59. fejezet

Szabadulás

Mena

A kórház mosdója ugyan olyan kellemetlen közegnek bizonyult, mint a kórterem. Az illatok, a színek, mind nyomasztó és mindenekelőtt bódító egyveleget alkotva próbáltak beférkőzni a tudatom alá. Nem akartam a pofon után egyből visszamenni a koliba, megkockáztatva, hogy Esmeralda meglát. Habár először még én sem láttam magam, de mikor a kórház egyik mosdójában belenéztem a tükörbe, félelmem beigazolódott. Egy hatalmas vörös folt éktelenkedett a jobb szemem alatt egészen az állam vonaláig. Jó pár pillanatig csak álltam ott és néztem annak a lánynak az arcát, aki visszanézett rám. Egyetlen szó jutott eszembe róla: szánalmas. Na, de minden csoda csak három napig tart, így mély lélegzetet véve hajoltam a csap felé, hogy kissé lehűtsem égő bőrömet. Háromszor – négyszer is leöblítettem arcomat jéghideg vízzel, míg már nem égett annyira, mint az első pillanatban.

Hihetetlen volt, hogy Noam apja megütött. Tudtam, hogy nem örül a létezésemnek, de nem gondoltam volna, hogy képes lenne puszta kézzel bántani, ráadásul Oliver előtt.

Újra felnéztem a tükörképemre. Határozottan jobban nézett ki. Most már mindkét arcom egyformán vöröslött a hideg víz hatására. Legalább szimmetrikus volt. Ha mást nem is írhattam a kinézetem számlájára. Mintha az a lány, aki az esküvőn voltam, az a szép és magabiztos ember köddé vált volna, és helyébe a csóró és színtelen másolata került volna.

- Nem hagyom magam! – suttogtam önbizalomtréning gyanánt. Be is vált, mert pár pillanat múlva sokkal jobb érzéssel hagytam el a mosdót. Ki akartam szabadulni és sétálni egy kicsit az éjjeli levegőn, mielőtt még visszatérnék újra a négy fal közé, valamint ahogy telt az idő, egyre biztosabbá vált, hogy drága szobatársam már rég nyuszikat számolgat a boldogság végtelen szigetén, és szikrát sem fogja érzékelni abból, ami velem történt.

A kórház folyosói kihaltak voltak. Néhány ügyeletes nővér és orvos lézengett csak a folyosókon, de ez nem is lepett meg. Éjszaka volt, és valószínűleg én sem a sürgősségi osztályra teleportálhattam, már amit a közhangulat mutatott. Tétovázva haladtam végig a falak között egy épület térképet keresve, meg egyáltalán reménykedve, hogy rájövök, éppen hol is vagyok pontosan, de jó öt perc is beletelt, mire találtam egy átlátszó műanyag táblát, amin fekete kapitális betűkkel szerepelt az osztály neve. Ha nevezhettem osztálynak a „magán kórtermek” feliratot. Közvetlen alatta ugyanilyen tábla díszelgett, csak sokkal nagyobb és sokkal kisebb betűkkel volt rajta az írás. A kórtermek számai és a helységek megnevezései szerepeltek rajta egy szépen megrajzolt térképpel karöltve, amin egy apró csillag jelezte, hogy a térképet bámuló ember – ez esetben én – éppen hol áll. Mutatóujjammal végig követtem a lépcsőházig vezető utat, és megpróbáltam memorizálni. Egy orvos haladt el mögöttem eközben. Egy ápolónővel beszélgetett egészen halkan. Automatikusan összerezzentem, mintha tilosban járnék, de természetesen észre sem vettek, csak végig sétáltak a folyosón átlépve a hatalmas lengőajtók egyikén.

A vér megfagyott az ereimben, ahogy bámultam a számomra lomhának tűnő lengőajtó egyik szárnyát, amint visszahúzódik a helyére, mert mögötte bizony egy ismerős arc bámult vissza rám egy italautomata mellől. A lábaim hirtelen ólomsúlyúvá váltak, és az agyam képtelen lett mozgatni őket. Csak álltam ott jó pár pillanatig bámulva az immáron zárt ajtókat. Tudtam… nem is! Sokkal inkább éreztem, hogy másodpercek múlva újra ki fog nyílni, és nekem szembe kell nézem azzal a látomásnak tűnő alakkal, aki a túloldalt állt. Futni akartam. Elmenekülni, de képtelen voltam mozdulni. A várakozás összes rossz tulajdonsága beférkőzött a bőröm alá, és minden egyes sejtem rosszindulatúan bizsergette. Mintha a bőröm egy egybefüggő viaszréteggé vált volna, ami alatt én csak tehetetlenül fuldokoltam.

És az ajtó nyílt is, ahogy vártam. Szépen lassan. Nem úgy, mint az előbb. Tudtam, hogy azt csak én láttam lomhának, a valóságban semmi sem történt olyan lassan, mint ahogy én azt felfogtam. De most határozottan lassan nyílt, és a mögötte lévő alak is ugyan ilyen sebességgel lépett a folyosóra, amin én álltam.

- Ann – szakadt fel belőlem kétségbeesetten. Észre sem vettem, hogy suttogok. Nem felelt. Csak bámult rám, és a tekintete olyan volt, mint azoknak a kitömött plüssfiguráknak, amiket kicsi koromban anyum vett nekem, hogy ne féljek éjszaka a sötétben. Mindig azt mondogatta, hogy ők majd vigyáznak az álmaimra. Most azonban minden átértelmeződött. Az a tekintet, ami régen a biztonságot jelentette nekem egy plüssállatka arcán, egy középiskolás lány arcán már korántsem volt annyira kellemes látvány. Sokkal inkább hátborzongató.

- Mit keresel itt? – kérdezte színtelen hangon, és mintha a bőrömön lévő viaszréteg töredezni kezdett volna szavai nyomán.

- Én csak – kezdtem bele zavarodottan, de enerváltan közbevágott.

- Te is megsérültél a Bazilikában? – érdeklődött, de mintha nem is ott járt volna. Nézett rám, de nem látott. Észre sem vettem, hogy lassan az összes porcikám remeg a félelemtől, pedig igazából nem is tettem semmit.

- Nem – feleltem, mire lomhán oldalra döntötte a fejét, és úgy nézte tovább az arcom.

- Hála Istennek – jelentette ki érzelemmentesen a megkönnyebbülés egy árva jele nélkül. Olyan volt, mint akiből kiszedtek minden olyan gesztust, ami az érzelmek kimutatására alkalmas. – Noam sem sérült meg – jegyezte meg mintegy mellékesen. A szívem azonnal a torkomba csúszott a név hallatára. – Kár, hogy ez történt. De később majd újra megrendezzük az eseményt, és akkor minden tökéletes lesz – folytatta, de már úgy éreztem, hogy nem is hozzám beszél, hanem saját magához. – Igaz? – nézett rám hirtelen megerősítést várva. Nagyot nyeltem és nem szóltam egy szót sem. Ő meg csak állt ott rám bámulva azokkal a kietlen szemekkel, és választ várt. Nem voltam felkészülve a találkozásra, de arra sem, hogy így látom.

- Nem, Ann – feleltem hirtelen. Nem tudom, honnan jött a bátorság, hogy kimondjam az első dolgot, amit gondolok. Ann tekintete, ha lehet, még a korábbinál is homályosabbá vált. Az arcomról a kövezetre siklatta a tekintetét.

- Igazad lehet – egyezett bele azonnal. – Te olyan szerencsés vagy – nézett rám újra. A hangja még mindig színtelen volt. Felnyögtem a feltételezésre, hogy szerencsés lennék. – Még ha az egy tehetség is, de valami összeköt Christopherrel. Ha egy teljesen más szinten is, de ti összetartoztok. – Az alsó ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit felelhetnék. Valahol igaza volt, valahol pedig nem. Képtelen voltam bármit is mondani ezekre a szavakra. De úgy tűnt, nem is várja, hogy válaszoljak, mert folytatta. – Anyám azt mondogatja mostanában, hogy ne érintkezzek veletek, mert rossz hatással vagytok rám. Nem értem, mi ütött belé.

- Anyukád? – ismételtem meg kiszáradt torokkal, mert felrémlett bennem a jelenet, mikor a felismerés úgy csapott le rám akár egy villám, hogy Ann anyja apám barátnője.

Talán már apámnak is elmondott mindent? Butaság!

- Nem szereti Christophert. Korábban sem szerette, de most mintha kifejezetten utálná – fűzte tovább. Még mindig csak magának beszélt. Néhány orvos elment mellettünk újra. Az egyik ránk tekintett miközben elhaladt mellettünk, de aztán újra visszafordult társaihoz. Zavarban voltam. – Azt hiszem, eltitkolnak előlem valamit – nézett egyenesen a szemeimbe. Megrémültem. – De te elmondanád, ha tudnál valamit. Ugye Mena? – Az arca most az egyszer tükrözött valamiféle érzelmet, de még így is jó pár másodpercbe beletelt, míg rájöttem, hogy könyörög. Nagyot nyeltem. Nem vitt rá a lélek, hogy egy beteg ember szemeibe hazudjak.

- Késő van már. Vissza kellene menned a kórtermedbe – jegyezte meg. Ann egy pillanatig csak nézett rám, mintha csak azt latolgatná, hogy miért nem válaszoltam a feltett kérdésre, de aztán megenyhülve bólintott.

- Ann! – Egy fehér köpenyes alak jelent meg a csapóajtó nyitott szárnyában. Minket bámult. – Mondtam már, hogy ne mászkálj éjszaka a kórházban – jegyezte meg rosszallóan, majd tekintetét rám siklatta. Értetlenül meredtünk egymásra pár másodpercig, majd a pillanatot Ann mozgása törte meg. Lassan megfordult, és megindult az orvos felé. Néztem utána egy ideig és nem mozdultam addig, míg mind a ketten el nem tűntek az ajtó mögött. Mikor az becsukódott, hatalmas sóhajjal engedtem ki a benntartott levegőt. Észre sem vettem, hogy visszatartom. Nem akartam a kórházban maradni tovább. A falak szinte össze akartak nyomni, és az a furcsa kesernyés illat újra émelyítően az orromba kúszott.

Körbe néztem, hogy lát e valaki, de közel s távol senki sem volt a folyosón. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam az émelygés helyett a kollégiumi szobámra gondolni.

Oliver

Mikor másnap felkeltem sokkal kipihentebbnek éreztem magam, mint korábban. Nem is emlékeztem, hogy mikor ébredtem utoljára ilyen nyugodtan. A kedvem is jobb volt, mint az elmúlt napokban, és a fejem sem fájt már. Novemberhez mérten odakinn szürke volt az idő, de ez nem szegte kedvem. Egyetlen dolog volt csupán, ami kisördögként motoszkált a szürkeállományomban. A tegnapi kegyetlen jelenet. Még most sem voltam képes elhinni, hogy Mr. Blain felpofozta Menát.

- Jó reggel, Oliver – nyílt az ajtó, és a kezelőorvosom jelent meg benne. Mosolygott. Valószínűleg ő is jókedvűen kelt, akárcsak én. – Látom egész jó színben vagy – lépett az ágyam mellé. Kicsit fentebb tornáztam magam, bár már így is ültem.

- Határozottan – feleltem magabiztosan.

- Fejfájás?

- Nincs – válaszoltam, mire maga elé emelte kezében tartott mappáját, és ráírt valamit.

- Hányinger?

- Nincs. – A válaszomra megint írt valamit a lapjára, mint minden reggel, majd fehér köpenyének zsebéből elővett egy apró kis lámpát és az arcomra irányította.

- Kövesse a fényt – utasított. Eleget tettem a kérésnek. Valószínűleg elégedett lehetett az eredménnyel, mert mikor visszatette a zsebébe, mosolygott, és újra felírt valamit a lapjára. – Milyen a közérzete úgy összességében?

- Jó. Ma még a fejem sem fájt, mikor felébredtem. Pedig már lassan kezdtem hozzászokni – viccelődtem jókedvűen.

- Hát akkor van egy jó hírem, Oliver. Hazamehetsz. Feleslegesnek tartom, hogy tovább itt tartsalak. Napok óta már csak a fejed fájt. Nem hallucináltál, nem hánytál, nem volt lázad, a koordinációs képességeiddel is minden rendben van. Az fMRI* sem mutatott elváltozásokat.

- Komolyan? – lepődtem meg. Nem számítottam rá, hogy haza mehetek egyhamar.

- Felírok egy fájdalomcsillapítót, ha újra fájna a fejed, de ebből naponta csak egyet szabad bevenni, valamint egy hónap múlva várlak ellenőrzésre. Ha bármi történne közben, azonnal gyere be – figyelmeztetett. Bólintottam. – Két vagy három napig még nem javallott, hogy iskolába menj, és egy hónapig biztosan nem szabad testnevelés órára járnod – nézett fel papírjaiból mosolyogva.

- Hát ezt nem nagyon bánom – vigyorogtam elégedetten. Olyan érzés volt, mintha börtönből szabadulnék épp.

- Felhívsz valakit, vagy vársz a betegszállítóra?

- Felhívok valakit – egyenesedtem ki. Boldogságom leplezni sem tudtam volna. Bár nem is nagyon akartam. Örültem, hogy megszabadulhatok végre a műszerektől, az ellenőrzésektől, és a gyógyszerektől.

- Megszabadítalak ezektől akkor – lépett közelebb az ágyhoz, és pár mozdulattal megszabadított a rám függesztett csövektől. – Megyek, elintézem a papírjaid – mosolygott végül, majd sarkon fordult, és kiment a kórteremből.

Most lett teljes a börtönből szabadulás érzése. Mintha a bilincseimtől szabadított volna meg, és nem az életjeleimet vizsgáló műszerektől. Oldalra fordultam az ágyon, és óvatosan lecsúsztattam a lábaim a földre. Jóleső hidegség várta a talpaim. Önkéntelenül is vigyorogni kezdtem, miközben elővigyázatos léptekkel igyekeztem az ágy melletti kis fehér komódhoz sétálni. Virágok, és apróbb tárgyak hevertek a tetején, köztük a mobilom is. Érte nyúltam. Egy pillanatra elgondolkodtam, kit hívjak. Apámékat akartam, de aztán rájöttem, hogy meglepetést akarok nekik, szóval más szám után néztem a telefonkönyvben, és meg is találtam a legmegfelelőbbet.

- Úgy is beszélni akartam veled – jegyeztem meg félhangosan a telefonnak, majd a fülemhez emeltem, és a jobb vállammal megpróbáltam a helyén tartani, miközben kezeimmel elkezdtem kipakolni a komód szegényes tartalmát. Négyszer is kicsöngött, mire felvették.

- Üdv. Hogy vagy? – szólt bele szokásos nemtörődöm hangján. Már meg sem lepődtem.

- Kiengedtek. Értem tudnál jönni? Meglepetést akarok a szüleimnek – feleltem.

- Persze – válaszolta azonnal. Nem voltunk éppen a legjobb barátok, de nem csalódtam benne. Ha segítségre volt szükségem, biztos lehettem benne, hogy ő szó nélkül áll a rendelkezésemre. – Mikorra menjek érted?

- Délután elég lesz, mikor végzel az iskolában.

- Nincs első órám. Most is mehetek, ha gondolod – felelte habozás nélkül. Elgondolkodtam, aztán megráztam a fejem, habár ő ezt nem láthatta.

- Jobb lesz délután. Ha nem nagy kérés szeretném, ha magaddal hoznád Margaretet – egyenesedtem ki, mikor már mindent kipakoltam a fiókokból a földre.

- Nem gond – felelte. Már meg sem lepett, hogy el sem gondolkodik a válaszon. – De így a szüleid rá fognak jönni, és nem lesz meglepetés.

- Az oviból kellene elhozni. Délután kettőtől már el lehet, és apám ma úgy is négyre menne érte, addigra meg úgy is hazaérünk – gondolkodtam el. Szinte magam előtt láttam már most Margaret meglepett és mindenekelőtt boldog arcát, hogy nem kell átesnie a kötelező délutáni alváson az oviban. – Az óvónőkkel nem lesz gond. Jó párszor hoztad már el helyettem az oviból régebben is – fűztem még hozzá, hogy biztosra menjek. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ezen nem nagyon problémázott.

- Rendben – adta meg a választ tömören. Éreztem, hogy arra vár, hogy mondok-e még valamit.

- Noam? – szóltam bele pár pillanat hallgatás után.

- Hm?

- Kösz – mondtam ki a végszót, majd bontottam a vonalat.

Mena

Kis fejfájással keltem, ami nem igazán lepett meg a tegnap estére visszagondolva. Soknak éreztem mindent, ami velem történt. Jó pár percig csak önsajnálóan feküdtem az ágyamban a tegnap estén gondolkodva. Mr. Blain pofonját szinte még most is éreztem a bőrömön, habár nyilvánvaló volt, hogy ez csak a képzeletem ostoba játéka. Már tegnap éjjel is, mikor visszaértem a szobába, eszembe jutott, hogy talán megérdemeltem. Tényleg nem kellett volna olyan kíméletlenül bánnom a szavakkal. Meg kellett volna tartanom a véleményem saját magamnak, elvégre mit tudhatok én az ő családi életükről valójában. Noam nem sokat mesélt ezekről a dolgokról. És ahogy erre gondoltam elöntött a keserűség rusnya érzése. Még mindig vajmi keveset tudtam róla, pedig legszívesebben minden apró kis részletet a magaménak akartam tudni vele kapcsolatban.

Azonban nem tudtam elsiklani egy fontos tény felett, akárhogy is akartam menteni Mr. Blain viselkedését. Kristálytisztán emlékeztem szavaira, amikkel biztosított róla, hogy nem fogja hagyni, hogy Noam és én együtt legyünk. Újra elöntött a düh, ahogy felrémlett bennem fensőbbséges és egyszersmind gunyoros hangja, amint kiejti ajkain a „vakarcs” szót.

Indulatosan rúgtam le magamról a takarót és ültem fel az ágyban. Az álom végképp elillant szemeimből, és a hangulatom zuhanórepülésbe kezdett, pedig még csak most kezdődött a nap. Elhatároztam azonban, hogy dühömet most az egyszer megpróbálom hasznos dolgokba invesztálni. Példának okáért elterveztem, hogy délután meglátogatom a könyvtárat, és keresek néhány pszichológiával kapcsolatos könyvet.

Noam

Hamar eljött a délután. Talán túl hamar. Az iskolai órák olyan sebességgel teltek, mintha benn sem ültem volna, és a kedvemen az sem javított sokat, hogy az alsóbb évfolyam irodalom óráira is be kellett járnom. Sok volt a lemaradásom így az érettségi előtt, és nem csak ebből a tárgyból.

Mérgemben rávertem a kormányra is, ahogy pirosat kaptam. Eszembe jutott a jelenet, mikor elkértem apám kocsiját a központban.

„- Hova mész? – kérdezte azonnal. A hangjában furcsa él volt, pedig hozzá voltam szokva a kérdezősködéseihez.

- Ne aggódj, nem töröm össze – epéztem a slusszkulcsot szorongatva. A gúnyra mondjuk nem volt okom, mert abszolút az én hibám volt, hogy összetörtem a kocsit, amit tőle kaptam, de valamiért mégis reflexszerűen bukott ki belőlem, valahányszor apámmal beszéltem.

- Nem ezt kérdeztem, Christopher! – csattant fel. Íróasztala mögül úgy nézett rám, akár egy bíró. Visszanéztem rá az ajtóból. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy valami csípőset odamondok még, de aztán meggondoltam magam az arcát látva. Olyan kifejezés ült rajta, mint még soha. Úgy bámult rám, mintha egy olyan kérdésre várna választ, amit fel sem tett. Bele akartam nézni a fejébe, de egyértelműen megérezte volna, és annyit nem is ért az egész. Had eméssze magát. Bármi is volt a kiváltó ok.

- Oliver húgáért megyek az oviba, utána pedig Oliverért a kórházba, mert kiengedték – feleltem, mintha csak könyvből olvastam volna. – Kielégítő volt a válaszom? – kérdeztem vissza, de csak nézett azzal a furcsa kifejezéssel az arcán, és nekem nem volt kedvem tovább állni ezt. Lenyomtam a kilincset, és kiléptem a folyosóra.”

A lámpa zöldre váltott, és én a gázra léptem. A kerekek felcsikordultak. Ki akartam használni az alkalmat, amíg egyedül ülök az autóban.

Régen voltam már az óvodában, és kissé visszás érzéseim is támadtak a hellyel kapcsolatban. Nem nagyon emlékeztem azokra az időkre, mikor én voltam óvodás. Csak néhány jelenet maradt meg elmém legmélyén, amiket nem nagyon szerettem elővenni. Leültem az egyik kis padra. Még nem volt két óra. A folyosó teljesen néma volt. Esetlennek éreztem magam, a nyilvánvalóan nem rám méretezett bútoron, és a megannyi gyerekrajz árgus tekintetének kereszttüzében. Csak egy fiatalabb óvónő halk lépteinek zaja törte meg a csendet. Elhaladt előttem. Nem szólt semmit, de szeme sarkából érdeklődően rám nézett. Nem foglalkoztam vele. Türelmetlenül az órámra pillantottam. Már csak öt perc volt hátra. Minél hamarabb szabadulni akartam ebből a közegből. Feszélyezettnek éreztem mindent, ami körül vett.

Akaratlanul is eszembe jutott Dany, és nem tudtam megálljt parancsolni gondolataimnak, akármennyire is nevetségesnek hatott, hogy tizennyolc éves fejjel ilyesmiken gondolkodom. Nem tudtam magam elképzelni abban a szerepben, amit ő jelentett a számomra. Hogy minden nap érte jövök az óvodába, hogy az óvónő megállít egy szóra, miközben a cipőjét adom fel, vagy hogy egyáltalán bármi olyat teszek, ami egy gyerek ellátását képezi. És ahogy ezt kigondoltam, eszembe jutott az is, hogy a gondolataim nem csak azért hatnak nevetségesnek, mert túl koraiak, hanem azért is, mert Dany különleges esetnek számítana, ha megszületne. Nem járhatna olyan egyszerű óvodába, mint Margaret. A felismeréssel, hogy Dany-nek valószínűleg nem tudnék olyan boldog életet biztosítani, mint amilyet egy tehetség nélküli kislány él, megrémisztett. Ismeretlen és kétségbeejtő érzés kezdte szorongatni a torkom, de nem maradt több időm ezen gondolkodni, mert a folyosó végén kinyílt az egyik ajtó, és Margaret lépett ki rajta egy óvónő társaságában. Felálltam, amint megláttam őket. Margaret szemei hatalmasra tágultak meglepettségében.

- Noam! – kiabálta hirtelen, azon a vékonyka csivitelő hangján, amit már nagyon régen hallottam, de tökéletesen emlékeztem rá. Aztán futni kezdett, és az ölembe vetette magát, amint elért hozzám. Nagyon hasonlított Oliverre. Ugyan olyan kreol színű bőre, és ugyanolyan sötétbarna haja volt, mint a bátyának. Jó pár pillanatig csak bámultam a gondtalanul vidám arcot, és rá kellett jönnöm, hogy a torkomban lévő szorongás, amit a közte és a Dany közötti különbségek okoznak, nem fog elmúlni. – Mijélt te jöttél éjtem? – kérdezte hirtelen, ami valamelyest kizökkentett.

- Apukád nem ért rá – feleltem megeresztve egy bíztató mosolyt. Margaret pár másodpercig fürkészően méregette az arcom. Tudtam, hogy érzi, nem mondok igazat, de nem érdekelte, mert pár pillanat múlva újra visszatért mosolygós arca.

- Az az én cipőm! – mutatott határozottan egy pár rózsaszín és fehér színű csizmára. Vettem az egyáltalán nem burkolt célzást az indulásra. Leültettem a kis padra, és igyekeztem úgy felöltöztetni, hogy közben ne gondoljak Dany-re.

*A funkcionális MRI vagy funkcionális mágneses rezonancia vizsgálat (fMRI) az MRI vizsgálat egy specializált típusa, amely az idegi aktivitással összefüggésben lévő hemodinamikus választ méri az emberek és állatok agyában vagy gerincvelejében. Ez az eljárás a legújabban kifejlesztett képalkotó-formák egyike.