62. fejezet

Magánszféra

Mena

Az ujjaimat tördeltem, míg felálltunk az asztaltól, és Noam visszavitte a tálcákat. Természetesen egy szót sem szóltam az incidensről. Caroline és én úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna, mikor visszajött a kólákkal. Persze nyilvánvalóan érezte, hogy valami nem stimmel, de nem kérdezett rá, Caroline pedig újra egyedül hagyott minket. Az egészet ki akartam törölni a fejemből, hogy még csak esélye se legyen belelátni, de mivel ez ugye lehetetlennek bizonyult, megpróbáltam más irányba terelni a gondolataim.

Már a kabátom is felvettem, mire visszaért az asztalhoz. Ő is felvette a sajátját, majd a táskámért nyúlt, mielőtt még megtehettem volna én. Értetlenül és kissé dühösen meredtem rá, mire csak egy elégedett vigyort kaptam válaszul. Nem értettem a viselkedését, és ez az egész helyzet kezdett nagyon furcsa irányt venni.

- Azt ígérted, elmondod, mi volt a kórházban – szólaltam meg zsebre dugva a kezeim. Noam tekintete rám villant egy pillanatra, majd amilyen gyorsan rám siklatta, olyan gyorsan kapta is el szemeit. Válasz nélkül megindult a kijárat felé, én meg csak sóhajtva követtem, mert más választásom nem nagyon volt.

Csak az ebédlőből kivezető folyosón szólalt meg.

- Apám és én összevitatkoztunk… elég rendesen – nagyot nyeltem, mert el tudtam képzelni, milyen vita lehetett az. Nem sokszor volt szerencsém Mr. Blainhez, de ez alatt a pár alkalom alatt bizony megtanultam, hogy igazán határozott véleménnyel rendelkező, erős személyiség. A fia meg pont ugyan ilyen. És mikor két ugyanolyan ember gondolatai egymás ellen szegülnek, az nem sok jóhoz tud vezetni.

- Megütött? – kérdeztem fojtottan. Noam elmosolyodott.

- Nem. És sajnálom, hogy téged igen – felelte bűnbánóan, pedig egyáltalán nem volt szükség a bocsánatkérésére. Nem az ő hibája volt.

- Már el is felejtettem – hazudtam egy vigyort erőltetve az arcomra. – És mégis mikor akartad elmondani, hogy a Kompánia figyeltetett engem? – váltottam hirtelen komolyabb hangnemre. Úgy tűnt, megleptem vele, mert sötétbarna szemei kikerekedtek kérdésem hallatán. Ha nem lettem volna ennyire kíváncsi a válaszára, még talán elégedetten vigyorogtam is volna, de így csak feszülten vártam, mit fog majd mondani. Egy pár pillanatig csak ment mellettem némán, majd mély lélegzetet vett.

- Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Az egész váratlanul szakadt a nyakamba, és volt pillanat, mikor komolyan azt hittem, hogy nem bízhatok benned – jelentette ki. A szívem olyan mélyet dobbant, mint még soha, és a mögötte maradó fájdalmat még jó ideig éreztem a mellkasomban. Nagyon sokáig volt gondunk a bizalommal, ezzel tisztában voltam, de most valahogy mégis a lelkembe mart a kijelentés. Valószínűleg észrevehette reakcióm, mert ujjait hirtelen a kabátzsebemből kilógó csuklómra fonta. A bőre hihetetlenül hideg volt, és a testemen azonnal végig futott a borzongás. – Ne haragudj, hogy nem szóltam róla – nézett egyenesen a szemeimbe. Egy pillanatig csak bámultam az arcát, mert ez annyira nem volt jellemző Noamre. Egy másodpercig még az is átfutott az agyamon, hogy ez nem is ő, de azonnal elhessegettem a gondolatot, mert ahogy belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy már a kórház óta furcsán viselkedik.

- Semmi gond – nyögtem zavartan, majd kissé odébb léptem. Az ujjai lecsúsztak a csuklómról, mire fürkészően nézett rám, de nem szólt semmit, csak jött tovább mellettem.

Vagy öt perc is eltelhetett ebben a kínos némaságban, mert már az emeleti folyosók egyikét róttuk, mikor újra megszólalt.

- Most haragszol? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában, mire kissé feloldódtam.

- Nem – sóhajtottam mosolyt erőltetve az arcomra. Egyre nyugtalanabb lettem, hogy közeledett a kollégiumi szobaajtó. Nem volt ugyan senki sem a folyosón, de valamiért úgy éreztem, most senkinek sem kellene meglátnia minket.

- Biztos? – érdeklődött kissé lentebb hajtva a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni sétálás közben. Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa zavarom.

- Biztos! – morogtam kelletlenül, pont akkor mikor elértük a szobaajtót. Noam szembefordult velem, én meg leszegtem a fejem, és a tekintetem a táskámat tartó ujjain állapodott meg. Fogalmam sem volt, hogy mit is kellene tennem. Csak fixíroztam tovább a táskám és nem szólaltam meg. Ennél kínosabbat jelen helyzetben el sem tudtam volna képzelni, de persze Blainen szikrája sem látszott annak, hogy nyugtalan lenne.

- Visszakaphatnám a táskám? – nyögtem végül összeszedve a hangom megmaradt darabkáit. Nem tudtam, mikor lettem ennyire félszeg. Sosem volt olyan gondom, hogy nem tudok megszólalni. Sőt! Sokkal inkább mindig a nagy szám kevert bajba mindig. Most meg olyan voltam, mint egy beszédhibás ötéves.

- Holnap találkozunk? – érdeklődött olyan hangnemben, mintha az időjárásról kérdezett volna. Az arcom vörös lett azonnal. Nem értettem, miért kérdezi ezt ilyen hirtelen. Ha látni akart, sosem kérte az engedélyem, csak megjelent, amikor akart, ott ahol akart.

Kisvártatva bólintottam azért, de még mindig nem néztem az arcára. Vissza akartam kapni a táskám, aztán bevágódni a szobámba, hogy ne lássa többé, mit össze nem szerencsétlenkedem.

- Remek – jött a válasz meglepően jókedvűen, majd tett felém egy lépést. Automatikusan léptem egyet hátrébb, mert eszembe jutott, amikor legutóbb hallottam tőle ezt a szót a szertárban. Még ha túlságosan is jól esett, amit akkor ott csinált, nem akartam megismételni. Nehogy már azt higgye, hogy bármikor megtehet velem bármit, amit éppen kedve tart. Az arcán átsiklott valami reakcióm látva, majd némán átnyújtotta a táskát. Az arcán már jele sem volt a jó kedvnek, így kissé értetlenül vettem el a hátizsákom. Mikor már azt hittem, nem szól egy szót sem, és mehetek be a szoba biztonságos falai közé, a karom után nyúlt. A bőröm azon nyomban bizseregni kezdett.

- Szeretném, ha tisztáznánk valamit – kezdett bele. Újfent nem tudtam a szemeibe nézni. A tekintetem megállapodott szétnyílt kabátján, és annál fentebb nem akaródzott menni egyelőre. – Én próbálok az az ember lenni, aki neked való, de segítened kell nekem – mondta hirtelen. A szemeim automatikusan siklottak fel arcára, és azt hiszem, még az ajkaim is elváltak egymástól döbbenetemben. – Szeretném végre normálisan csinálni, ha már sikerült ebbe az egészbe, jó elbaszottan belekezdenünk – folytatta, miközben megejtett egy elnéző mosolyt, valószínűleg a használt kifejezés miatt. Forogni kezdett velem a világ.

Miről is beszélt pontosan? Rólunk? A kapcsolatunkról? Merjem elhinni, hogy valóban arról beszélt?

 Meghökkenten bámultam a szemeibe, amik megint olyan hihetetlenül sötétnek tűntek a hatalmas franciaablakokon beáramló késő délutáni napfényben, és nem tudtam, mit feleljek. A szám kiszáradt, a szívem pedig szinte az összes vért az arcomba pumpálta, hogy úgy nézzek ki, akár egy génkezelt vörös paprika.

- Ez mind a véleményed? – vigyorodott el hirtelen, ami kissé oldotta bennem is a mondatai okozta feszültséget. Azonnal elkaptam tekintetem az arcáról, és a táskát szorongató kezeimre bámultam. Próbáltam összeszedni szilánkjaira hullott elmém darabkáit, mert biztos voltam benne, hogy Noam Blain addig fog itt állni, míg választ nem adok neki.

- Én csak… - kezdtem bele, de a mondandóm hirtelen átfogalmazódott, és másként folytattam. – Ez most… - És hirtelen ez sem lett a legmegfelelőbb, így körülbelül úgy dadogtam össze-vissza, mintha értelmi fogyatékos lennék. Noam még mindig mosolygott, méghozzá rajtam. Pontosan tisztában volt vele, hogy bombát robbantott a fejemben pár pillanattal ezelőtt, de a javára írandó volt, hogy legalább megvárta, míg össze nem szedem valamennyire magam.

- Tudod, mit? Nem szükséges reagálnod – szólalt meg hirtelen újra közelebb lépve hozzám. Most nem hátráltam el. – Igazából ezt csak azért mondtam, hogy tisztában legyél vele, hogy én hogyan állok ehhez az egészhez mostantól.

„Ehhez az egészhez”. Vagyis? Hozzánk?

Meg akartam kérdezni, de nem mertem. Gyáva lettem. Ez sem volt jellemző rám korábban. Mondjuk az is igaz, hogy ilyen szituációban sem voltam korábban.

- Most mennem kell – ejtette ki szépen lassan a szavakat, miközben jobb kezét, amiben pár perce a táskám volt, kinyújtotta felém, és olyan gyengéden, ahogy csak a helyzet engedte, becsúsztatta a kabátom alá, és átkarolta vele a derekam. – De szeretnék elköszönni – tette még hozzá. Tétovázva nézett rám, de mivel nem ellenkeztem közelebb hajolt.

Soha korábban nem csókolt meg még ennyire gyengéden. Olyan érzésem volt, hogy minden mozdulatra odafigyel, és nem csak a sajátjaira. Az ajkai először csak finoman érintették az enyémeket. Amint megéreztem puhaságuk, azonnal lehunytam a szemeim. A nyelve lassan végigsiklott alsó ajkamon, miközben másik karját is becsúsztatta kabátom alá, és úgy ölelt teljesen magához. Az ingem a mellkasának nyomódott, a táska pedig a földre hullott kezeimből. Egyáltalán nem volt heves, vagy meggondolatlan, mégis atomjaimra hulltam legbelül, amíg nyelvét átnyomta a számba, és végigsimított vele a sajátomon.

Csak ekkor fogtam fel igazán, hogy Noam engem csókol, úgy Isten igazából. A sokkos állapot, ami az elmúlt pár pillanatban rám telepedett, feltöredezni látszott, mikor vettem a bátorságot ahhoz, hogy én is mozduljak. A karjába kapaszkodtam, kissé bizonytalanabb mozdulattal, mint szerettem volna, aztán pedig megpróbáltam a nyelvemmel visszasimogatni őt. Nagyon mélyről jövő, remegő lélegzetet vett, amit jó jelnek könyveltem el, így kissé bátrabban támaszkodtam meg karjaiban, majd valamivel mohóbban nyaltam végig alsó ajkán.

Hirtelen szakította meg a csókunk. Kábultan álltam újra két lábra. Észre sem vettem, mikor emelkedtem lábujjhegyre. Izgatottan nézett le rám, de vonásai pár pillanat múlva rendeződtek is, és vöröslő ajkai szegletébe újra a szokásos Christopher-Noam-Blain-mosoly kúszott.

- Köszönöm a segítséget, Mena – mondta váratlanul. Értetlenül és még mindig kábán meredtem rá. Nem értettem, miért mondja ezt. – Most viszont tényleg mennem kell – csúsztatta ki karjait kabátom alól. Én is elengedtem, mire eltávolodott egy lépést. – Majd még este felhívlak – ígérte, de le sem esett igazán, mit mond, mert az agyam még mindig a csókját próbálta feldolgozni.

Még akkor is, mikor már zombi módjára lépkedtem be a szobámba. Hála az égnek Esmeralda nem volt benn, így csendben, mindenféle felesleges kérdezősködés nélkül hemperedhettem el az ágyamon a plafont bámulva. Nem tudtam dűlőre jutni a délután felett. Egyszerűen nem. Csak feküdtem ott azon gondolkodva, hogy mi ütött Noambe, de nem jöttem rá a válaszra. Nem mintha ellenemre lett volna a változás, de azért szerettem volna tudni az okát, és ahogy ez eszembe jutott, azonnal megvilágosodtam. Tényleg azóta viselkedett máshogy, mióta a kórházban találkoztunk, és ott bizony nem csak ketten voltunk.

Izgatottan kotortam elő kabátzsebemből a telefont. Esmeralda biztosan hülyének nézett volna, amiért kabátban fetrengek az ágyban.

- Üdv, Dulce – szólt bele a telefonba Oliver, meg sem várva, hogy köszönjek. Már a második csörgésre felvette, és kissé szentimentális módon, de átfutott az agyamon, hogy mit csinálhat éppen, amiért ilyen gyorsan fel tudta venni a mobilját, de természetesen erről egy szót sem szóltam neki.

- Szia – köszöntem. A hangom megbicsaklott az idegességtől. Korábban nem nagyon hívtam senkit sem apámon kívül, és valamiért zavarban éreztem magam, hogy ilyen meggondolatlanul törtem rá Oliverre. – Tudunk beszélni?

- Persze – felelt azonnal. A hangja, mint mindig, most is jókedvű volt, és meleg.

- Nem telefonon. Apám meg is ölne a számla miatt – jegyeztem meg. Oliver elnevette magát.

- Akkor? – Számíthattam volna a kérdésre, de nem így volt. Nem is én lettem volna, ha mindenre fel vagyok készülve. Egy pillanatig csak hallgattam a lehetőségeket latolgatva, mikor Oliver derűsen újra megszólalt. Szinte láttam a mosolyát is magam előtt, amitől nekem is mosolyognom kellett. – Mivel kettőnk közül te sokkal könnyebben mozogsz, mit szólnál, ha idejönnél hozzám? – tette fel a kérdést. Hát persze. Valahogy mindig elfeledkeztem a tehetségemről, és sokszor nem is igazán akartam használni, nehogy valami galibát okozzak, de a teleportálás már igazán rutinszerűen ment, így boldogan bólintottam, habár ezt Oliver nem láthatta.

- Rendben – feleltem halkan, majd köszönés nélkül kinyomtam a készüléket, és felálltam az ágyról. Izgatott lettem, mert csak most tudatosult bennem, hogy fogalmam sem volt, hol lehet éppen Oliver. Gyakorlatilag az ismeretlenbe készültem teleportálni. A szívem dobogását hallgattam, mikor lehunytam a szemeim, és elmémbe egyetlen gondolatot engedtem csak be, még pedig Olivert.

Pár másodpercig nem mertem kinyitni a szemem, mikor éreztem, hogy már új környezetben állok. Kényszerítenem kellett magam. Kicsit talán féltem is. Pillanatokig csak homályos masszává vált sötétebb teret érzékeltem, majd mikor kitisztult a kép, kissé meghökkentem.

Velem szemben egy cseresznyefa számítógépasztal állt a sarokban egy fekete bőrfotellel kísérve, ami most felém fordulva üresen pihent. Az asztal tetején egy fekete laptop volt kinyitva. Be volt kapcsolva és a Google jól ismert logója meredt felém némán. Nem mertem mozdulni, csak a szememet siklattam ide-oda valami árulkodó jel után kutatva. Az asztal jobb szárnya fölött a halványzöld falon néhány poszter szemezett velem, de már meg sem lepett, hogy a rajtuk szereplő embereket egyáltalán nem ismertem.

Az asztal mellett egy cd állvány és egy alacsonyabb könyvespolc állt, ugyanúgy cseresznyefából, és az első dolog, ami már sejtette, hogy hol lehetek, az egy barna fotel volt a másik sarokban, telepakolva összehajtott ruhákkal. Az összes vér az arcomba tódult, már nem is tudom hanyadjára aznap. Azonnal megpördültem a tengelyem körül, és Oliver mosolygós tekintetével találtam szemben magam. A helység – ami végre leesett, hogy Oliver szobája – másik oldalában egy heverő és egy szekrénysor foglalt helyet. Oliver féloldalt dőlve feküdt a heverőn néhány füzet és egy könyv kíséretében. Ujjai között egy tollal játszott, ami árnyékot vetett a papírlapokra az ágy felé szerelt lámpa miatt.

Egy hófehér póló volt rajta és egy fekete kopott farmer. Elpirultam, mert emlékszem, hogy olyannyira hihetetlennek tűnt a látvány, hogy jó pár pillanatig csak elvált ajkakkal bámultam rá.

- Tudom, hogy jó pasik vagyok, Dulce, de azért nem gondoltam, hogy ennyire! – ült fel vigyorogva. Hála az égnek, mert ez volt az a mozdulat, ami visszarántott a realitások talajára, és végre képes voltam felfogni a valóságot, hogy tényleg Oliver szobájában álltam épp.

- Nagyon vicces Van der Well! – húztam el a szám, hogy leplezzem, még mindig jelenlevő, zavarom.

- Jól van – hagyta helyben jókedvűen, miközben nehézkesen felállt az ágyról. – De csak, hogy tudd, engem nem érdekel Noam. Szóval, ha kedved van… – kacsintott rám fél oldalról, miközben összeszedte a füzeteket, amiből pár perce épp tanulhatott, és megkerülve engem az asztalra tette őket. Utána fordultam.

- Megjegyzem – morogtam dühödten cukkolása miatt. – De kétlem, hogy a menyasszonyod örülne neki – fűztem még hozzá. Meglepetten egyenesedett ki.

- A menyasszonyom? – fordult felém egyik szemöldökét a magasba emelve. Most, hogy az ágy felett lévő lámpa csak szűrve érte el testét, a fehér póló még jobban kiemelte kreol bőrét. Kelletlenül elfordítottam a tekintetem, és úgy tettem, mintha a szoba belsejét tanulmányoznám, miközben válaszoltam.

- Igen. A menyasszonyod. – Elnevette magát. A papírok sistergéséből ítélve újra visszafordult az asztal felé.

- Vagy úgy. Nekem nincs elrendelt menyasszonyom. A törvény csak a főnemesekre vonatkozik, bár figyelembe véve azt, ami történt, már rájuk sem sokáig. – A hangjából tisztán lejött, hogy jót mulat a tudatlanságomon, így most már nem csak zavarban voltam, de ténylegesen dühös is lettem. Mivel nem reagáltam, folytatta. – És minek köszönhetem a látogatásod?

A kérdésre újra felé fordultam. Karba tett kézzel állt az íróasztalnak támaszkodva. Még így is magasabb volt nálam pár centivel, bár Noamnél jóval alacsonyabb volt.

Feszülten helyeztem át testsúlyom egyik lábamról a másikra, mert fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele.

- Nem veszed le a kabátod? – érdeklődött kedvesen. Magamra bámultam, és egyet kellett értenem vele. Eléggé melegem volt, és habár tudtam, hogy nem csak a kabát miatt, mégis reménykedtem, hogy a levetése némileg javít majd a helyzeten. Kisvártatva kibújtam belőle, de mielőtt még bármit is tehettem volna vele, Oliver elém lépett és elvette tőlem, majd a bőrfotel támlájára helyezte. Az egyetlen, ami zavart az egész jelenetben, hogy miután végzett, nem lépett vissza az asztalhoz, hanem leszobrozott előttem körülbelül egy méterre, és úgy nézett le rám mosolyogva.

- Noam megcsókolt – nyögtem ki hirtelen. Oliverből szemvillanás alatt tört ki a röhögés. Eltátottam a szám felháborodásomban.

- Bocs Dulce, de ha jól tudom, nem ez volt az első alkalom. Sőt! – nevetett könnyeivel küszködve. – Azt hittem, valami baj van!

- Nem ez a lényeg – morogtam. Nem tudtam, mégis milyen szavakkal írjam körbe a dolgot, mert nyilvánvalóan nem akartam ecsetelni, miben különbözött ez a csók a többitől, de valahogy mégis választ akartam találni a változásra. – Mi történt a kórházban, azon kívül, hogy jól összeveszett az apjával? – szegeztem neki a kérdést. Az arca egyszeriben meglepett lett. Nem vett komolyan.

- Hogy érted? – érdeklődött. Elsétálva mellettem visszaült az ágyára, így kénytelen voltam újra utána fordulni, hogy lássam.

- Úgy, hogy azóta furcsán viselkedik. Ma meghívott ebédre – tártam szét a karjaim hitetlenkedve. Oliver ajkai szegletébe titokzatos félmosoly kúszott, miközben könyökeit térdére támasztva előre hajolt, majd felnézett rám. A falra szerelt kis lámpa fénye éles árnyékkal szelte ketté arcát.

- Bármilyen hihetetlen, csak próbál kedves lenni – magyarázta mély lélegzetet véve. – És nem történt semmi a kórházban. Beszélgettünk egy kicsit ennyi.

- Kibeszéltetek engem? – ráncoltam össze a szemöldökeim.

- Többek között – vigyorgott elégedetten. Felháborodást színlelve tettem csípőre a kezeim. – Szerintem nekem több okom lenne a felháborodásra, Dulce – jegyezte meg hátra dőlve. Kérdőn fordítottam oldalra a fejem, így folytatta. – Nemrég jöttem ki a kórházból, és te azért keresel fel, hogy Noamről beszélgessünk.

- Sajnálom – enyhültem meg azon nyomban. Valóban elég tapintatlan voltam. Annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, hogy van. Bocsánatkérően bámultam rá.

- Gyere ide – emelkedett fel újra ülő helyzetbe jobb karját kinyújtva felém. Néhány másodpercig csak értetlenül bámultam az ujjait, míg meg nem szólalt. – Mi bajod van? – ráncolta össze a szemöldökeit. Szívesen válaszoltam volna a feltett kérdésre, csakhogy magam sem nagyon tudtam a választ. A kórházban, mikor legutoljára találkoztunk, még semmi bajom nem volt. Most viszont határozottan zavarban voltam a közelében. Talán a hely miatt.

- Semmi – ráztam meg a fejem hirtelen, majd erőt véve magamon a tenyerébe csúsztattam ujjaim. Kuncogva lehúzott maga mellé az ágyra. A falhoz támasztott párnák egyikének dőlve ültem le. Ő mellettem ugyan ezt tette, csak jóval lentebb csúszott az ágyon. Szinte már feküdt egyik lábát felhúzva. Így még ha nem is sokkal, de magasabb lettem nála.  Egy apró kis fekete készüléket vett elő, amin megnyomott egy gombot, és halvány derengés töltötte be a szobát. A tévére eddig nem sok figyelmet szenteltem otthon sem. Csak ritkán volt olyan műsor, amit megnéztem, így kissé meglepődtem, hogy Oliver szokott tévézni. Pedig ahogy jobban belegondoltam, ez teljesen hétköznapi. Mégis ahogy most néztem az arcát, amint kissé komoly tekintettel kapcsolgat a csatornák között, olyan normálisnak tűnt, hogy már szinte irracionális volt.

- Mit tanultál? – szólaltam meg, mert már megint kezdtem érezni, hogy a szívem az arcomba pumpálja az összes vért, ahogy Oliver szemeit bámulom.

- Tehetségtörténelem érettségire felkészítő feladatsor – válaszolta rám sem nézve. – Noammel ellentétben, én nem bukok semmiből – vigyorodott el, és most először nézett fel rám. Éreztem, ahogy elkerekednek a szemeim. – Na, jó. Bukni még nem bukik, de az irodalom necces neki. Azért kell bejárnia a ti csoportotok órájára is. Legalábbis ezt hallottam – vigyorgott tovább. Mélyet sóhajtottam, mert egy hurrikán sem tudta volna letörölni az arcáról azt az elégedett arckifejezést, amelyet Noam gyenge teljesítménye idézett elő.

Oliver újra a tévére siklatta a tekintetét, én meg újra az arcára. Ugyanolyan kifejezéssel keresett műsort, mint az előbb, és én elgondolkodtam, mennyire jó csak ülni mellette, és nem gondolni semmi gondra. A Kompánia, az iskola, Eloida és Ann. Mind olyan messzinek tűntek Oliver mellől.

- Most komolyan Mena! – ült fel hirtelen mellettem nagyot sóhajtva. Elváltak az ajkaim egymástól olyannyira hirtelen jött a megmozdulás. Az feje pillanatok alatt került az enyémmel egy szintbe, az arca pedig csak néhány centire volt az enyémtől. – Mi bajod van? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni. Pedig semmi kihívó nem volt a hangjában. Ugyanúgy viselkedett, mint ahogy eddig is mindig. Csak bámultam rá, mint egy idióta, és az agyam hirtelen üres lett. – Noam tett valami rosszat? Mert csak egy szavadba kerül, akár ingenikum használó, akár nem, én szétrúgom a seggét! – vigyorodott el. Ilyen közelről még sosem láttam.

- Nem – tiltakoztam azonnal. – Semmi rosszat nem tett, sőt – jegyeztem meg, de amint kiejtettem az utolsó szót is, azonnal meg is bántam, mert Oliver tekintete felcsillant. – Ah, menj már! – löktem meg lemondóan a vállát, mire nevetve hátradőlt az ágyon. Fellélegeztem, ahogy távolabb került tőlem. A tévére siklattam a tekintetem, de a szemem sarkából láttam, hogy elégedetten csúsztatja kezeit feje alá, és úgy bámul tovább. Egy ideig tűrtem, de aztán újra felé fordítottam a fejem. – Most meg mi van?

- Semmi – rázta meg a fejét derűsen. – Csak azon gondolkodom – kezdett bele, de a mondat közepén megállt. Felvontam a szemöldököm, mert mosolya lehervadt arcáról, és sokkal inkább valami kíváncsi, kéjenc kifejezés kúszott a helyébe. – Lefeküdtetek már? – kérdezte hirtelen olyan szemérmetlenül, hogy a pofám leszakadt tőle.

- Mi? – szakad ki belőlem elképedve. Reszelős, elégedett nevetést hallatott, miközben lazán megigazította a feje alatt a párnát.

- Ugyan Dulce! Barátok vagyunk.

Hepciásan elfordítottam a fejem, és pár másodpercig ignorálni próbáltam a jelenlétét, de nem nagyon ment, mert folyamatosan engem nézett. Úgy tűnt, élvezi, hogy egyfolytában zavarban tart, így úgy döntöttem felelek a kérdésre, mert erre aztán biztosan nem számít, és ahogy mondta, barátok vagyunk, szóval ha valakinek beszélhetek az ilyesmiről, akkor az ő. Már pedig mindenkinek szüksége van valakire, akivel bizony ezeket a témákat is megtárgyalja, akármennyire is kellemetlen lehet.

- Még nem voltam senkivel sem – jegyeztem meg. Először nem akartam az arcára nézni, de túl kíváncsi voltam a reakciójára.

- Úgy érted, szűz vagy? – tette fel a magától értetődő kérdést olyan stílusban, mintha csak egy sulis tesztsor egyik kérdése lett volna. Pipacs vörösen bólintottam, mire felült. Az arca egyből árnyékba borult a háta mögül jövő fény miatt, de még így is láttam az a tipikus Oliveres vigyort.

- Akarod tudni, hogy én az vagyok-e? – kérdezte. Azt hiszem, amilyen gyorsan vörös lettem, most olyan gyorsan fehéredhettem is el. Határozottan az idegeimen táncolt.

Oliverből újfent kitört a nevetés.

- Látnod kellene az arcod – tapintott rá a lényegre, majd kényelmesen újra elhelyezkedett mellettem a falnak dőlve, és látszólag a tévét kezdte nézni. Már – már elhittem, hogy tényleg arra fókuszál, mikor megszólalt. – Én is az vagyok egyébként – nyögte hirtelen teljes természetességgel, majd felbámult rám. A szemei derűsen csillogtak még mindig. – De el ne áruld annak a barom Blainnek! Tuti a vérem szívná – nevetett halkan. – Most miért nézel ilyen döbbenten?

- Csak – ocsúdtam fel, mert erre aztán tényleg nem számítottam. Sem a hirtelen vallomásra, sem a tartalmára. Természetesen sosem gondolkodtam el Oliver nemi életén, de valahogy tudat alatt mindig is azt hittem, hogy ő már….szóval, na! – Nem gondoltam, mert… csak nézz magadra – dadogtam zavartan, Oliver meg csak töretlenül mosolygott tovább.

- Azt hiszem, ezt bóknak veszem Dulce – felelte, de további társalgásra nem maradt idő, mert a fotelre akasztott kabátom zsebében, csörögni kezdett a telefon. Nehézkesen feltápászkodtam az ágyról, és odasétáltam, hogy felvegyem.

- Szia! – Noam volt az, ahogy számítottam rá, de valahogy nem akaródzott beszélni vele Oliver előtt.

- Szia – feleltem halkan. – Nem tudnál kicsit később hívni? – A kérdést megpróbáltam a lehető legátlagosabb hangon feltenni, de volt egy olyan érzésem, hogy kihallja belőle, hogy valami nem stimmelt.

- Miért? Mit csinálsz?

- Tanulok – vágtam rá. Oliver kuncogni kezdett mögöttem. Egy intéssel elhallgattattam.

- Ne hazudj, Mena. Számtalan módon kideríthetném, hogy hol vagy és mit csinálsz, de nem teszem, mert bízom benne, hogy talán megtisztelsz vele, hogy nem hazudsz! – A hangja tényleg sértettnek tűnt. A szívem összeszorult, mert tényleg akármikor megtehetné, hogy megnézi a GPS-t a telefonján, vagy akár hozzám teleportál, de mégsem tette.

- Oliverrel vagyok – adtam meg magam végül. Abban bíztam, hogy nem fog megharagudni érte.

- Rendben – hagyta helyben semleges hangon. – Akkor majd később beszélünk – adta meg a végszót, majd letette. Értetlenül emeltem el a telefont a fülemtől.

Most komolyan megsértődött? Ez sem volt jellemző korábban rá.

- Tippelhetek? – szólalt meg Oliver. – Blain volt az?

Bólintottam, hogy igen, mire elégedetten vigyorogni kezdett. Szinte már meg sem lepődtem.

- Féltékeny. Kicsit azért hízelgő – vallotta be vígan, majd egy mély sóhaj keretében felállt az ágyról. – Lehet jobb lenne, ha most mennél – közölte. A mosolya már egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint percekkel ezelőtt. Világosbarna tekintete különösen csillant, mikor elém lépett. Kísértést éreztem, hogy belenézzek a gondolataiba, de aztán ahogy jött, úgy is hessegettem el az ötletet. Aljasság lett volna, és amúgy sem úgy szeretettem volna tudni a barátaim gondolatairól, hogy én olvasom ki őket a fejükből, hanem, hogy maguk mondják el.

- Igen – feleltem fojtottan a telefont szorongatva, de nem mozdultam. Csak álltunk ott egymással szemben, és néztük a másikat. Egyikünk sem szólt egy szót sem, és furcsamód nem találtam kínosnak a helyzetet. Égett az arcom, zavarban voltam, de nem éreztem magam kínosan. Oliver kicsit oldalra döntötte a fejét és úgy nézett tovább. Olyan volt, mintha keresett volna valamit az arcomon, amit soha sem találhat meg, aztán hirtelen lehajolt, és gyengéd puszit nyomott az arcomra.

- Később találkozunk – köszönt el, majd ellépve mellőlem a fekete fotelhez fordult, és a kezembe adta a kabátom. Szó nélkül teleportáltam vissza a kollégiumi szobámba. Pont időben, mert a telefonom újra csörögni kezdett. Azt hittem, újra Noam lesz az, de nem.

- Menus! Olyan rég beszéltünk! – Apám hangja vidámnak tűnt. Egyből eszembe jutott, hogy nem valószínű, hogy ilyen vidám lenne, ha Eloida kitálalt volna neki, de azért egy kis hang az agyamban mégis óva intett.

- Szia Apa! – köszöntem vissza, miközben a kabátomat ledobtam az ágyra. – Mi újság? – roskadtam le az íróasztal előtt álló székre.

- Mikor jössz haza?

- Jövő hét hétvégén. Utána már szünet… azt hiszem – tettem hozzá kicsit halkabban, mert nem igazán voltam képben az iskolai naptárral.

- Most hétvégén nem tudnál? – érdeklődött. Még mindig derűs volt a hangja, de mégis aggódni kezdtem. Sosem kérte külön, hogy menjek haza.

- Történt valami? – érdeklődtem. A hang a fejemben egyre hangosabban kántálta, hogy valami nem stimmel.

- Nem, csak van egy kis meglepetésem az én egyetlen lányomnak, és nem tudok várni – nevetett. Látszólag olyan volt, mint máskor. Szeles, jókedvű. Mégis mintha lett volna valami a hangja mögött.

- Rendben – feleltem végül, néhány másodperc latolgatás után. – Hétvégén találkozunk!