61. fejezet

Playlist

Mena

Leültem egy köztéri padra. A sulitól tíz perc sétára volt egy kisebb park. Most egészen kopárnak tűnt, ahogy a lomb lehullott a növényekről. Jó pár nap eltelt, mióta a kórházban leléptem Oliver és Noam társaságából, és ez alatt a pár nap alatt végig kerültem is őket. Valami különös szerencsének köszönhetően sikerült is. Persze tudtam, hogy valószínűleg mind a ketten időt akarnak hagyni nekem, csak azt nem tudtam mire. A fejem még mindig túl volt zsúfolva információkkal, és kezdtem komolyan úgy érezni, hogy meg fogok őrülni.

A kabátzsebemben rezegni kezdett a telefonom. Már meg sem kellett néznem, ki az. Tudtam, hogy Sky. Az elmúlt napokban egyfolytában a nyakamon ült a Kompániával kapcsolatos tankönyveivel, okirataival, meg leírásaival egyetemben. Már elegem volt, hogy minden nap délután két órát vele, meg a rendszer tanulmányozásával kellett töltenem. Elfáradtam. A telefon hirtelen elhallgatott a zsebemben. Mély lélegzetet vettem, mert azt hittem abba hagyja, de akkora már újra rezegni kezdett. Azonnal felment bennem a pumpa, és egy lendülettel kirántottam a zsebemből a készüléket, anélkül, hogy ránéztem volna.

- Nem hagynád abba? – rivalltam rá azonnal meg sem várva, hogy beleszóljon. Egy pillanatig néma csend volt a vonal túlsó végén, ami elbizonytalanított egy percre engem is, hogy talán mégsem Sky van a vonal túlsó végén, de aztán végre megszólalt.

- Megbeszéltük, hogy találkozunk ma is! Merre vagy? – kérdezte. A hangja egészen furcsán csengett.

- Nem! – vágtam rá azonnal. – Te beszélted meg saját magaddal, én nem mondtam semmit. Ma kihagyom a Kompániáról szóló fejtágítást! Vedd úgy, hogy helyette az alapnyilatkozatot olvasom! – Sky lemondóan sóhajtott egyet. Már felkészültem az ellenkezésre, de meglepett a reakciója.

- Rendben – jelentette ki. Kiegyenesedtem meglepettségemben. – Majd kitalálok valamit, ha apám kérdezné. – Azt sem tudtam, mit mondjak hirtelen, mert erre aztán végképp nem számítottam. – De akkor már tégy meg egy szívességet. Tényleg olvasd el az alapnyilatkozat első száz oldalát jövő hét hétfőig.

A legfurább az egészben az volt, hogy tényleg szívesség kérésnek hangzott, és nem parancsnak. Így aztán nem volt szívem visszautasítani. Fair akartam lenni, még ha a múltban ezt a szót nem nagyon ismertük egymással szemben.

- Oké – hagytam helyben visszadőlve a padra. Már éreztem, hogy le akarja tenni, de még beleszóltam, mielőtt megtehetné. – Kösz, Sky – nyögtem. Egy pillanat némaság fogadott a vonal túlsó végén, majd egy kattanás, és a szaggatott sípolás. Nem zavart, hogy nem reagált. Elég volt nekem annyi, hogy hallotta, amit mondtam. Egy percig csak ültem ott a kezemben lévő telefont bámulva, és eszembe jutott, hogy mennyire ostoba vagyok. Mindig is többet akartam tudni Noamről, és a telefonja a kezemben volt már mióta. Hogy-hogy nem jutott még eszembe, hogy belenézzek? Persze tisztában voltam vele, hogy minden sms, meg telefonszám, meg egyéb infók nem maradtak a készülékben, de a csengőhang alapján egy memóriakártya bizony igen. Izgatott lettem, ahogy eszembe jutott a jelenet, mikor először meghallottam a Nickelback When we stand together című dalát csengőhangként. Emlékeztem, hogy örültem annak, hogy ha még egy ilyen apró dologban is, de hasonlítunk. Kíváncsi lettem, és hihetetlen gyorsasággal hajoltam le a pad lábánál pihenő hátizsákomhoz, hogy kihalásszam belőle a fejhallgatómat, amit még tavaly karácsonyra kaptam apámtól egy apró mp3 lejátszóval kísérve. Nem sűrűn használtam az elmúlt hónapokban, de mindig magamnál hordtam. Kirántottam az egészen kicsi lejátszóból, és átdugtam a telefonba, ami egy apró villanással jelezte, hogy értette a parancsot. Szinte remegtek az ujjaim is, ahogy megérintettem az apró kis hangjegyet a menüsorban. Mire feligazítottam a fejemre a fejhallgatót, már el is kezdődött a szám. Hirtelen úgy éreztem, mintha tényleg belekerültem volna Noam saját kis világába. Pedig ezek csak egy hülye zenék voltak.

Nevetnem kellett, az első számon, annyira tipikus volt: Skrillex - Bangarang (feat. Sirah). Nem tudtam, mikor használhatta ezt a telefont, és hogy pontosan mikori is a zene, de ezt még én is hallottam már valahol, pedig ezen a téren eléggé alulműveltnek tartottam magam. Nem sok előadót, és nem sok számot ismertem. Be voltam mindig állva néhány kedvencre, és azokból mindig is nehezen adtam.

Tovább léptettem.

The XX – Intro. Ismertem. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan. Lehervadt az arcomról a mosoly, ahogy hallgattam. Ha tippelnem kellett volna, hogy mit hallgat, ez biztos nem lett volna a tippjeim között, mégis annyira ő volt, hogy szinte reszketve nyomtam rá újra a kijelzőre, hogy elkezdje lejátszani a következő zenét.

Amint elindultak az első taktusok, kiszakadt belőlem a nevetés. Rá se kellett néznem a címre, kívülről tudtam.

- Britney Spears? – kérdeztem nevetve magamtól. Még a könnyeim is kicsordultak. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Biztos voltam benne, hogy ez nem Noam jóvoltából kerülhetett a listába, és arra is a nyakamat mertem volna tenni, hogy egy valamikori tréfa egyik részletét hallgatom éppen a Crazy című szám lejátszása közben. Mire a feléhez ért a szám, már tippem is volt, kinek az agyából pattanhatott ki az ötlet. Lexből nem néztem ki ilyesmit, de Witsbergerből aztán mindent.

A fejemet rázva ugrottam tovább, és kicsit megdöbbentett a lista tartalma. Nem nagyon találtam olyan zenét, ami a kitörő boldogságról, vagy a bulizásról, vagy úgy egyáltalán valami örömteli dologról szólt volna. Újra elmémbe nyomakodott a gondolat, hogy megint csak naiv voltam, mert Noam sokkal idősebb volt a koránál. Sokkal idősebbnek kellett lennie…

A kijelző bal felső sarkában immáron sokadjára megindult fehér betűkkel a szöveg. Mos éppen Kavinsky – Nightcall. Soha életemben nem hallottam róla, és elsőre kicsit furcsának is tűnt a stílusa, de valamiért egyáltalán nem lepett meg. Nem tudtam, miért, de tényleg úgy éreztem, hogy ez Noam. És most lehetőséget kaptam belelátni a lelke egy kis részébe. Elmosolyodtam a gondolatra, miközben a következő számra ugrottam.

Israel Kamakawiwo'ole – Somewhere over the rainbow. Nagyon is jól ismertem. Szerettem is. És meglepett, hogy találkoztam vele a lejátszási listában. Jó pár pillanatig csak ültem ott értetlenül meredve magam elé, miközben csak hallgattam az énekes hangját, aztán hátulról váratlanul egy kéz nyúlt a fejemhez lehúzva a füles jobb felét a fülemről.

- Ez anyám kedvence – jegyezte meg a kéz tulajdonosa lazán a padra támaszkodva, miközben a telefon kijelzőjére bámult.  – Azok a szép kilencvenes évek – folytatta. Nem volt gúnyos a hangja, de mégis vegyült bele valamiféle furcsa kesernyés íz, ahogy mondta. – Ő töltötte fel nekem ezt a számot közvetlen azután, hogy megvette nekem ezt a telefont. Azt mondta, hogy neki erőt ad ez a szöveg. Valahányszor olyan volt a helyzet meghallgattam, bár szeretni sosem szerettem ezt a zenét, de valami idióta szentimentális baromság miatt, sosem akartam törölni.

Nem tudtam, min döbbenjek le jobban. Hogy Noam felbukkant a semmiből, vagy hogy kérdezés nélkül kezdett mesélni magáról. Csak kikerekedett szemekkel bámultam, ahogy megkerüli a padot, és leteszi magát mellém. Nem számítottam rá, hogy megjelenik.

- Hogy-hogy nem azzal a barom Nortonnal tanulmányozzátok valahol a Kompánia működését? – Már szóra nyitottam volna a szám, hogy honnan a fenéből tudja, és mi köze hozzá, de akkor már folytatta is. – Mindegy. Nem érdekel. Mit csinálsz ezután? – dőlt hátra a padon. Egy pár pillanatig csak meghökkenten bámultam rá. Nem hittem el, hogy ott ül mellettem. Végignéztem rajta. Fekete kabátot viselt, alóla pedig kisejlett az iskolai egyenruhája, amiből arra következtettem, hogy nemrég végzett. Mély lélegzetet vettem, és végleg letoltam a fejhallgatót a fejemről a nyakamra.

- Mi után? – érdeklődtem kissé ellenségesen.

- Azután, hogy élvezkedtél a zenelistámon – csúszott vigyor az arcára. Ismételten visszatért a hamisítatlan Christopher Noam Blain, aki már a kezdetektől fogva a véremet szívta. Én viszont most beleuntam. Újabb mély lélegzetet vettem, leállítottam a zenei lejátszást a mobilon, a zsebembe süllyesztettem, majd egy könnyed mozdulattal felvéve a táskám, felálltam a padról. A szemem sarkából láttam, hogy értetlenül követi a mozdulataim, és belül meg is engedtem magamnak egy kis mosolyt, de nem fordultam meg, csak megindultam a járdán.

- El akartalak hívni valahova – szólt utánam hangosan. Megtorpantam és félig visszafordultam. Már nem ült, hanem felém fordulva állt a járda közepén a kezeit a kabátjába süllyesztve.

- Tessék? – kérdeztem vissza rekedtesen, mert ez a viselkedés egyáltalán nem volt jellemző arra a Noamre, akit én ismertem.

- Jól hallottad – vágott vissza azonnal. Azonnal elvörösödtem, mert nem tudtam, mire véljem ezt a viselkedést. Értetlenül és zavartan billegtem egyik lábamról a másikra, míg ő válaszra várt.

- Most nem vagyok vevő a Noam Blain-féle „nyűgözzük le a másikat valami puccos dologgal, és ezzel minden el van intézve” folyamatra – nyögtem döbbenetem ellenére.

- Miért? Nyűgöztelek már le ilyesmivel?

- Nem – vágtam rá hirtelen. – De próbáltál. – Egyik szemöldöke kérdően a magasba szaladt. – A hotel? A vacsora? Dereng? – Újra elmosolyodott, de ebben már nem volt semmi fensőbbségesség.

- És mi van, ha azt mondom, hogy csak a suli menzájára akartalak vinni? – Teljesen felé fordultam. Egyszerűen olyan volt, mintha nem is ő lenne.

- Beteg vagy? – kérdeztem kétkedve. Elnevette magát. – Csak mert ez annyira nem Christopheres – fejeztem be kissé cinikusan szándékosan használva a másik nevét. Lefagyott arcáról a mosoly, és fürkészően nézett rám.

- Akarod tudni, mi volt a kórházban? – kérdezte hirtelen. Nem tudtam követni. Nyeltem egyet, mert a torkom kiszáradt, majd óvatosan bólintottam. – Akkor? – nyújtotta ki kezét az ellenkező irányba. Pár pillanatig csak bámultam az ujjait, majd végül csak megindultam.

Egy ideig némán sétáltunk egymás mellett. Nem tudtam, mit kellene mondanom, vagy hogyan kellene viselkednem. Aztán gondolt egyet, és végre megtörte a csendet.

- Miért nem mondtad, hogy apám megütött? – Gombóc kúszott a torkomba az emlék hatására.

- Nem találkoztunk – válaszoltam kedvetlenül. Noam nagyot sóhajtott.

- Mena! – Olyan rég mondta már a nevem ilyen nyugodtan, és kellemesen, hogy már el is felejtettem, hogyan hangzik. A szívem azonnal meglódult már csak attól, hogy kimondta a nevem. Ettől olyan furcsán idiótának éreztem magam. Sosem voltam az a szentimentális típus. Legalább is váltig hittem ezt magamról.

- Jól van – adtam meg magam a betont bámulva. – Nem akartam, hogy tudd.

- Miért?

- Mert tudtam, hogy nem valami fényes a viszonyotok, és nem akartam rontani a dolgon. Plusz nem szép dolgokat vágtam a fejéhez, amihez semmi közöm sincs. – Égett az arcom, és Noam csak tett rá egy lapáttal.

- Tudom. Láttam Oliver emlékeiben. – Rá bámultam, de ő is csak az alattunk lévő betont bámulta, akár csak én pár másodperccel ezelőtt. Az arca érzelemmentes volt, pedig tudtam, hogy ezernyi dolog járhat a fejében. – A vérszerinti apámmal sosem egyezett az értékrendem. És valószínűleg így lehetett ez anyámmal is. Mármint, hogy az övéké sem egyezhetett – jegyezte meg komoran. Nem mertem rá nézni. Féltem, hogy egyetlen pillantásommal elronthatnám, és abbahagyná a mesélést. – Még csak általános iskolás voltam, mikor elváltak. Nem igazán fogtam fel a dolgot, és jó ideig nem is akartam. Ingáztam köztük, majd két-három évig laktam apámmal abban a hotelben, amiben voltunk, aztán visszaköltöztem anyámhoz. Pedig ő volt a hivatalos gyámom már a válás óta, de én mégis szerettem volna apámmal lenni.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy utálom, mert nem. Mégiscsak az apám. De ennek ellenére a viszonyunk sosem lesz jó. Eddig sem volt az, és ezután sem lesz az. – A szemem sarkából láttam, hogy rám pillant, majd folytatta. – Szóval semmi szükség arra, hogy elhallgass valamit, csak hogy jobb színben tűntesd fel őt.

Bólintottam jelezve, hogy értem, amit mond, de még így is úgy éreztem magam, akár egy leszidott kisgyerek.  Jó pár percig csak sétáltunk tovább egymás mellett egy szót sem szólva. Kezdtem érezni a hideget, így kissé megszaporáztam a lépteim. Némán követett.

- Anyám szeretne megismerni – nyögte hirtelen. A kijelentés olyannyira váratlanul a semmiből érkezett, hogy megtorpantam. Noam pár méterrel előttem állt meg, és visszafordult felém.

- Tessék? – cincogtam rekedtesen. Nem értettem, mi szükség erre, de Noam ajkai szegletébe cinkos félmosoly kúszott. Azonnal elvörösödtem.

- Csak tudni szeretné, milyen emberrel vagyok tehetség megosztásban. – Mikor ezt mondta, már vigyorgott, mert azonnal leszűrte, hogy félreértettem az előbb a kijelentést. Vörös lettem, mint egy hálaadási pulyka.

- Majd még meggondolom – fújtam kissé dühösen, amiért ekkora idióta voltam, majd hatalmas léptekkel megindultam. Ő meg csak kuncogott tovább zsebre dugott kezekkel, miközben megindult utánam.

Az ebédlőig vezető úton, már csak azért sem szóltam hozzá, utána mikor meg már beértünk inkább elvonta a figyelmem az, hogy már megint fürkésző tekintetek szúrták keresztül a gerincem. Nyíltan csak kevesen mertek bámulni minket, de éreztem, hogy sokkal többen figyelnek minket, mint azt elsőre hinném. Noam persze úgy tett, mint aki ebből észre sem vesz semmit. Természetes, nyugodt tartással sétált a kiadó pulthoz, majd vett egy tálcát, és a felhozatalt kezdte bámulni. Feszélyezetten követtem.

- Te mit eszel? – érdeklődött, mikor beálltam mögé. Hitetlenkedve és kissé felháborodottan bámultam fel rá.

- Ez most komoly? Téged ez nem zavar? – sziszegtem halkan.

- De! Lehetne több választék a desszertekből. Pont olyankor nincs, mikor én állom az ebéded – méltatlankodott tettetett felháborodással. Ingerülten vágtam rá a kiválasztott evőeszközöket a tálcára, mire lefagyott arcáról a mindent tudó mosoly.

- Nem vicces – nyögtem. Nem tudtam, hogyan képes így ignorálni a többieket.

- Ha foglalkoznék velük, már bekattantam volna. Mindig is így viselkedtek, leszámítva egy-két embert. Nekem ez nem új – magyarázta borongósan, de egy pillanatra sem nézett rám, csakis az ételeket bámulta. – Félnek, de mégis érdekli őket, hogy mi ez az egész – folytatta, miközben odaszólt a pult mögött álló testes asszonynak, hogy rántott sajtot és sült krumplit kér. – Mindig is tartottak tőlem az ingenikum miatt, ezt pedig csak tetőzi most, hogy új emberként megosztásba kerültél velem, plusz két különböző rendszer képviselőjeként, mégis együtt mutatkozunk.

Mély lélegzetet vettem, mert eddig mindig csak a másik oldalon álltam. Én voltam az aki fél, akit megfélemlítenek, és akit senki sem ismer az iskolában. Akinek a képére a gimis évkönyvben úgy mutogatnak a tíz éves osztálytalálkozón, hogy „Te! Én nem emlékszem erre a csajra!”. Furcsa, de mindenekelőtt egyáltalán nem olyan volt, mint aminek képzeltem, mikor még vécé kagylójából húzták ki a fejem.

- Tudom, hogy nehéz megemészteni – szólalt meg Noam. Furcsa kifejezéssel nézett le rám. Egyből elkaptam a tekintetem. Égni kezdett a bőröm. Inkább a konyhás asszony felé fordultam, és rámutattam a spagettire. Noam halkan felkuncogott mellettem, majd odébb csúsztatta a tálcáját, hogy a desszertek közül tudjon válogatni.

Végül mind a ketten egy szélső asztalnál végeztük a terem jobb oldalán. Nem voltak már olyan sokan. Lement a hivatalos ebédidő már rég, és a legtöbben azt is megunták, hogy minket bámuljanak.

- Miért pont marcipános muffin? – bökött villájával a sütim felé hirtelen. Meglepetten néztem fel rá, mert soha senkit nem érdekelt, miért eszem azokat az ételeket, amiket.  Ez a szokatlan figyelem csak még jobban zavarba hozott. Bizseregni kezdett tőle a bőröm, és akaratlanul is elmosolyodtam. – Most, mi olyan vicces? – nézett rám két falat sajt között.

- Semmi – ráztam meg a fejem az előttem lévő étellel babrálva. – Csak senki sem tett még fel nekem ilyen hülye kérdést – nevettem el magam. Próbáltam elkendőzni zavarom.

- Nem válaszoltál.

- Nem tudom. Nem kell, hogy mindennek nagy jelentősége legyen – feleltem. – Megkívántam.

- Mena! – Meglepetten fordultam hátra a széken a nevem hallatán. Caroline sietett felénk az asztalok között. Noam morgott valamit, de nem értettem pontosan mit, és azt sem, hogy mi a baja. – Már mindenhol kerestelek! – jelentette ki mosolyogva, mikor az asztalunkhoz ért. Vetett egy pillantást Blainre, majd újra rám, majd újra Blainre. Nem tudtam eldönteni, hogy miért bámul minket ilyen zavartan, de akkor újra megszólalt. – Noam? – az említett egy elégedetlen morgással jelezte, hogy hallja. – Hoznál nekünk egy kólát az automatából? – érdeklődött kedvesen. Egyértelmű volt, hogy egyedül akar velem maradni, de még ez a direkt célzás is annyira melegszívűen hangzott tőle, hogy Noam ugyan kelletlenül, de szó nélkül felállt, és megindult a folyosók irányába.

Caroline leült a helyére, és csak akkor kezdett beszélni, mikor már megbizonyosodott róla, hogy Blain elhagyta az ebédlőt. Zavartalanul végignézett az asztalon, és mintegy mellékesen megkérdezte:

- Randi? – A torkomon akadt a spagetti.

- Csak meghívott egy ebédre – válaszoltam, mikor már képes voltam köhögés nélkül is levegőt venni. Magam sem igazán tudtam definiálni ezt az egészet, ami kettőnk között volt Blainnel, és ez kezdett egyre jobban zavarni. – Az idejét sem tudom amúgy sem, hogy mikor ettem normális főtt kaját – védekeztem mondvacsinált indokkal. Caroline persze átlátott rajtam azonnal, de nem mondott egy szót sem erről. Úgy tűnt, feszeng valami miatt, és pár pillanattal később ki is derült, hogy miért.

- Te kerülsz engem?

- Mi? – szakadt fel belőlem. Letettem a villám a tányér mellé, és hátradőltem a széken.

- A Bazilikában történtek óta nem is beszéltünk.

- Ne butáskodj. Nem kerüllek – mondtam zavartan lesütve a tekintetem. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is fogalmazzam meg, hogy igazából szándékosan ugyan nem kerültem, de nem is erőlködtem azon, hogy felkeressem. Szégyelltem, ami történt, még ha Noam mondta is, hogy ha valaki, hát Caroline az biztosan nem haragszik rám. – Én csak… úgy éreztem, elárultalak benneteket. Hirtelen döntés volt, nem gondoltam át a következményeit.

Caroline könnyedén felkacagott. Fekete haja most lazán hátra volt kötve egy egyszerű fekete hajgumival.

- Ez hülyeség – felelte, miután már levegőt is kapott. – Nem árultál el minket, és amúgy sincs jogunk ítélkezni. Nem tudhatjuk, hogy mi hogyan döntöttünk volna ellenkező esetben – sóhajtott. – Azt hiszik a felnőttek, hogy mi is azok vagyunk. Elfeledkeznek a valós korunkról – jegyezte meg gondterhelten. Nem tudtam, mit kellene mondanom, szóval válaszképpen csak hümmögtem egy aprót, miközben ettem egy falatot a spagettimből. Alig ment le a torkomon, máris újra hallottam a nevem. Tudtam, hogy rossz ötlet lesz ez az ebéd Noammel, de azért erre nem számítottam.

Caroline arca elfehéredett, ahogy mögém bámult, így kénytelen voltam én is megfordulni. Nem hittem el, amit láttam. Értetlenül emelkedtem fel az asztaltól, mert Ann közeledett felém az asztalok között. Többen is döbbenten bámulták, de őt ez egyáltalán nem zavarta.

Ő volt, de mégsem. Döbbenten, és egyszersmind megkövülten bámultam én is, ahogy kecsesen odalépked elém. Az ebédlőre hirtelen vészjósló csend ülepedett. Csak néhol lehetett susmorgást hallani. A szívem azonnal a torkomba csúszott, ahogy tekintélyt parancsolóan megállt előttem. Nyoma sem volt annak az érzelmileg és értelmileg összetört lánynak, akit pár nappal ezelőtt láttam a kórházban. Vörösesbarna hosszú haja helyett, most vállig érő, szőke, egyenesre vasalt tincsei voltak. A szemei ettől hihetetlenül kéknek tűntek. Eltűnt belőlük a korábbi kedves csillogás, és helyettük odafészkelt valamiféle fensőbbségesen magabiztos tartás, amitől minden izmom megfeszült. A szám cserepesre száradt, ahogy végignézett rajtam tökéletesre vasalt egyenruhájában. Biztos voltam benne, hogy a megfélemlítésemre játszik, és nagyon jól is ment neki. Hiába volt minden támaszom.

- Gondoltam, hogy meg fogsz lepődni, de ekkora sokkra azért mégsem számítottam – szólalt meg egy rideg mosoly keretében. – Annál jobb – folytatta becsmérlően. – Azt hitted, hogy most aztán elintéztél, igaz?

- Tessék? – szakadt ki belőlem értetlenül. Meg sem ismertem saját rekedtes hangomat. Fogalmam sem volt, miről beszél.

- Már örültél, mi? Ahogy ott a kórházban láttál. Már azt hitted, hogy jó munkát végeztél! Egész végig ezt akartad, igaz? Christopher kellett neked, meg minden, ami vele jár! – vádolt meg. Elvörösödtem mérgemben, de megszólalni még most sem tudtam a meglepettségtől. Nem tudtam elhinni, hogy ezeket ő komolyan gondolja.

- Ne mondj ilyeneket Ann! – szólt közbe Caroline halkan. Ann tekintete ingerülten rávillant.

- Fogd be inkább – jegyezte meg lenézően, majd újra rám fókuszált. Csak akkor vettem észre, hogy remegek. – Azt hittem, barátok vagyunk. Meghívtalak az esküvőmre. Sőt! Még a koszorúslányom is lehettél! Hogy lehettem olyan ostoba, hogy nem láttam át a viselkedéseden? – nevette ki magát. A kacagása elképesztően lélektelennek hatott.

Képtelen voltam felfogni is, hogy mi történik. Mit tettem, amivel ennyire magamra haragítottam? Csak egy választ találtam csupán. Egyetlen támasza volt eddigi életében, mégpedig Noam. Semmi mása nem volt, csakis ő. Azt hitte, bármit megtehet, mert Noam mindig ott lesz mellette, még ha a tehetségét nem is használhatja, vagy, hogy nem áll mögötte egy biztos család. Legalábbis én így képzeltem. Nem tudtam mással magyarázni ezt az egészet, csak azzal, hogy az ő univerzuma eddig csak is Noam körül forgott, és ez most egy pillanat alatt illant el, és emiatt engem hibáztatott.

Szóra akartam nyitni a számat, hogy megvédjem magam, de azonnal leintett.

- De ne aggódj! Visszaszerzem, ami az enyém! Márpedig Christopher Noam Blain az enyém… Hugi! – tette még hozzá élesen, majd villantott hozzá egy elégedett mosolyt is, mert valószínűleg pont erre a reakcióra számított tőlem. Az összes vér kifutott az arcomból, a torkom kiszáradt, a kezeim pedig remegtek.

Megmondta! Eloida megmondta neki!

Szóbeli reakcióra, ha akartam sem lett volna időm, mert amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Visszaroskadtam a székre, és robotszerűen fordultam az asztal felé. Olyan volt, mintha álmodtam volna. Libabőrös volt az egész karom. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érzek. Félelem? Meglepettség? Döbbenet? Valószínűleg mindhárom volt.

- Jól vagy? – érdeklődött Caroline fájdalmas arckifejezéssel. – Ez elég… meglepetésszerű volt – jelentette ki inkább magának, mintsem nekem. Az asztal lapját bámultam, és azon gondolkodtam, hogy ez most tényleg megtörtént-e, vagy csak beképzeltem magamnak. De a hátamra szegeződő tekintetek biztosítottak róla, hogy bizony ez a valóság. – Mi ütött belé? Láttad, hogy nézett ki?

Hogyne láttam volna. De engem sokkal jobban lekötött a viselkedése. Annyi ellenszenv és utálat volt benne irántam, amit még Sky sem tanúsított ellenem a régi iskolámban. És akkor ott bizony rájöttem, hogy a három érzés közül, melyik is győzedelmeskedett felettem. Féltem. Minden egyes porcikám remegett.