kínos. – Ettől – kíséreltem meg újra, majd mély lélegzetet véve folytattam. – Nagyon távol vagyok. Mintha ez az egész csak egy buta vicc lenne – nyafogtam. – Én még nem is… azt… szóval… - Éreztem, ahogy minden egyes kiejtett szóval egyre jobban belezavarodok, és az arcom egyre jobban kezdi felvenni egy rák színét. Noam megpróbálta elfojtani, de nem sikerült. Halkan felkacagott. – Hogy te milyen bunkó vagy! – húztam fel magam azonnal. Kezdeti zavarom azonnal elmúlt és nyomatékosításképpen még a vállába is beleöklöztem, de mintha meg se érezte volna, csak mosolygott tovább.

- Ne haragudj – nevetgélt. – De ez… - Még a mondatot sem bírta befejezni a feltörő nevetési kényszer elnyomásától.

- Nem ezen van a lényeg – vágtam közbe szárazon, magam elé bámulva. Noam azonnal abbahagyta a kuncogást. – Hanem azon, hogy akármi is történjen a jövőben, nem biztos, hogy megbírok azzal birkózni, hogy ez az egész ott lebeg a fejem fölött. Mintha ezáltal nem én lennék az, aki dönt a saját sorsásról, hanem nekem meg van írva, hogy…

- Velem legyél? – fejezte be a mondatot Blain helyettem. Újra hullámokban öntött el a zavar égető érzése. Még ha nem is nekem volt annyi erőm, hogy ezt kimondjam, ez volt a lényeg. Jelenleg vele akartam lenni, ez nem volt kétséges, de mi van, ha a jövőben valami máshogy sül el? Még választási lehetőségem sem lesz? Vagy neki? Abban sem biztos, amit most érez, és még ha ez tisztázódna is mind a kettőnkben valamikor, akkor is…

- Dany hivatalosan meg sem születhetne – mondtam megkövülten, ahogy belegondoltam a nyers tényekbe.

- Na, jó! – sóhajtott hirtelen Blain. – Ezt most hagyd abba, és nézz rám! – parancsolta, de képtelen voltam engedelmeskedni neki. A tekintetem ide-oda siklott a padló repedésein, ahogy gyökeret vertek bennem az egész Dany- üggyel kapcsolatos visszás gondolatok. Úgy éreztem, kezdek megőrülni ettől az egésztől. Felpattantam.

Talán rajtam most jön ki! Talán most őrülök bele a tehetségembe. Az elmém talán pont most mondja fel a szolgálatot. Elvégre ez az egész nem lehet igaz!

- Mena! – Noam is azonnal felállt. Tettem egy lépést jobbra, hogy kikerüljem, de jött utánam, így a másik irányba is próbálkoztam, szintén sikertelenül. Mintha csak egy hülye táncot jártunk volna. Fel is nevettem a gondolatra.

- Mena! – ragadta meg a vállaim. Megpróbáltam kibújni a szorításából, de nem hagyta magát.

- Ez az egész hülyeség – jelentettem ki magabiztosan. – Tuti nem lehet igaz. Ilyesmi nincs is! – nyugtattam magam. Szinte nem kaptam levegőt sem. A bőröm bizseregni kezdett és mintha húsz fokkal feltekerték volna a fűtést a könyvtárban. – Ezt csak álmodom! – ráztam meg a fejem.

- Mena! Nézz rám! – próbálkozott újra Noam, de én újra csak elutasítóan eltoltam magamtól, és minden erőmmel azon voltam, hogy még csak az arcára se nézzek rá, nemhogy a szemeibe. Elszakadhatott benne valami, mert hirtelen durván a felkaromba markolt, és megrántott, szabad kezét pedig vadul átvetve a nyakamon, magához ölelt, és úgy szorított, hogy szinte fájt. Próbáltam szabadulni, de csak tehetetlen vonaglás lett a vége, mint oly sokszor, aztán feladtam és nem mozdultam.

Csal lehunyt szemekkel igyekeztem magamba szívni az illatát, míg a szívem meg nem nyugszik. Mikor érezte, hogy nem fogok idiótán hisztizni, enyhített szorításán, és leengedve karjait, kicsit hátrébb lépett.

- Bárhogy is lesz, ezen még ráérünk akkor gondolkozni, mikor itt lesz az ideje… ha itt lesz – tette még hozzá óvatosan. Mély lélegzetet vettem. A tüdőm megtelt a könyvtár kissé dohos levegőjével. Igaza volt. – De azt akarom, ha legközelebb valami olyasmi történik, amihez nyilvánvalóan sok közöm van, azt leszel szíves nem eltitkolni előlem!

Felbámultam rá. A tekintete megrovó volt. Morogtam valami „rendben” félét, bár közel sem voltam biztos benne, hogy ez így lesz. Nem azért mert nem bíztam meg benne, vagy féltem volna a reakciójától. Sokkal inkább magamtól és a saját gondolataimtól féltem.

Pár pillanatig csak ültünk ott egymással szemben csendben. Nem tudtam, mit kellene még mondanom, így váratlanul újra felálltam.

- Ez minden? – kérdeztem kimérten, mire felemelte a fejét és rám függesztette sötét tekintetét. Újra átfutott kifejezésén az a valami, amit korábban láttam, de ismételten nem tudtam rájönni, mi is az.

- Egyelőre – jött a válasz, pár másodperces késés után. Úgy nézett rám, mint aki akar még valamit mondani, de nem ejtett ki egy árva szót sem ajkain, így csak nagy levegőt vettem, és elköszöntem.

- Akkor… majd még találkozunk – jelentettem ki egykedvűen. Igazából dühös voltam. Nem erre számítottam, mikor azt mondta beszélni akar velem. Sarkon fordultam, és megindultam a könyvespolcok irányába, aztán mégis megtorpantam, és visszafordultam. Noam ha meg is lepődött, egy árva jelét sem adta. Ott ült továbbra is, és kissé kérdő tekintetét az arcomra függesztette. – Melyik kórházban van Oliver? – Bizonyára nem erre a kérdésre számított, mert kelletlenül elhúzta ajkait, miközben felállt, hogy válaszoljon.

- Amelyikben Lady Valence is feküdt – adta meg a választ. Kezeit zsebre dugva, fürkészően bámult le rám.

- Köszönöm – adtam meg a végszót, ami most már komolyan annak szántam, és újra meg akartam fordulni, hogy magára hagyjam, de a fordulat közben egyik kezével a felkarom után kapott, és visszarántott. Riadtan bámultam a szemeibe, mert erre aztán nem számítottam.

- Én még nem fejeztem be – mondta határozottan. Kicsit mintha ingerült is lett volna.

- Mégpedig? – vontam fel kétkedve az egyik szemöldököm, majd vetettem egy célzó pillantást ujjaira, amik még mindig a felkarom szorongatták, de nem úgy tűnt, mint aki el akarja engedni. A szívem már amúgy is dupla sebességre kapcsolt, de ettől még jobban megugrott, mert nem még csak tippelni sem tudtam, mit akarhat még. Pont eleget mondott már így is.

Egy ideig habozott, aztán mégis megszólalt.

- Haragszol? – kérdezte végül. Megdermedtem.

- Haragudni? – ismételtem meg zavartan. Persze, hogy haragudtam. Olyan sok minden történt, de ez a mi helyzetünkön egy cseppet sem javított. – Nem – hazudtam, és megpróbáltam a lehető legártatlanabb arcot felvenni. Persze nem dőlt be.

- Nem csak apám miatt döntöttünk úgy Lexszel, ahogy – kezdett bele, de leintettem.

- Nem érdekel. Döntöttetek – jegyezte meg. – Kihagyva engem. Megint. – Noam mély lélegzetet vett.

- Miért, lett volna jobb ötleted? – Felháborodottan bámultam fel rá. Dühödten megrántottam a karom, hogy engedje el. Nem számított erre a reakcióra, így az ujjai azonnal engedtek. Hátrébb léptem egy métert.

- Nem. De itt nem is erről van szó. Hanem, hogy megint a fejem fölött intézkedtetek. Kész tények elé állítotok, mint mindig. – Blain megadóan bólintott egyet. Legalább nem tagadta.

- Átgondoltunk minden lehetőséget, de egyszerűen nem maradt olyan választás, ami mindenkinek megfelelt volna. Most, hogy Dany… szóval, hogy mindenki számára egyértelmű, hogy hozzánk köthető a kölyök, a Szindikátus és a Kompánia érdeke ugyan az. Hogy ő még csak véletlenül se szülessen meg a jövőben.

- Legalább egy valamiben egyet értenek – sziszegtem gúnyosan. – Talán így a legjobb – fogalmaztam meg a nyers tényt, de ezzel mintha olajt öntöttem volna a tűzre. A szemei kikerekedtek döbbenetében.  Nem akartam megvárni, míg reagál, így sietősen megfordultam és a kijárat felé igyekeztem. Megpróbáltam minél előbb túljutni a könyvsorok között, és a végén már szinte futottam, mikor elértem a könyvtár ajtaját.

Kilépve a folyosóra kicsit megtorpantam, és mély lélegzetet vettem, hogy lelassítsam szívverésem, de az csak nem akart alább hagyni, pláne mikor hirtelen kinyílt mögöttem a hatalmas ajtó és Noam jelent meg benne. Meg sem várta, mit reagálok, csak mérgesen megragadta a csuklóm, és maga után rántott. Időm sem volt az ellenkezésre, annyira meglepett. Nem számítottam rá, hogy utánam jön, arra meg végképp nem, hogy maga után ránt, és végig cibál a folyosón, majd szabályosan beront egy számomra idegen ajtón. Szinte belökött a helységbe, majd ő maga is belépett utánam, az ajtót pedig behúzta maga mögött, de úgy, hogy az visszhangozva csattant a keretben. Tágra nyílt szemmel léptem hátrébb pár lépést tőle. Megrémített.

Nagyon kicsi helység volt, egyetlen ablakkal, pont az ajtóval szemközti falon. Ahogy hátrébb léptem, csak akkor vettem észre, hogy valamiféle takarító szertár lehet, mert vödrök, seprűk, és felmosók sorakoztak a sarokban, és a helység egyetlen bútorát képző, kiselejtezett íróasztalon is flakonok sorakoztak össze vissza. Noam tett felém pár lépést, mígnem teljesen elért engem. A tekintete teljesen elsötétült, szinte feketének látszottak a szemei, ahogy engem figyelt.

- Félsz? – érdeklődött semlegesen, amire végre megtaláltam a hangom én is.

- Nem – vágtam rá, kihúzva magam, mire ajkai óvatos félmosolyra húzódtak.

- Remek – válaszolt könnyedebb hangon, szinte már jókedvűen, majd azzal a lendülettel az egyik kezével a mögöttem árválkodó íróasztalról egy mozdulattal lesöpört mindent, a másikkal meg átkarolva a derekam szinte kényszerített, hogy felüljek a tetejére. A flakonok hangos csörömpöléssel szóródtak szét a padlón, miközben lábaival szétfeszítette az enyémeket, hogy közelebb húzódhasson. A szívem szinte ki akart ugrani a bordáim közül, a bőröm pedig bizseregni kezdett, ahogy egyik keze a combomon a szoknyám alá vándorolt, másik keze pedig a hajamba siklott. Egy ismerős, de mégis ismeretlen érzés kezdett kerülgetni.

- Mit csinálsz? Hagyd abba! – ellenkeztem, meg kell hagyni elég gyengén. Ajkai a nyakam érintették, és mintha mosolygott is volna hozzá, habár ezt már nem láthattam.

- Miért hagynám abba? – érdeklődött félhangosan, így a hangjából már biztosra vehettem, hogy jókedvűen mosolyog, miközben újra és újra a nyakamba csókol.

Mi az, hogy miért? Ezelőtt öt perccel a könyvtárban, még azzal érvelt, hogy az apja és körülbelül úgy mindenki más miatt, jobb, ha távol tartjuk magunkat egymástól, most meg leteper egy takarítószertár asztalán. Hát hol van ebben a ráció?

Megpróbáltam eltolni magamtól, de persze eredménytelen próbálkozás volt. Túl gyenge voltam hozzá képest, és annyira igazából nem is próbálkoztam.

- Senki sem látja, hogy mit csinálunk – jegyezte meg, majd kissé kiegyenesedett, hogy az arcomra tudjon nézni. Hitetlenkedve és kipirosodott ábrázattal néztem vissza rá. Még talán kicsit piheghettem is. Újra elmosolyodott, ahogy sötét tekintetével engem fürkészett.

- Ezt úgy érted… - kezdtem bele, de félbe is hagytam a mondatot, amint meghallottam saját gyenge és eléggé rekedtes hangom.

- Úgy – felelte teljes magabiztossággal. Jobb kezével a hajamba túrt, és a fülem mögé igazított egy tincset, de a mozdulat végén nem vette el a kezét, hanem a nyakamra csúsztatva közelebb vont magához. – És mivel most senki sem lát, így senki sem szólhat egy szót sem ha, megcsókollak – mondta teljes nyugalommal. Elváltak ajkaim döbbenetemben, amit azon nyomban ki is használt. Magához húzott, és először kissé óvatosan, majd egyre biztosabban feszítette szét ajkaim a sajátjaival. Beleremegtem a puha, de mégis erőteljes érintésbe. Nem sok csókban volt részem eddigi életem során, és a kilencvenkilenc százalékát Noamtől kaptam, de biztos voltam benne, hogy akárhányszor is érinti meg az ajkaim, lehetetlen megunni ezt az érzést.

 

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre