60. fejezet

Komfrontáció

Noam

- Noam? – hallatszott a hang mögülem. A visszapillantó tükörbe bámultam, és örömmel nyugtáztam, hogy Margaret azon a helyen ül, ahol hagytam. Vagyis a hátsó ülés közepén a biztonsági öv szorítása alatt. Kis lábai szinte az égnek álltak, miközben a kezeiben lévő babának a kezeit forgatta.

- Igen? – kérdeztem vissza, majd újra az útra néztem.

- Mi az a seggfej? – Olyan természetesen ejtette ki a szavakat csivitelő hangján, hogy alig akartam elhinni, hogy ő mondja. Nem sok helyzet volt, amiben zavarba tudtam jönni, de ez határozottan aközé a néhány közé tartozott, amiben igen. Felfogni sem volt időm, hogy egy óvodás kislány nagyobb zavart tud nálam okozni, mint egy felnőtt nő, már jött is a folytatás. – Csak mejt, Ojivej, a múltkoj azt kéjdezte, hogy hogyan lehetsz ekkoja seggfej.

- Az alapján, hogy ezt hallottad, ő sokkal nagyobb seggfej – morogtam csak úgy magamnak, miközben jobbra fordultam egy kereszteződésnél.

- Tessék? – érdeklődött, és ahogy a visszapillantóba néztem, észrevettem, hogy most az egyszer emelte rám a tekintetét.

- Semmi – feleltem normális hangon. – De tudod mit? Ezt inkább kérdezd meg a bátyádtól, ő úgy is sokkal okosabb, mint én. Biztosan meg lesz rá a tökéletes magyarázata, hogy miért hívott engem így. – A hangomba akaratlanul is gúny vegyült, de ezt Margaret észre sem vette. Lazán bólintott egyet, majd figyelmét újra a kezében lévő babának szentelte, én meg nyugodtan szidhattam tovább magamban Olivert.

Az idióta! Elvárja, hogy érte menjek a kórházba, miközben a húga előtt előszeretettel szidalmaz. Na, majd megbánja még ezt!

- Nem vagy éhes? – érdeklődtem a beállt csendben. Valamiért furcsa érzésem támadt az egész helyzettel kapcsolatban. Nem akartam teljes némaságban ülni a kocsiban.

- Nyem! – rázta meg a fejét, de nem nézett fel rám. A visszapillantóról a szélvédőn túlra pillantottam. Nagy volt a forgalom. – Finom volt az oviban az ebéd, szóval megettem minydent – magyarázta tovább, én meg jobb válasz híján csak bólintottam. – Hova megyünk? – Meglepett a kérdés, mert eddig nem úgy tűnt, mint aki nagyon odafigyel bármire is a babáján kívül.

- Meglepetés – nyögtem a tükörbe pillantva. Margaret azonnal felkapta a tekintetét. Mély barna szemei izgatottan csillogni kezdtek

- Meglepi? – kérdezett vissza. A hangszíne is megváltozott. A gyerekek tényleg nem tudnak hazudni. És nem is akarnak, ez az egészben a legszebb.

- Az – hagytam helyben.

- Milyen?

- Nagy! – válaszoltam cinkosan a tükörbe kacsintva. Felkacagott, amitől nekem is mosolyognom kellett. Gyereknek éreztem magam egy pillanatra én is tőle, és kicsit irigyelni kezdtem Olivert, amiért ilyen húga van. Aztán mikor jobban belegondoltam, akkor rájöttem, hogy nem csak azért irigylem őt.

- Mikoj éjünk oda? – érdeklődött félhangosan. Immáron újra a babájára fókuszált, úgy kérdezett.

- Mindjárt – feleltem, és befordultam a kórház utcájába.

Mena

A telefonom kijelzőjére bámultam. Egy pár pillanatig néztem a villogó készüléket, mert természetesen ebben is, mint körülbelül mindenben, ott volt Noam. Kellett nekem elfogadni ezt az izét. Bosszúsan nyomtam meg a kijelzőt, hogy felvegyem, pedig még csak a számot sem ismertem, ami a hívó félhez tartozott.

- Igen? – szóltam bele a kelleténél kicsit durcásabban.

- Azért ennél kicsit kedvesebb fogadtatást vártam – hallatszódott a cseppet sem meglepett hang, amire reflexszerűen felsikoltottam.

- Oliver! – Többen furcsán kezdtek nézni a kollégium folyosóján. Elég sokan fejezték be a napjukat egy időben velem, így szokatlanul sokan lézengtek körülöttem.

- Na, ez már jobban tetszik – nevetett boldogan.

- Hogy vagy? – vágtam a szavába azonnal. – Baj van? – kérdeztem, mert hirtelen belém villámlott, hogy biztosan azért hív, mert rossz hírt akar közölni.

- Dehogy! Éppen ellenkezőleg. Kiengedtek a kórházból – közölte boldogan, amire ismét felsikoltottam örömömben. Már nem érdekelt, hogy ki bámul és ki nem.

- Komolyan? Tök jó! – lelkendeztem tovább, miközben újra megindultam a folyosón a szobánk felé.

- Igen – hagyta helyben. – Arra gondoltam, hogy ha van időd, bejöhetnél, míg értem nem jönnek a szüleim. Dolgoznak és unatkozom. Dumálhatnánk addig, ha van kedved. A tegnap éjjel amúgy sem sikerült túl fényesre – fűzte hozzá fanyarul, mire lelohadt az arcomról a mosoly.

- Hát igen – jegyeztem meg komoran. Felrémlett bennem Mr. Blain pofonja, és még mindig a hideg rázott az emléktől. Mély lélegzetet vettem, és úgy folytattam. – Mindegy. Ne is beszéljünk róla – zártam le. – Most végeztem az óráimmal, visszaviszem a cuccom a szobába, és már teleportálok is – nevettem újra. Oliver is nevetett.

- Remek – felelte. Volt valami a hangja mögött, de nem jöttem rá, hogy mi. És, hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. El voltam foglalva a tudattal, hogy végre kiengedik a kórházból, és semmi baja.

Oliver

- Olivej!! – Margaret sikító hangját ezer közül is felismerném. Alig nyílt ki a kórterem ajtaja, már sikoltozva rohant felém, és egyenesen az ölembe vetette magát. Habár pontosan ismertem a húgom, most mégis váratlanul ért az ugrás, így kissé ügyetlenül emeltem a magasba. Felkacagott.

- Híztál – nyögtem vigyorogva.

- Szejintem csak béna vagy – válaszolt azonnal. Nevetnem kellett. Bele sem mertem gondolni, mi lesz majd, ha annyi idős lesz, mint én. Előre féltem, mert már most ismertem olyan embert, akiben benne láttam a jövőbeni Margaretet.

- Kösz – szóltam oda Noamnek, aki csak ekkor ért mellénk. Óvatosan mosolygott.

- Mehetünk? – érdeklődött semleges hangnemben. Megráztam a fejem, amire értetlenül meredt rám. Válaszolni akartam, de mintha a sors a segítségemre sietett volna. Mihelyt elhangzott a kérdés, Mena abban a pillanatban jelent meg pár méterre mellettünk. Nem aggódtam Margaret miatt. Bőven hozzá volt szokva a tehetségekhez, így őt egyáltalán nem lepte meg a jelenet. Kíváncsisága sokkal inkább Mena személyéhez fűződött. Noam viszont szabályszerűen ledöbbent. Tudtam, hogy meglepi majd, de nem számítottam rá, hogy ennyire. Olyan érzésem volt, mintha ki maradtam volna valamiből, mert mihelyt Mena is észrevette a felállást, az arca azonnal elvörösödött. Ismételten szólni akartam, de sors újra közbeszólt, de most aztán tuti, hogy nem a segítségemre jött, mert ennél rosszabb ritkán történhetett volna.

- Ez meg mi a fene akar lenni? – jött a hang az ajtóból. Noam azonnal megfordult, bennem meg a levegő is benn rekedt. Egyedül Margaret tudott önfeledten örülni az érkezőnek.

- Misztej Bléjn! – üdvözölte boldogan, mi meg csak álltunk ott némán, mint a most feltárt leleltek.

- Azt mondtad, Oliverért jössz! – szegezte Noamnek.

- Te most… szaglászol utánam? – kérdezett vissza Blain. Nem láttam az arcát, de a hangjából tisztán kihallatszott a hitetlenkedés és a gúnyosság kesernyés egyvelege.

- Mit keres itt ez a lány? – mutatott a kissé távolabb álló Menára, mintha semmi joga nem lenne arra, hogy egy légtérben legyen Noammel. Úgy tűnt, hiába figyelmeztettem tegnap este Mr. Blaint, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ezzel csak ront a helyzeten.

- Én hívtam – szóltam közbe letéve Margaretet a földre. Mr. Blain úgy nézett rám, mintha most követtem volna el az évszázad csalását, így folytattam. – Nem gondoltam, hogy probléma lesz, ha a barátnőmet is felhívom, hogy kiengedtek a kórházból – ejtettem ki a szavakat megfontoltan, majd vártam a hatást, ami nem maradt el. Noam szépen lassan visszafordult, és rám bámult. Nem tudtam rájönni, mire is gondolhat pontosan.

- Ő már a Kompánia tagja! – próbálkozott most mással Mr. Blain. Mély lélegzetet vettem, mert tudtam, hogy ezt nem ússzuk meg ilyen könnyen.

- Mena! Kivinnéd Margaretet és vennél neki egy forró csokit? – érdeklődtem, miközben a zsebemből elővettem némi aprót, és a húgom apró kis kezeibe nyomtam. Azonnal felragyogott a tekintete, majd várakozóan Menára bámult. Az említett zavartan megindult Margaret felé, aki mihelyt elérte őt, a karjába kapaszkodott, és az ajtó felé kezdte vonszolni. Ha akartam sem tudtam volna nem észrevenni, mikor Mena és Noam összepillantottak, miközben kifelé haladtak. Sok minden volt benne. Sok olyan, amit biztos voltam, hogy én nem érthetek meg soha.

- Minek jöttél ide? – fordult vissza Noam az apja felé vádlón, miután Margaret és Mena elhagyták a kórtermet.

- Tudni akartam, hogy igazat mondasz-e!

- Mondtam, hogy Oliverért jövök – jött a felelet. Ezt nem így terveztem. Nagyon nem így. Azt akartam, hogy Mena megismerje a húgom, és hogy végre legyen alkalmuk tisztán megbeszélni Noammel mindent. Ehelyett betoppant Mr. Blain, és keresztülhúzta minden számításom, a lehető legrosszabb helyzetet teremtve.

- Miért van olyan érzésem, hogy elhallgattok valamit? – vádaskodott az apja, miközben hol rám, hol pedig Noamre tekintett választ várva. Nem tudtam, hogy megszólaljak-e, vagy hagyjam a válaszokat inkább Noamre. – Ez a lány – kezdett volna bele, de Noam ingerülten közbevágott.

- Ennek a lánynak van neve is! – üvöltött hirtelen. Még én is összerezzentem, olyan váratlanul ért. Mr. Blain elképedten bámult fiára. – Mena a neve – folytatta halkabban.

- Nem érdekel – csattant fel az apja pár pillanat némaság után. – Mióta ez a lány belépett az életünkbe, csak a baj van! Ti ketten pedig folyamatosan csak véditek, még azután is, hogy csatlakozott a Kompániához!

- Érdekes Apa! – szólalt meg hirtelen Noam. Az „apa” szót még életemben nem hallattam ilyen gúnyos éllel. – Peyton is a Kompánia tagja. Vagy már ki is ment a fejedből? Sőt! A fia is, akiről szerintem te jóval korábban tudtál, mint mi anyával. Igazam van? – Mr. Blain nem szólt egy szót sem, csak levegőhiányosan bámulta fiát, aki egyszer csak nagyot sóhajtott. – Tudod, mit? Meguntam a hazudozást! Nem akarok olyan lenni, mint te. – Nem tudtam, mire akar ezzel kilyukadni, de éreztem, hogy most aztán hatalmas bomba fog robbanni. – Én nem hazudozok tovább neked. Mena egyáltalán nem jár Oliverrel. Ezt csak mi találtuk ki Lexszel miattad! – bukott ki belőle, nekem meg a szám is tátva maradt, ahogy Mr. Blainné is, aki hitetlenkedő és zavart tekintetét, most rám emelte.

- Mit akar ez jelenteni? – érdeklődött félelmetes higgadtsággal. A kérdés most határozottan nekem szólt, de meg sem tudtam szólalni.

- Azt, hogy befejeztem a hazudozást! – felelt helyettem Noam. – Elegem van abból, hogy folyton hazudnom kellett eddig, csakhogy neked kellemesebb legyen! – Kezdtem úgy érezni, hogy akaratlanul is egy családi vitába csöppentem, amihez alapjáraton nem is lenne semmi közöm. Másrészről viszont örültem, hogy szemtanúja lehetek annak, ahogy Blain végre a sarkára áll. – Hazudnom arról, hogy megosztásban vagyok Menával, hogy a hétvégét nem is az apjánál töltöttük, hanem egy másik megosztásban élő házaspárnál, vagy, hogy már a kezdetektől irtóztam annak a gondolatától, hogy tizennyolc évesen meg kell nősülnöm! Ez egy kibaszott elcseszett rendszer, aminek te vaskalaposan engedelmeskedsz, és arra kényszerítesz másokat, hogy ugyan azt tegyék! Befejeztem! – mondta ki végül. Visszatartottam a lélegzetem, mert erre aztán egyáltalán nem számítottam, és még csak vége sem volt.

Mr. Blain arcára valamiféle idegen, otromba kifejezés kúszott, ahogy saját fiára nézett. Már ekkor tudtam, hogy az igazi bomba most fog robbanni, de olyan erővel, hogy mindent elsöpör majd kettejük között.

- Nem tudom, mit csinált veled ez a kis fruska, mert ez nem te vagy Christopher! Rá fogsz jönni, de akkor már késő lesz.

- Nem beszélhetsz így róla – sziszegte Noam. Mr. Blain cinikusan nevetni kezdett.

- Nem? – kérdezett vissza hetykén zsebre dugva kezeit. – Nem? És ő beszélhet úgy rólam, mintha egy utolsó mocskos senkiházi lennék?

- Miről beszélsz?

- Nem mondta Oliver? – intett felém egyik kezével. Noam rám pillantott, de mielőtt felelhettem volna, az apja folytatta. – Miért nem kérdezed meg, miket vágott a fejemhez? – gúnyolódott tovább. Noam felém fordult és egyenesen a szemeimbe bámult. Tekintete egyáltalán nem volt kérdő. Akkor már tudtam, hogy nem fog engedélyt kérni. Kiszedi a fejemből, hogy mi történt tegnap este.

Csak pár pillanat volt az egész. Noam lehunyta a szemeit, és mély lélegzetet vett.

- Te megütötted Menát? – kérdezte. Egyáltalán nem volt hangos. Sőt. Olyan halkan kérdezte, hogy a hátamon is felállt a szőr, pedig nem vagyok egy könnyen megfélemlíthető ember. Mr. Blain testtartása megváltozott. Zavartan lépett egyet oldalra, majd vissza. Nem válaszolt. Pár másodperc némaság ülepedett ránk. Szerintem Noam úgy vélte, hogy ő megadta a lehetőséget a magyarázatra, az apja pedig nem élt vele. És ekkor változott az egész jelenet, valamiféle szürreális álomképpé a számomra.

- Csak azért nem ütlek meg, mert még arra is méltatlannak tartalak, hogy hozzád érjek! – üvöltötte magából kikelve. Még sosem láttam ilyennek Noamet. Sohasem. Mintha egy teljesen más ember lett volna. Az erek szinte kidülledtek a nyakán, ahogy ordított, a szemei pedig elsötétültek az elfojtott indulattól. Évekkel idősebnek tűnt valódi koránál.

- Fiam… - próbálkozott volna Mr. Blain, de Noam újra üvölteni kezdett.

- Ne nevezz a fiadnak! – sziszegte, és habár nyomatékosította, hogy nem fogja megütni Mr. Blaint, minden pillanatban azt hittem, nem tud uralkodni magán, és mégis megteszi. Úgy tűnt, mondani akar még valamit, de aztán csak lemondóan megfordult, és az ajtó felé indult. Az apja azonban nem hagyta annyiban. A legrosszabb dolgot tette, amit ebben a helyzetben lehetett. Szidni kezdte Menát.

- Az a lány nem hozzád való. Semmi érdemlegeset nem tud felmutatni azon kívül, hogy ellopta a tehetségedet. Se nem okos, se nem szép! Nem egy ilyen való hozzád! – Noam azonnal megtorpant, és jó pár pillanatig csak állt ott egy helyben mozdulatlanul, mint valami lehajtott fejű Dávid szobor. Nagyot nyeltem azon gondolkodva, hogy mit tegyek, hogy megállítsam a lavinát, de nem jutott eszembe semmi érdemleges sem. Ez egy olyan jelenet volt, amiből én már a legelején ki lettem zárva.

Aztán szépen lassan megfordult, és feketének tűnő szemeit apjára szegezte. Sosem láttam még ennyi megvetést, amennyi a tekintetéből áradt, és ahogy néztem őt, szabályszerűen félni kezdtem. Olyan érzésem támadt, mint mikor az ember véletlenül szemtanúja lesz egy autóbalesetnek, de ő maga már nem tud ellene mit tenni, csak üveges tekintettel kénytelen végignézni, ahogy a két fém monstrum papírlapokként gyűrődik össze, bekebelezve a benne ülőket.

- Hogy milyen nő illik hozzám, azt nem te fogod eldönteni – kezdett bele. Alig ismertem fel a hangját, olyan mély volt. Az arcát eltorzította az apja iránti undor érzése. – El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet egy ilyen visszataszító, gusztustalan féreg az én apám.

Mr. Blain arcára azonnal kiült a döbbenet. Szemei kikerekedtek, arcbőre pedig elfehéredett Noam szavai nyomán, és a fia ekkor még csak be sem fejezte.

- Én csak neked akarok jót – suttogta halálra váltan. Sosem láttam még ilyennek. Rettegett. Nem attól, hogy Noam esetleg megüti, vagy valami hasonló esztelenséget követ el. Nem olyan félelem volt ez. Arcának minden egyes kis szegletébe kiült a rémület, hogy elvesztheti a fiát.

- Fel sem foghatom, hogyan beszélhetsz így arról a lányról, akit szeretek! – Még én is megdöbbentem a kimondott szavak hallatán, és az én döbbenetem valószínűleg csak egy tizede volt annak, amit Mr. Blain érezhetett.

- H-hogy mondtad? – kérdezett vissza zavartan.

- Jól hallottad! – hagyta helyben Noam. – Most pedig hazaviszem Olivert és Margaretet, és igen! Mena is velünk jön! Méghozzá a te kocsiddal, amit még ma este visszaviszek a Szindikátus központba, és soha a büdös életben bele nem ülök.

- Hagyd abba a hisztit! – rázta meg a fejét az apja. Még mindig úgy tűnt, hogy nem fogja fel, miket mond.

Noam epés nevetése szinte sértette a hallójárataimat.

- Hisztit? – ismételte meg élesen. – Ha így is van, amit erősen kétlek, inkább vagyok hisztis ember, mint olyan férfi, aki nőket ver! – nézett egyenesen apja szemeibe, aki nem bírta állni a tekintetét. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen helyzetben fogom látni Mr. Blaint. Mindig is egy erős, karizmatikus felnőtt képében tetszelgett. Most pedig a világ mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. Minden kicsúszott a helyéről.

- Noam! – Az említett újra az ajtó felé indult, de most azzal a különbséggel, hogy nem fordult vissza. Lenyomta a kilincset, és ügyet sem vetett az apjára. Mintha egy másodperc alatt törölte volna ki annak minden egyes emlékét a fejéből.

Mr. Blain értetlenül siklatta a tekintetét rám, de nem tudtam, mit mondjak, és úgy véltem, nem is kell nekem ehhez hozzászólni. Nem éreztem bűntudatot, amiért Noam az én emlékeimből olvasta ki a tegnapi jelenet részleteit. Így legalább tiszta víz került a pohárba.

Az ágyhoz léptem, és leemeltem róla a már összekészített sporttáskámat, majd az ajtóhoz indultam.

- Ennek nem így kellett volna történnie – jegyezte meg Mr. Blain komoran, miközben elhaladtam mellette. Egy másodpercre megálltam, de nem néztem rá.

- Nagyon sok mindennek nem úgy kellene történnie, ahogy történik – feleltem halkan. Menni akartam, de még eszembe jutott valami. – Nem volt helyes, amiket Mena a fejéhez vágott tegnap este. Nem kellett volna így beszélnie egy felnőtt emberrel, akit ráadásul nem is ismer. Azonban emlékezzen vissza, hogy ön mit mondott neki, amire így reagált. Ezek tudatában már nem is olyan meglepő a dolog. Elvárja, hogy tisztelettel viszonyuljon önhöz, mikor semmi tiszteletreméltót nem tett vele – fejeztem be. Igyekeztem semleges hangot megütni, hogy ne kerekedjen ebből még nagyobb vita, mint ami jelenleg volt. Mr. Blain csak bámult rám azokkal a szemekkel, amik szinte ugyanolyanok voltak, mint fiáé, és nem szólt semmit. Ha akartam volna sem tudtam volna megtippelni, mire gondolhat éppen.

Noam

A fejembe hasított a fájdalom, és úgy éreztem magam, mint aki végig dolgozott nyolc órát egy építkezésen, mikor kiléptem a kórterem ajtaján. A folyosó most nyüzsgőbb volt, mint mikor jöttem. Zombi módjára haladtam az emberek között. Szürreálisnak tűnt, ami pár pillanattal ezelőtt történt. Sokat veszekedtem apámmal korábban is, de egyik sem volt soha ilyen intenzív, mint a mostani. Egyszerűen képtelen voltam beleerőszakolni a fejembe, hogy miért tehette ezt. Rengeteg mindent el tudtam képzelni apámról, de azt, hogy megüssön egy lányt, azt nem. Ez mindig is olyan íratlan erkölcsi szabály volt, amit anyám már gyerekkoromban folyton ismételgetett nekem a legkülönbözőbb formákban. Csak remélni mertem most már, hogy nem tapasztalatból.

Belefáradtam hirtelen mindenbe. A kórház zajai alattomos gyilkosokként kúsztak be hallójárataimon, hogy aztán az agyamba férkőzve megpróbálják belülről szétfeszíteni a koponyám. Egyetlen dolognak tudtam csak örülni, mégpedig, hogy kimondtam végre olyan dolgokat is, amiket már sokkal korábban meg kellett volna tennem. Még akkor is, ha valószínűleg ez sokkal több bonyodalmat fog okozni.

Mena

Noam úgy jött végig a folyosón, mintha alva járna. Jó ideig észre sem vett minket. Margaret pedig többször is fennhangon a nevén szólította már akkor, mikor még méterekkel odébb járt. Rossz érzésem támadt, mert tudtam, hogy ez a viselkedés biztosan annak az eredménye, ami a kórteremben történt. Amiből én ugye kimaradtam.

Margaret csacsogni kezdett hozzá, mikor odaért hozzánk, de Noam nem felelt. Jó pár pillanatig csak bámult rám, mintha választ kellene adnom egy fel nem tett kérdésre, vagy mintha éppen ő keresné ezeket a válaszokat az arcomon, ha már én nem mondok semmit. Aztán hirtelen csak közelebb lépett hozzám, és váratlanul a derekam köré fonva karjait magához húzott, a fejét pedig a vállamra hajtotta. Meghökkenten tántorodtam meg kicsit. Nem számítottam ilyesmire, főleg meg most nem. Az összes vér azonnal az arcomba tódult, és a pulzusom is az egekbe szökött, ahogy megcsapott tusfürdőjének és bőrének illata. A haja a nyakam csiklandozta.

- Noam? – próbálkoztam, de nem reagált. Mintha csak szoborrá merevedett volna ebben a pózban. Az egyetlen jele, hogy mégsem történt így, az volt, hogy mikor kicsit hátrébb akartam húzódni, szorosabbra vette az ölelést. A szívem dübörögve akart kitörni a bordáim közül, de minden erőmet összeszedtem, hogy legyőzzem zavarom. Remegő kezekkel karoltam át a vállait, és először csak bizonytalanul öleltem vissza őt. Nem voltam hozzászokva ilyesmihez. Soha senki sem ölelt meg így spontán, kivéve anyámat, mikor még kicsi voltam. Azóta senki. Nem is tudtam, mit kezdjek ezzel a hirtelen gesztussal.

Aztán megláttam Olivert Noam háta mögött. Lassan jött felénk vállán egy sporttáskával. Mosolygott, de egyáltalán nem volt a szokásos üde, gondtalan Oliver-mosoly. Most már biztos voltam benne, hogy valami fontos dolog történhetett, míg mi kinn voltunk Margarettel. A húga mihelyt meglátta, azonnal odafutott hozzá, és Noam is kibontakozott az ölelésből. Az arcát figyeltem. Semmilyen érzelem nem volt rajta. Fáradtnak tűnt, ennyi. Eszméletlenül fáradtnak. Nem úgy nézett ki, mint egy tizennyolc éves fiatal férfi, hanem mint egy meggyötört huszonöt éves.

Kiegyenesedett és újra rám bámult. Nem bírtam megállni. Rákérdeztem.

- Mi történt? Mit mondott apukád? – suttogtam halálra váltan, mert biztos voltam benne, hogy Mr. Blain nem örült, hogy viszontláthatott. Annak meg pláne nem, hogy egy helységben a fiával.

- Csak kiosztottam apámat – nyögte kissé mogorván. Eltátottam a szám döbbenetemben, de további kérdésekre nem maradt időm, mert Oliver és Margaret beért minket.

- Mehetünk? – kérdezte Oliver. A kérdést Noamnek szánta, de közben rám bámult. Vállat vontam, és tekintetemet Noamre siklattam, hogy ő mit gondol. Oliver lemondóan felsóhajtott, majd hirtelen vigyorogni kezdett. Ez már egyáltalán nem volt gondterhelt, amitől nekem is azonnal jobb kedvem lett.

- Alig öt perce szakítottunk, és te máris egy másik pasitól teszed magad függővé –mondta vidáman, én meg ezzel párhuzamosan eltátottam a szám. Nem úgy, mint Noam, akinek az arca hirtelen felderült. Ez volt az egyetlen oka, amiért nem estem azonnal Olivernek. Hála neki, Noam enerváltsága feltöredezni látszott. Habár nem nagyon értettem „az alig öt perce szakítottunk részt”, de kérdezni nem maradt időm, mert Noam azonnal reagált.

- Tartsd távol magad a barátnőmtől, Van der Well! – figyelmeztette visszavigyorogva, miközben csuklómra fonva ujjait maga mellé húzott. A torkom kiszáradt a „barátnő” szóra. Nem tudtam követni az eseményeket. Pillanatok alatt újra zavarba jöttem, mert Oliver is és Maragret is engem bámult. A szívemnek nem volt ideje lenyugodni.

Komolyan a barátnőjének nevezett? Az agyam szinte fel sem akarta dolgozni az információt. Sosem hallottam még ezt a szót rám vonatkoztatva, és sosem gondoltam volna, hogy majd pont egy Noam kaliberű ember fogja először kiejteni az ajkain.

Mi a fene történt a világgal?

- Aggódsz Blain? – cukkolta tovább Oliver, és én igazából csak akkor kezdtem felfogni, hogy ennek az egymást cukkolásnak a tárgya bizony én vagyok.

- Miattad? – kacagott fel gúnyosan Noam. – Egy percig sem.

- Aztán meg ne lepődj! – vágott vissza hirtelen a kreolbőrű. Rákaptam a tekintetem, mert habár vigyorgott még mindig, a hangjában furcsa él csendült. Elkapta a tekintetem, én meg azonnal paprika piros lettem tőle. Nem tudtam miért, elvégre Oliver csak egy barát volt, és el sem tudtam képzelni, hogy bármelyikünk is többet érezzen ennél. Mégis furcsa érzést keltett bennem ez a kis élcelődés kettejük között.

- Nem szokásom – felelte Blain. Az ő hangja is másképp hangzott, mint az előbb. Rájöttem, hogy valószínűleg megint valami olyasmi történt a fejem fölött, amiből abszolút kihagytak.

Még mindig fülig vörös voltam, mikor kirántottam a csuklóm Noam ujjai közül, és kicsit hátrébb léptem tőlük. Véget akartam már vetni ennek a számomra cikis helyzetnek.

- Beférek még én is a kocsiba a barátnőd mellé, vagy teleportáljak inkább vissza? – fontam keresztbe a karjaim ironizálva. Noam szemöldökei a magasba szaladtak. Nem várta, hogy beszállok a játékba, azt meg főleg nem, hogy ilyen módon. A hangomba akaratlanul is kis düh csendült. Akármilyen önző is volt tőlem, úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet csak így elintézni. El sem mondták, mi történt odabent, pedig tudtam, hogy annak a hatását szenvedtem most én is el.

- Azt hiszem, lenne pár dolog, amit meg kellene beszélnetek – szólt közbe Oliver. Még mindig vidám volt, de már nem vigyorgott.

- Próbáltuk – nyögtem morcosan. – Nem ment – zártam le. Oliver kuncogni kezdett, én meg folytattam. –   Beszéljen a barátnőjével, nekem meg van a magam dolga.

- Féltékeny vagy? – csatlakozott Noam újra vigyorogva. Tett egy tétova lépést felém, de azonnal megtorpant, mikor észrevette, hogy elhátrálok tőle. A szemeiben értetlenség csillant, de nem érdekelt.

Ezt nem játsszák el velem még egyszer!

- Nem! – válaszoltam, és a válaszom olyan határozottra és érzelemmentesre sikeredett, hogy mindhármuk arcáról lefagyott a mosoly. Még Margaret arcáról is, akiről biztosra vettem, hogy a felét sem értette a beszélgetésnek. – És fogalmam sincs, miért hoztad ezt így össze Oliver, de amíg nem vagytok képesek egyenlő félként tekinteni rám, azt hiszem nincs miről beszélgetnünk. Ez mind a kettőtökre vonatkozik – fejeztem be hozzájuk fűzött szavaim, majd leguggoltam Margaret elé. – Örültem, hogy találkoztunk! – mosolyodtam el óvatosan, mire felderült egy kicsit az arca.

- Én is – bólogatott hevesen.

Újra felálltam, és a két jómadárra néztem.

- Inkább mégis teleportálok – mondtam búcsúzóul, aztán megfordultam, és megindultam a folyosón valami félreeső helyet keresve. Nem néztem vissza, így nem láthattam, mit reagálnak. Fájt, hogy így viselkedtek, és nem értettem, hogy Oliver miért akarta, hogy találkozzak Noammel. Már beszéltünk, de az egész mintha nem is lett volna hatással a kettőnk kapcsolatára. Továbbra sem értettem, mi van kettőnk között, ha egyáltalán van bármi is. Nem voltam otthon a párkapcsolatokban, de tudtam, hogy ez még csak meg sem közelíti azt, amit annak lehet mondani. Belefáradtam az egészbe. Nem akartam mást, csak hazamenni végre apámhoz, és nyugton lenni pár napot.

Oliver

- Ezt jól elbasztad – jelentettem ki megfeledkezve arról, hogy a húgom ott áll mellettem a jobb kezemet szorongatva, és minden szót hall. Persze Noam nem volt rest emlékeztetni.

- Ne beszélj így a húgod előtt – szólt vissza komoran, de még mindig Mena elhaladó alakját figyelte a folyosón. Aztán pár pillanat némaság után újra megszólalt. – Úgy érzem, bármit teszek, azzal csak rontok a helyzeten.

Meglepett a kijelentése, mert nem számítottam rá, hogy bármit is meg fog osztani velem erről a témáról. De úgy tűnt, az a nap Noam meglepetéseinek a napja.

- Ennél lehetne rosszabb is – indultam meg a folyosón lassan, hogy Margaret is tudja velünk tartani a lépést. Noam fekete farmerjának zsebeibe süllyesztette kezeit, és úgy jött mellettem.

- Igazán? – kérdezett vissza cinikusan. Elmosolyodtam, hogy milyen negatívan látja a dolgokat.

- Ha nem tennél semmit. Hidd el, az lenne a legrosszabb. Így legalább próbálkozol.

- Látod, hogy nincs eredménye – húzta el a száját Mena után bökve. – Eddig semmi gondom nem volt a nőkkel. Ő meg olyan, mintha visszafele működne, vagy mit tudom én – morgolódott tovább. Kezdtem megszokni a témát, pedig korábban egyáltalán nem volt jellemző ránk, hogy megbeszéljük egymás nőkkel kapcsolatos ügyeit.

Nevetni kezdtem azon, amit mondott, mert annyira abszurd volt, hogy nem látja a problémát. Noam tekintete elsötétült mérgében, de hálát adtam az égnek, hogy ez egyáltalán nem tűnt komoly sértettségnek. Kicsit fölényben is éreztem magam, mert határozottan úgy vettem észre, hogy húzza a száját, de azért érdekli a véleményem.

- Igen. A nőkkel – hagytam helyben, mikor már jól kinevettem magam. – De valljuk be, Mena egy tizenhét éves gimnazista lány, még akkor is, ha te nőként nézel rá. Nagy barom vagy, ha azt hiszed, vele is úgy kell viselkedned, mint az összes eddigivel, akikkel összefeküdtél. – Margaret hirtelen megrántotta a karom. Lenéztem rá, de nem engem nézett, hanem Noamet.

- Félsz? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal. Blain zavartan bámult vissza rá, így folytatta. – Biztos félhetsz, ha ennyi nénivel alszol együtt. Pedig máj én is egyedül alszom – magyarázta teljes komolysággal.

Nem bírtam tartani magam. Kiszakadt belőlem a nevetés, de olyan erővel, hogy a mellettünk elhaladó orvosok és látogatók közül elég sokan rosszallóan bámultak rám. Margaret úgy nézett fel rám, mintha retardált lennék.

- Hagyd abba – sziszegte Noam dühödten, és biztos voltam, hogy e mögé a mondat mögé, még egy nem éppen kellemes jelzőst is oda gondolt. Csakis Margaret miatt tartotta a száját.

- A lényeg – kezdtem bele újra fuldokolva. Rendezni próbáltam arcvonásaim, de eléggé lassan ment. Ilyen jót, már rég hallottam. – Ha Menára van szükséged, akkor közelítsd meg természetesen. Ahogy egy tizennyolc éves gimnazista fiúnak kell. – Noam a szemeit forgatta, és ebből rájöttem, hogy valószínűleg lövése sincs, hogyan értem. Kicsit sajnáltam is, mert pontosan tudtam a hátterét annak, hogy miért akadnak nehézségei ezzel az üggyel kapcsolatban. – Lehet, hogy sok nővel aludtál már együtt – folytattam, és nem bírtam elnyomni egy újabb nevetést. – De, ha normális párkapcsolatról van szó, te is ugyanolyan sötét vagy, mint Mena.

- Mert te aztán a szakértője vagy – vágott vissza, de nem bántam, mert tudtam, hogy gondolkodóba esett, és ez nekem éppen elég volt. Valamint jót mulattam szerencsétlenkedésén. Az elmúlt évek során, amit mellette töltöttem, jobbára magabiztosnak tűnt, akinek mindenre van egy határozott válasza. Ilyen volt minden nővel is, akik általában jóval idősebbek voltak nála és, akiket csak néhány éjszaka ereéig tudott elviselni. És most roppant élveztem, hogy a világ a feje tetejére fordult e téren is. Már alig vártam, mi fog kisülni mindebből.