58. fejezet

Pofon

Mena

A nagyi csípős nyelvű, belevaló öreglány volt. Sosem voltunk abban az igazán közeli nagymama és unoka kapcsolatban, és anya halála után sokkal ritkábban is találkoztam vele, mint amennyit szerettem volna, de valahányszor ez megtörtént, mindig kiselőadást tartott az élet – számára – fontos dolgairól. Így a férfiakról is.

Ő mondogatta mindig, hogy „Ne keress rációt a férfiak gondolkodásában vagy viselkedésében, mert nincs. Csak fogadd el őket, és akkor te is boldog lehetsz.”

Eszembe jutott ez a sokat elhangzott két mondat, főleg a könyvtári találka estéjén. Szerettem volna megfogadni a nagyi szavait, de nem tudtam. Egyfolytában csak azon kavarogtak a gondolataim, hogy mi üthetett hirtelen Noambe, amitől így viselkedett. Nem számítottam kiabálásra a könyvtár közepén, de ha jobban belegondoltam valamiféle megrovó kiselőadásra azért mégis. Ehelyett nem történt semmi. Legalábbis semmi olyan, ami megfordult az agyamban a beszélgetés kapcsán. A szertári jelenetre meg aztán végképp nem találtam választ. Mi volt az a csók? Mik voltak azok a mondatok?

Ahogy egyre több kérdést vetettem fel magamnak, rá kellett jönnöm, hogy habár elég klisés, amit a nagyi mindig mondogatott, de van benne igazság. Még ha ezzel a homokba is dugom a fejemet.

- Mi az Isten van veled? – szelte ketté kusza gondolataim Dorothea élesen csengő hangja, amiből arra következtettem, hogy nem ez az első alkalom, hogy megpróbálja felhívni magára a figyelmet. Elszakítottam a tekintetem az előttem heverő matekfüzetről, amibe már vagy egy fél órája nem írhattam semmit.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza zavartan, mire maga mellé helyezte laptopját az ágyon, ő maga pedig felállt és az íróasztalom mellé lépett. Fölöttem rábámult a füzetemre.

- Kétlem, hogy ez kötött le annyira, hogy nem hallottad, hogy már vagy huszadjára szólok – nyugtázta semlegesen, majd a sarokba állított pici hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy üdítőt.

- Bocs – nyögtem visszafordulva a négyzetrácsos lapokhoz. Az előttem lévő egyenlet valóban nem volt nehéz, így könnyűszerrel tudtam ott folytatni, ahol jóval korábban abbahagytam. Dorothea céltalanul leült az ágyára az üveggel, és engem bámulva iszogatni kezdett. – Kinyögöd még ma, hogy mit akarsz, vagy kérvényt nyújtsak be? – kérdeztem. Egy pillanatra sem néztem fel a számokból, de a szemem sarkából láttam, hogy továbbra is engem néz.

- Jól vagy? – Döbbenten fordultam Dorothea felé a székkel. Még az ajkaim is elváltak egymástól.

- Te most komolyan a hogylétem felől érdeklődsz? – hitetlenkedtem cinikusan, mire ingerülten felpattant. – Ha jól emlékszem, pont te voltál az, aki boldogan lett volna a tanúja annak, ha Blain kicsinál – érveltem, mire tekintete végig siklott rajtam.

- Ahogy nézem, lassan sikerül is neki – adta meg a kegyelemdöfést.

- Ezt meg, hogy érted? – tettem le a tollat a kezemből véglegesen. A matek az várhat még egy picit.

- Nézz magadra – húzta fel egyik szépen ívelt szemöldökét, miközben jobb kezével felém intett. – Nem mintha túlságosan is érdekelne, de nincs kedvem egy hullával együtt élni. Lehangoló, ahogy magadba süllyedsz gondolkodás címén – magyarázta, majd ajkaihoz emelve az üveget ivott egy kortyot. – És mindez kinek köszönhető? – állt fel újra, és tette le az üveget az asztalomra. – Christopher Noam Blain. A mód, ahogyan az teszi végül is mindegy. De ha így megy ez tovább, tényleg ki fog csinálni. – Összeszűkült szemekkel bámultam rá. Egyrészt, ha jobban belegondoltam, igaza volt. Sok boldogtalan percet köszönhettem annak az idiótának, de még több boldog percet is. És ameddig a mérleg állása így marad, úgy véltem, több a nyereségem az ügyön, mint a veszteségem.

- Ne aggódj – szúrtam közbe ironikusan. – Nem illik hozzád – fordultam vissza a füzetem felé. Már majdnem végeztem a számítással, de csak nem hagyta, hogy befejezzem, mert újra megszólalt.

- Ne legyél eltelve magaddal. Egyáltalán nem aggódom. Sőt! Még kicsit szórakoztató is, ahogy szerencsétlenkedtek egymással. Én csak megjegyeztem, hogy szerintem te állsz vesztésre. – Egyáltalán nem értettem, hogy mit ért ez alatt.

- Nincs itt semmilyen megmérettetés, amiben bárkinek is vesztenie vagy nyernie kellene – jegyeztem meg egy újabb számítás felett. Minél előbb be akartam fejezni, mert az este folyamán, még meg akartam nézni Olivert is.

- Úgy gondolod? – kérdezett vissza élesen. A hangja mögött volt valami igazán hátborzongató, amitől a hideg futkosott a hátamon. – Akkor minek neveznéd azt, ami a Szindikátus és a Kompánia között zajlik? – Mély lélegzetet vettem, ő meg csak folytatta. – Gondolj bele. Ő a Szindikátus, te a Kompánia. Elég naiv vagy, ha azt hiszed, nincs itt semmiféle megmérettetés. Egyáltalán, honnan veszed, hogy megbízhatsz benne? – Itt lett elegem. Felpattantam az asztaltól, és a szekrényemhez siettem.

- Ennyi erővel neked sem kellene hinnem, hiszen te is a Szindikátushoz tartozol. Nem? – vetettem oda félvállról. Kissé dühített a szkepticizmusa, és meguntam, hogy hallgassam. Kivettem egy pulóvert a szekrényemből, és magamra kanyarítottam. Habár teleportálni akartam a kórházba Oliverhez, nem tudhattam, milyen idő fogad majd a kórtetemben.

- Igaz – fonta keresztbe karjait Esmeralda, miközben azt vizslatta, mit csinálok. Gyorsan az íróasztalhoz léptem újra, és a telefont meg a pénztárcámat a zsebembe csúsztattam. – Hova készülsz? – érdeklődött semlegesen, de pontosan kiérződött, hogy nagyon is érdekli. Megindultam az ajtó fele. Nem akartam a szeme láttára felszívódni. Még ha tehetséges ember volt ő is, valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy előtte teleportáljak.

- Sétálni – vágtam vissza dühödten.

- Este fél tízkor?

- Gondod van vele? – vetettem oda, de választ már természetesen nem vártam, tekintve, hogy fél lábbal már az ajtón kívül voltam. Azért búcsúzóul még visszaszólt.

- Érdekel is engem.

 Rácsaptam az ajtót. Nem tudtam pontosan, miért is húzott fel ennyire. Elvégre alaptalannak találtam a kétkedő megjegyzéseit, de egy kis részem fülébe mégis bogarat ültetett. Elmentem a közös lány mosdóig. Bíztam benne, hogy nem lesz ott senki, és igazam is lett, bár biztosra mentem. Mielőtt bármit is tettem volna megnéztem az összes vécéfülkét, és bentebb eső helyeket. Üres volt minden. Még vetettem egy utolsó pillantást a mosdókagyló feletti tükörbe. Eszembe jutott a jelenet, mikor utoljára ezt tettem. Paranoid módon már kezdtem azt hinni, hogy Piszkafa újra feltűnik, de hiába néztem körbe, egyedül voltam. Mély lélegzetet véve lehunytam a szemeim, és mindent kizártam az agyamból, kivéve Olivert.

Egy pillanat volt csupán, de a kórház kesernyés illata azonnal megcsapta orromat. A gyógyszerek és fertőtlenítők egyvelege gyomorforgató masszaként kúszott végig nyelőcsövemen. Pár másodpercre meg is szédültem.

- Basszus – sziszegtem halkan. Nem értettem, mi bajom. A Lady meglátogatásakor sem voltam ennyire rosszul, most mégis mintha bármelyik pillanatban kidobhattam volna a taccsot. Kinyitottam szemeim. Kicsit forgott velem a világ, de pár pillanat múlva kitisztult a kép. A kórterem ajtajába sikerült teleportálnom. Az ágy pont szemben volt, Oliver pedig mélyen aludt benne. Legalábbis innen úgy tűnt. Elengedtem a falat. Észre sem vettem, hogy neki támaszkodtam. Némán az ágyhoz sétáltam. A csendet szinte semmi sem törte meg. Néhány orvosi műszer búgott csak halkan. Az ágy túloldalán volt egy apró éjjeliszekrény. Egy lámpa világított rajta furcsa árnyékot vetve Oliver nyugodt arcára. Karamell színű bőre éles kontrasztot alkotott a kórház fehér ágyneműjével. Végigsiklattam a takaróból kilógó testrészein a tekintetem. Semmi jele nem volt külső sérülésnek. Elszorult a torkom a tudatra, hogy talán belső sérülései lehetnek.

Felé hajoltam. Hosszú, sötétbarna szempillái nyugalmasan pihentek bőrén, sötétbarna haja pedig kócosan pihent a párnán. Nem akartam felébreszteni, de nem bírtam magammal. Ujjaimmal óvatosan odébb söpörtem néhány homlokába lógó hajtincset. Összerezzent, én meg reflexszerűen ugrottam hátrébb. Pár másodperc múlva álmosan nyitotta ki szemeit, és beletelt még pár másodpercbe, hogy tudatosuljon benne, hogy ébren van.

- Dulce – sóhajtotta megkönnyebbülten. – A frászt hozod rám! – mosolyodott el halványan.

- Ne túlozz – vágtam vissza játszott nemtörődömséggel. Elnevette magát, majd fentebb tolta magát az ágyon. Könnyedén mozgott.

- Hogy vagy? – érdeklődtem visszalépve az ágyhoz.

- Haldoklom, amint látod – mosolygott cinkosan. Elhúztam a szám. Hogy volt képes még ebben a helyzetben is ilyen jókedvű lenni? – Nehogy azzal gyere nekem, hogy ez a te hibád! – figyelmeztetett, amint észrevette az arcomon végbemenő változásokat.

- De…

- Semmi de! Ne játszd a mártírt. Azon a napon körülbelül mindenki annyi hibát követett el, amennyit csak el lehetett – magyarázta belém fojtva a szavakat. De természetesen maradtak kétségeim. Lassan másom sem maradt. – Jaj, ne vágj már ilyen képet! – nevette el magát, majd kinyújtotta felém mindkét karját, hogy üljek le mellé. Megkönnyebbülten tettem eleget a kérésének. Kicsit odébb húzódott, én meg felpattantam az ágyra mellé. Egy pillanatig csak zavartan hallgattunk mind a ketten, majd megszólalt. – Kaját nem hoztál? – törte meg a némaságot. Felkacagtam.

- Én már nem is vagyok elég? – löktem meg kicsit a vállát. – Mi történt veled pontosan? – érdeklődtem. Nem néztem fel az arcára. Csak hátradőltem mellette az ágyon, és a plafont kezdtem bámulni.

- Anthony történt velem – sziszegte bosszúsan. – Genarro egyik ócska kutyája – magyarázta.

- Volt szerencsém hozzá.

- Akkor gondolom, a tehetségét is ismered. – Bólintottam. – Kicsit túlzásba vitte a gyakorlását rajtam. Az agyam támadta meg, ami az orvosok szerint nem bírta elviselni a túlzott megterhelést, és egyszerűen kikapcsolt, én meg kómába estem pár napra – magyarázta, mintha pár nap kóma csak egy kis semmiség lenne. – De semmi bajom már. Megfigyelésből tartanak csak benn – tette még hozzá, nehogy véletlenül ellenérzéseim támadjanak. Nagyon nem voltam én még tagja a társadalmuknak hiába volt tehetségem. Az ilyen dolgokat képtelen voltam olyan hétköznapi dologként megélni, mint ők. – És veled, mi van?

Mély lélegzetet vettem. Nem tudtam, hol is kezdjem.

- Pár napig a Norton-rezidencia vendégszeretetét élvezhettem – mondtam gúnyosan. Oliver csak óvatosan mosolygott mellettem. – Féltem, hogy haragudni fogtok azért, amit tettem.

Választ várva hallgattam kicsit.

- Én ugye késve értesültem a dolgokról, de ahogy Caroline leírta a dolgokat, lehet én sem tettem volna mást a helyedben. Viszont az, hogy mi nem haragszunk, nem jelenti azt, hogy a Szindikátus vezetése sem. – Újfent bólintottam jelezve, hogy ezt sejtettem. – A legjobban Noam apja volt kiakadva. Nem tudom, Noam említette e neked – nézett rám félszegen. Magam elé bámultam.

Az apja eddig sem kedvelt, ezek után meg kifejezetten utálni fog. Ebben biztos voltam.

- Beszéltem vele, de ezt nem említette – jegyeztem meg halkan. – De nem meglepő – fűztem még hozzá. Oliver egy pillanatig hallgatott. Olyan volt, mintha azt latolgatná, hogyan is vezesse be a válaszát.

- És azt mondta, hogy minden el volt tervezve? – érdeklődött óvatosan. Oldalra fordítottam a fejem, és értetlenül meredtem az arcára.

Hogy értette, hogy minden el volt tervezve?

Oliver lélegzetvétele elnehezült, és pár másodpercre elszakította tekintetét tőlem.

- Neki kellene ezt elmondani. Nem is értem, miért nem tette meg, ha találkoztatok – mondta, de inkább csak magának, mint nekem.

- Miről beszélsz? – emelkedtem kicsit fentebb, így egy szintbe került az arcunk.

- Én is csak Caroline-tól tudok az egészről. Peyton a Bazilikában mindent elmondott Noamnek. Hogy a kompánia egy hibrid tehetséget fejlesztett ki…

- Defensio – szúrtam közbe kedvetlenül. Oliver egy pillanatra kérdően nézett rám. – A Bazilikában volt módomban használni. Noam sebtében felvázolta a helyzetet még akkor gondolatátvitel segítségével. – Oliver csak némán bólintott.

- Ezek alapján komolyan nem értem – gondolkodott el. – Lehet, nem kellene erről beszélnem, mert megeshet, hogy okkal hagyta ki a mesélésből ezt a részletet – gondolkodott el, mire egyik kezem a testem mellett pihenő karjára fontam.

- Kérlek! Legalább te ne hazudj nekem! – könyörögtem, mire elmosolyodott.

- Te aztán tudod, hogy győzd meg az embert Dulce – nevette el magát. Egy pillanatra olyan volt, mint egy kisgyerek, amin nekem is mosolyognom kellett. – Ártatlan boci szemek, mély, bíztató hangnem… ez igen – nézett rám elismerően. Barna szemei jókedvűen csillogtak, ami hihetetlen mennyiségű nyugalommal töltötte meg a szívem. Nagyon hiányzott, hogy beszélhessek vele. – Rendben. Elmondom, de ha Noam rájön, nem tőlem tudod! Már így is kinyírna legszívesebben – figyelmeztetett. Izgatottan bólintottam. – Szóval… elvileg egyáltalán nem véletlen, hogy közénk kerültél. A Kompánia kutatásának vagy az eredménye. Azóta megfigyeltek, mióta elballagtál az általános iskolából.

- Tessék? – tátottam el a szám hitetlenkedve. A torkom azonnal kiszáradt, és csak kapkodtam a levegőt, mint egy partra vetett hal. – Azt akarod mondani, hogy azzal, hogy úgy döntöttem az ő ingenikumuk leszek… meg sem leptem őket, mert mindvégig ez volt a céljuk?

- Hát körülbelül – húzta el a száját.

- Mekkora hülye vagyok! – dőltem hátra elképedve. Jó pár pillanatig szóhoz sem jutottam. A létező összes sértést végigsoroltam magamban, ami csak eszembe jutott idióta viselkedésemről.

- Ne kezd! – sóhajtott Oliver. – Nem tudhattál róla, és mondtam már. Valószínűleg én is ugyanúgy tettem volna, mint te.

- Végig csak egy ostoba báb voltam! Tényleg mekkora egy barom vagyok! – fakadtam ki.

- Feltételezem ők sem szóltak erről egy szót sem – jegyezte meg Oliver elgondolkodva.

- Ha az „ők” alatt a Kompániát érted, akkor talált süllyedt. Igazából semmit sem osztottak meg velem eddig – sziszegtem fanyarul.

- Akkor ahelyett, hogy magad ostorozod, gondolj csak bele a tényekbe. Valószínűleg okkal nem avattak ebbe az aprócska részletbe, de azzal, hogy mégis tudod, most némileg előnyben vagy. Valamint van egy olyan érzésem, hogy Dany-t és az ingenikum megosztást nem kalkulálták bele a történetbe.

- Dany egyelőre még nem is létezik! Hagyjuk ki őt ebből! – csattantam fel hirtelen. Oliver szemei tágra nyíltak a meglepettségtől. Csak ekkor vettem észre én is magam. – Bocs – nyögtem kifújva a benntartott levegőt. – Igazad lehet, hogy a megosztást nem kalkulálták bele. Sőt! – gondolkodtam el. A Bazilikában történtek nagyon is alátámasztották ezt a feltevést. – Mindenki le volt döbbenve, mikor kiderült a megosztás.

- Szerintem most nem nagyon tudják, mihez kezdjenek. Újra kell gondolniuk az egész tervüket, bármi is legyen az. Ahhoz pedig idő kell. Jó sok idő! – nézett rám jelentőségteljesen. Vissza akartam kérdezni, hogy ezzel meg mégis mire akar célozni, de tervemet meghiúsította az ajtó nyílása.

Azonnal lepattantam az ágyról, mikor megláttam az érkezőt. Mr. Blain volt az. Fogalmam sem volt, miért van ott ilyen későn, de az arcát elnézve ez számomra teljesen jelentéktelen is volt.

- Bocsánat, ha megzavartam valamit – köszönt nyersen, majd végignézett rajtam. Kimért és távolságtartó volt, mint mindig, de tekintete némi elégedettséget tükrözött, amit nem tudtam másnak tulajdonítani csak annak, hogy örült, hogy Oliver mellett lát, és nem a saját fia mellett.

- Nem – vágtam rá keresztülhasítva a beállt pár másodperces csendet. – Már épp menni készültem – nyögtem Oliverre nézve, aztán azonnal megindultam az ajtó felé, de Noam apja megállított.

- Ne siess annyira. – Megrémültem, ahogy közelebb lépdelt hozzám. Ösztönösen hátráltam az ágyig. – Mióta titkoltátok Christopherrel a megosztást? – érdeklődött semleges hangnemben, de mégis annyi minden volt ezek mögött a szavak mögött. Oliver idő közben felült mögöttem az ágyon teljesen.

- Egy ideje – nyekeregtem halkan. Nem tudtam, mire megy ki a játék, és rá kellett jönnöm, hogy igenis félek Noam apjától.

- Értem – szűrte fogai között, miközben újabb lépéseket tett felém, míg végül meg nem állt közvetlen előttem. Úgy magasodott felém, mint Góliát Dávid felé. A különbség csak az volt, hogy én szikráját sem éreztem annak, hogy győzedelmeskedhetnék. – És a kis vakarcs? – Rávillant a tekintetem a „vakarcs” szó hallatán.

- Vakarcs? – ismételtem meg félhangosan. Végig álltam a tekintetét. A düh ismerős íze újra csípni kezdte nyelvem hegyét. – Fogalmam sincs, miről beszél – szűrtem. Egyik szemöldöke hitetlenkedve szaladt a magasba.

- Mena! Menned kellene – szólt rám Oliver vészjóslóan, mire bólintottam. Azt hittem, így már megkapom az engedélyt a távozásra, de Mr. Blain elkapta a karom, mikor el akartam haladni mellette.

- Ne nézz hülyének kislány! – figyelmeztetett. Éreztem, hogy a szorítása egyre csak erősödik, de megpróbáltam kitartóan tartani az erősség látszatát.

- A világért sem – szólaltam meg ironikusan, pedig remegtem a félelemtől, mint egy kocsonya.

- Nem fogom hagyni, hogy akár egy szikra remény is felmerüljön annak a vakarcsnak a megszületésére – jegyezte meg fensőbbségesen. Összeszorítottam a fogaim. Isten látja lelkem, igyekeztem visszatartani magam, de végül mégis elpattant valami bennem.

- Hát persze – nyögtem csöpögő gúnnyal. – Nagyon téved, hogy ha azt hiszi, hogy önnek bármiféle beleszólása is lehet a fia dolgaiba! – jegyeztem meg. Sötét, rideg tekintetét az enyémbe fúrta, de egy pillanatra elillant félelemérzetem, és kibukott belőlem a mondat második fele is. – De nem várom egy olyan embertől, aki még a saját fiát is képtelen szeretni, hogy megértsen olyan esetleges kötelékeket, amit Dany jelenthet – fejeztem be. A szemei kidülledtek, az arca pedig pillanatok alatt váltott színt. Minden csak pár másodperc alatt zajlott le. Engem szorító karja ernyedten esett le teste mellé, míg másik karját már lendítette is a magasba, és akkorát lekevert nekem, hogy hátratántorodtam. Egy pillanatig forgott velem a világ, és azt hittem, szánalmasan végzem a földön, de végül sikerült két lábon maradnom.

Hitetlenkedve és megvetően bámultam fel rá az ütés helyét szorongató ujjaim közül. Megfordult a fejemben, hogy még odamondok neki valamit, de aztán rájöttem, hogy nem ér annyit az egész, így hát vetettem egy pillantást a rémülten figyelő Oliverre.

- Jobbulást – jelentettem ki kiegyenesedve, majd még utoljára küldtem egy megvető pillantást a dühödt Mr. Blain felé, és elteleportáltam a szemük láttára.

Oliver

Képtelen voltam elhinni, hogy amit láttam, az a valóság volt. Pontosan ismertem, milyen ember Noam apja. Mindig is egy rideg, kimért, és eléggé hatalomorientált férfi volt, amióta az eszemet tudtam. Senki sem volt képes közel kerülni hozzá, és ez alól Noam sem volt kivétel. Emlékeztem, hogy mikor még fiatalabbak voltunk Noam próbálkozott. Általános iskolások lehettünk. Aztán nem tudom mikor, de ez az apja iránti vágyakozás kilohadt belőle. Sosem láttam, hogy bántotta volna. Sőt! Egyáltalán nem néztem ki belőle, hogy bárkit is bántalmazna fizikailag, még sajátos személyisége ellenére sem. De azzal, hogy megütötte Menát szilánkjaira robbantotta a korábban alkotott képem róla.

- Ez a kis fruska – sziszegte, inkább csak magának, mint nekem, miután Mena eltűnt. Még mindig nem tudtam, mit mondhatnék. Csak ültem ott a kórházi ágyon, és néztem, ahogy Mr. Blain lazán az egyik fotelhez sétál, és közelebb húzza az ágyamhoz, majd leül rá. – Tudom, hogy nem szabadna ilyet mondanom, mert a barátnőd, de jobbat is találnál nála, fiam. – Azt hittem, rosszul hallok.

- Tessék? – szakadt ki belőlem értetlenül, mire felnézett rám.

- Ez a lány egy irgalmatlan kiáltást nem ér, Oliver – fűzte a szavakat, mintha a világ legegyértelműebb dolgát közölte volna velem. – Nézd csak meg, milyen egyszerűen lépett a Kompániába. Ostoba, csapongó, és a tehetségét is csak lopva szerezte, amit nem mellesleg az én fiamtól lopott – jegyezte meg keserűen. Felemeltem a kezem, hogy hagyja abba.

- Ne beszéljen így róla! – emeltem fel a hangom. Nem kiabáltam egyáltalán, de úgy éreztem, szükség van egy kis nyomatékosításra. Nevetni kezdett.

- Elvakít a szerelem – jegyezte meg, miközben nekem egyre csak az járt a fejemben, hogy mekkora bomba robbanna, ha kiderülne, hogy ez az egész diákszerelmesdi köztem és Mena között, csak egy jól kitervelt elkendőzés része.

Nem volt kedvem vitatkozni, pláne úgy, hogy Mr. Blaint úgy sem lennék képes meggyőzni a saját igazamról, bármilyen érvet is sorakoztatnék fel.

- Akárhogy is. Imádkozzon, hogy ne derüljön ki, amit most tett. Ha Noam megtudja, hogy megütötte Menát, úgy érzem, jó időre elássa magát a fia szemében – mondtam magabiztosan. Mert ha valamiben, hát ebben biztos voltam. Ismertem Noamet. Túlságosan is.