63. fejezet

Furcsa barátság

Oliver

Nem lepett meg egyáltalán, hogy Noamet a szobám szőnyegén láthattam ugyan azon az estén, mint Menát. Egy órával később érkezett ugyan, de én már azon sem lepődtem volna meg, ha az éjszaka közepén bukkan fel. Az lett volna a fura, ha nem jelenik meg azután, hogy megtudta, hogy Mena nálam járt.

Nem tudtam elnyomni gunyoros mosolyomat, mikor megjelent. Nem néztem fel egy percre sem a könyveimből, amik az ágyon hevertek, de lefogadtam, hogy már eleve gyilkos tekintettel érkezett, és ez mulattatott.

- Irodalom korrepetálásra van szükséged? – érdeklődtem végül felülve az ágyon. Találomra összecsukogattam a könyveket és a füzeteket, majd felállva elléptem mellette és az íróasztalra helyeztem őket. Csak akkor szólalt meg, mikor szembefordultam vele.

- Tudom, mit művelsz Haver – sziszegte, a „Haver” szót pedig még sosem hallottam ennyire gúnyosnak és fenyegetőnek egyszerre. – És egyáltalán nem tetszik! – figyelmeztetett, de ennek ellenére mosolyognom kellett. Igazán dühösnek tűnt, de ha tudta volna az igazságot, biztosan nem így lett volna.

- Igen? – kérdeztem vissza, szándékosan úgy téve, mintha fogalmam sem lenne arról, mivel vádol. – Mit művelek? – Noam egy pillanatra ironikusan elmosolyodott.

- Nem érdekel, hogy barátok vagyunk, ahogy az sem, hogy a testőrségem tagja vagy – kezdett bele. – Ha valaha is átléped a határt, nem fog érdekelni semmi. Nem foglak megütni, sem feleslegesen fenyegetőzni. Pusztán csak megkeserítem az életed. – Újfent nevetnem kellett, de ez már nem csak egy szimpla mosoly volt. Nem bírtam tovább, és kitört belőlem a kacagás.

- Te beteg vagy Blain – dugtam zsebre a kezeim lazán. Tényleg így gondoltam. Az utóbbi időben, mintha kicserélték volna. Ennyi érzelmet, amiket az elmúlt napok során produkált, az elmúlt tizenöt év alatt nem láttam rajta. Valójában egész jót mulattam az egészen. Érdekes volt látni, ahogyan egyetlen ember meg tudja változtatni egy másik életét. – Minden barátját likvidálni akarod? Vagy csak engem ér ez a megtiszteltetés? – húztam tovább szándékosan. Valójában egyetlen mondattal pontot tudtam volna tenni az ügy végére, de nincs mit tagadni, élveztem, hogy kicsit azért én is táncolhatok Noam idegein. Plusz most először tekintett rám igazi ellenfélként, és ez imponált. Tudtam, hogy nem csinálhatom ezt örökké, de ki akartam használni az adandó lehetőséget.

- Ne szórakozz Oliver! – csattant fel hirtelen, és most először láttam rajta a dühön kívül mást is. A hangja egyáltalán nem volt követelőző vagy ingerült. Sokkal inkább kérésfélének tűnt a mondat, ami kissé megdöbbentett. Kiegyenesedtem, és kissé visszább véve szólaltam meg újra.

- Egyáltalán nem szórakozom! – feleltem határozottan. Barna szemei összeszűkültek. – Mena egy ember! Saját érzelmekkel, gondolatokkal és döntésekkel. Nem tudod meghatározni ezeket, ahogyan én sem. Szóval, ha nem melletted dönt, az nem az én hibám lesz, hanem csakis a tied! – szegeztem neki. Nem állt szándékomban belemenni olyasmibe, hogy vonzódom Menához, mert egy szép, értelmes lány, de egyáltalán nem vagyok szerelmes belé, mert nem lett volna értelme. Úgy éreztem, ezzel sokkal többet segíthetek. Valamikor észre kellett már vennie, hogy ezzel a viselkedéssel nem megy semmire.

- Igazad lehet – hagyta helyben váratlanul. Megkockáztatom, hogy még az állam is leesett a meglepetéstől. Egy pillanatig szólni sem bírtam, annyira felkészületlenül ért a válasz.

- Te tényleg beteg lehetsz – nyögtem gunyorosan, mire elmosolyodott.

- Ne aggódj, nem tart sokáig! – vágott vissza, miközben lehanyatlott az ágyamra, és a szőnyeget kezdte bámulni. Hosszú ujjaival keresztülszántott a haján, és csak azután nézett fel újra rám. – Bocs – nyögte hirtelen. Már nem mosolygott. Úgy nézett ki, mint aki teljesen ki van készülve. Leültem a bőrfotelbe vele szemben.

- Nem gáz – válaszoltam hátradőlve. – Valahol még imponáló is, hogy féltékeny vagy rám – vigyorodtam el, de Noam nem viszonozta. Ebből jöttem rá, hogy nem vevő most az ilyen poénjaimra, és én sem akarok már többé az idegein táncolni. Pont elég baja van, nem kellett még nekem is tetőznöm. – Van egy lány – kezdtem bele, mire felbámult rám. – Úgy hívják Effy. Normális. – Noam szemöldöke a magasba szaladt, bár nem tudtam eldönteni, miért. Azért, mert Effy tehetség nélküli ember, vagy mert egyáltalán beszélek neki róla. – Tavaly nyáron találkoztam vele. Egyik elemi iskolás haveromnál lógtam egy hétig, Effy pedig a húgának a legjobb barátnője. – Noam nem szólt egy pillanatig semmit, pedig én itt abszolút befejezettnek tekintettem a mondandóm. Gondoltam ebből leszűri a helyzetre vonatkoztatott lényegét, de tévedtem.

- Mikor láttad utoljára ezt az Effy-t? – érdeklődött semleges hangnemben.

- Pár hónapja. És te Fabianát? – ironizáltam egyből, mert tudtam, mire megy ki a játék. Noam halványan elmosolyodott, de ez a mosoly is azonnal lehervadt az arcáról, és helyette valami komoly, őszinte kifejezés lépett. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen kifejezéssel lesz irányomba.

- Már jó ideje nem feküdtem le vele – vallotta be, én meg kegyetlenül, de kaptam az alkalmon.

- Miért? – kérdeztem nyersen, mert tudtam, hogy ezeken a dolgokon valószínűleg most gondolkodik el először. Kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Nem tudom – sóhajtotta nehézkesen, majd hátradőlt az ágyon. – Nem kívánom úgy, mint régen. Nincs kedvem dugni vele – jelentette ki nyersen. Elmosolyodtam.

- És Menával? – A kérdést semleges hangnemben tettem fel, de valójában még a tenyerem is izzadni kezdett, annyira érdekelt a válasz. Tudtam, mi lesz. Nem is ez volt a lényeg. Hanem a hogyan. Nagyon sok minden függött ettől.

Noam mély lélegzetet vett. Meg sem lepte a kérdésem. Kicsit tartottam, hogy olyan választ kapok majd, ami nem tetszik, de kellemesen csalódtam, mikor újra megszólalt.

- Még nem hiszem, hogy aktuális lenne a téma – kezdett bele, és a hangjából ítélve kissé mulattatta a téma. – De ha itt lesz az ideje, én szeretkezni akarok Menával, és nem pedig dugni – ült fel újra, barna tekintetét pedig egyenesen az enyémekbe fúrta. Innen tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mond. Zavarba jöttem tőle. Nem könnyen lehetett zavarba hozni, és nem is gondoltam, hogy Noam egy egyszerű válasszal abba tud majd hozni, de határozottan éreztem. Nem számítottam ilyesfajta vallomásra. Főleg meg nem tőle.

- Hogy ez milyen romantikus Blain – nyögtem végül kissé gúnyosan. Valójában semmi gúnyolódásra méltó dolgot nem mondott. Sőt! De képtelen voltam máshogy kompenzálni a zavarom, és ezt ő is észrevehette, mert vigyorogni kezdett.

- Fogd be Van der Well! Akármilyen meglepő, de ki akarom próbálni, milyen egy normális kapcsolat, és akárhogy is van, abba Fabiana nem fér bele – szögezte le. Muszáj volt beszólnom. Kívánta a helyzet.

- Nemes gesztus tőled Chris, hogy kiiktatod az életedből azt a luxus prostit. Tényleg!

- Egyéb irónia Nathan? – érdeklődött szándékosan a másik nevem használva. A mosolyom vigyorrá szélesedett.

- Majd hozza a sok hülyeség, amit mondasz – vágtam vissza lentebb csúszva a székben. Mély lélegzetet véve felpattant, és körbenézett a helységben. Én meg csak némán figyeltem. Nem sűrűn járt itt az elmúlt évek során. Olyannyira sosem voltunk közeli barátok, mégsem tűnt furcsának a helyzet.

- Szóval te szerelmes vagy ebbe az Effy-be? – érdeklődött látszólag érdektelenül, pedig én pontosan tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

- Igen – helyeseltem magabiztosan. Még mindig mosolyogtam. Leemelte tekintetét a könyvespolcról, és érdeklődően rám bámult.

- Honnan tudod? – Éreztem, ahogy meglepettségem kiül arcomra is. Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Mi az, hogy „Honnan tudod?” Az ilyet az ember érzi. Természetszerűleg.

Először szólni sem tudtam, de kénytelen voltam előállni valamivel, már csak Mena érdekében is.

- Nem tudom. Igazából magának a szerelemnek nem is hiszem, hogy lenne körülírható definíciója. Szóval, ha arra vársz Blain, hogy majd valaki biztosra megmondja neked, hogy szerelmes vagy-e Menába, avagy sem, akkor gyökér vagy – közöltem a nyers tényt nemes egyszerűséggel. – Bár, amilyen hülye vagy mostanában kilencven százalékra tuti az vagy – nevettem fel viccelődve. Vágott egy grimaszt válaszképpen. – Nem tudok neked semmiféle közhellyel szolgálni, amitől jobban érezheted magad. Annyi van, hogy elmondom, én mit gondolok rólatok. Ha ez segít, akkor segít, ha nem, hát nem – egyenesedtem ki. Noam újra visszaült az ágyamra, két karját pedig térdére támasztva pillantott fel rám.

- Akkor hajrá Oliver! Mit gondolsz rólunk? – Abból, hogy újra Olivernek szólított, tudtam, hogy valóban kíváncsi a mondandómra. Furcsa kifejezése volt ez az érzelmeinek, de abszolút meg tudtam érteni, és én sem akartam, hogy ömlengős baráti estbe csapjon a beszélgetés. Sokkal könnyebb volt így mind a kettőnknek.

- Idióták vagytok. Ez rád is, meg Menára is ugyanúgy vonatkozik. Korábban voltak olyan dolgok, ami miatt nem próbálhattátok meg együtt. Értem ez alatt Annt például, vagy az apád, de azt hiszem, mind a kettő úgy ahogy van, ki lett ütve a ringből. Most meg, hogy szabad az út, itt nyomorékoskodtok mind a ketten. Nyilvánvalóan éreztek valamit egymás iránt. Én nem mondhatom meg, mi ez, hiába vártok tőlem választ. Ezt a választ csak egymásnak tudjátok megadni. Csak azt tudom mondani, hogy vágjatok bele, aztán majd szépen lassan úgyis letisztul minden. De az egy helyben toporgással még soha nem oldódott meg semmi – néztem rá jelentőségteljesen.

Egy másodpercig csak bámult maga elé, majd kiegyenesedve rám emelte tekintetét.

- Utálom, hogy olyan kurva okos vagy, baszd meg! – vigyorgott hirtelen. Meglepve vettem tudomásul, hogy a hangjába egy csepp irónia vagy gúny se vegyült. Elvigyorodtam én is.

- Tudom! „Baszd meg”! – ismételtem meg erőteljesen, miközben egy nagy sóhaj keretében felálltam és elé sétáltam. – Most pedig, ha megbocsátasz, de szeretnék átaludni egy a szerelmi problémátoktól mentes éjszakát! – nyújtottam felé a jobbom jókedvűen. Derűsen megrázta a fejét, miközben elfogadta a kezem, én meg felrántottam az ágyamról. Nem engedtem el a kezét, mert nyomatékosítani akartam utolsó mondataim. – Ezt a klisét viszont jól vésd az eszedbe: Ha valami olyat művelsz Menával, ami nem igazán szép – kezdtem bele töretlenül mosolyogva. Még a vállát is megveregettem szabad kezemmel. – Akkor nem pazarlom az időt az életed megkeserítésére. Pusztán egyenként verem ki a fogaid, és tépem szét az arcbőröd, hogy olyan rusnya legyél, hogy esélyed se legyen újra ugyan azt tenni vele, vagy akárki mással – engedtem el végül.  Noam felnevetett.

- Most aztán rohadtul rám ijesztettél, Van der Well – válaszolta közönyösen, de én biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, hogy komolyan gondoltam. – Álmodj Effy-vel – búcsúzott gunyorosan, majd köddé vált egy szemvillanás alatt, én meg csak lemondóan megrázva a fejem, megindultam a fürdőszoba irányába.

Ezek ketten megérik a pénzüket.

Mena

„El vagy veszve…” – világított a kijelzőn. Értetlenül meredtem az üzenetre másnap délelőtt matek óra kellős közepén. Damon volt a feladó, és hirtelen végig száguldott az agyamon, mióta nem láttam. Nekem eddig eszembe sem jutott, hogy ez akkora idő lenne, de rá kellett jönnöm, hogy rohamosan telnek a napok. Szinte úgy, hogy én észre sem veszem. Kicsit szégyelltem magam, amiért nem jelentkeztem nála, de nem is beszéltünk meg semmit, szóval nem volt okom a bűntudatra.

„Nem jobban, mint te.” – pötyögtem be, majd a küldés ikonra kattintva letettem a füzetem mellé a telefont, és a táblára bámultam. Alig írtam le pár sort az egyenletből, mire újra rezegve jelezte a készülék az új üzenetet. A mellettem ülő lány vetett egy pillantást a telefonra, de utána érdektelenül újra a táblára nézett, én meg nyugodtan csúsztathattam újra a tenyerembe, hogy megnézzem a választ.

„Egy mondatból sikerült rám kenned a dolgot. Gratulálok! :)” – állt az üzenetben. Halványan elmosolyodtam. Újra elolvastam az üzenetet, hátha eszembe jut valami frappáns válasz, de nem tudtam, mit kellene erre reagálnom. Párszor elkezdtem írni a választ, de semmi sem tűnt elég jónak, így mindig csak törlés lett a vége, mígnem újra rezegni kezdett a kezemben. „ Van kedved találkozni délután?”

Pár pillanatig csak bámultam a kijelzőt. Valami elkezdett motoszkálni az agyam hátsó felében, hogy miért is akarhat találkozni velem Damon, és egy kis hang azonnal vészriadót fújt több szempontból is. Mi van, ha rájött, hogy valami nem stimmel velem, és tökéletes kísérleti alany lennék az ők kis kutatásaikhoz? De ha ez a lehetőség nem is lehetett volna, akkor a sima találkozó mögött is úgy éreztem, van még valami. És ott volt még agyamban a legorvabb hang, ami egyfolytában azt mondogatta, hogy Noam nem örülne ennek az egésznek. De még ha így is lenne? MI köze hozzá? Vagy egyáltalán mi közünk nekünk egymáshoz? Mert ha hivatalosan járnánk, akkor nyilván lett volna beleszólása, de így fogalmam sem volt, hányadán is állunk pontosan.

Észre sem vettem, de már megint Blainen járt az agyam.

- Remek – suttogtam csak úgy magamnak korholóan, majd pötyögni kezdtem a választ, mielőtt még új üzenettel bombázna.

„Nem lehet. Délután hazautazom apámhoz. Nem leszek a városban egész hétvégén. Sajnálom!” – küldtem el az üzenetet, és a pad alatt tartva a készüléket, vártam a választ. Nem akartam semmiképpen sem megbántani, és végül is egyáltalán nem hazudtam.

„Akkor majd jövő héten.” – Erre már nem válaszoltam, és ő sem írt több üzenetet. Csak reménykedhettem, hogy nem bántottam meg az üzenetemmel. Bár nem tudtam volna egy értelmes okot sem mondani, ami esetleg sértő lehetett volna a válaszomban. Valóban haza kellett mennem apámhoz, és emiatt nem tudtunk találkozni, még ha előtte latolgattam más kizáró lehetőségeket is.

Még akkor is ezen járt az agyam, mikor kicsengő után összeszedtem a cuccaim, és megindultam a tömeggel együtt a folyosón. Hála az égnek a szekrényem pont azon az emeleten volt, mint amelyiken a matek órát tartották, így nem kellett sokat sétálnom, míg elértem. Eltekertem a számzárat, mire egy kattanással kinyílt. Mély lélegzetet véve dobtam be a matek felszerelésemet a többi füzet közé, amik között elkezdtem keresni a következő óra tartozékait. Kémiából sosem voltam jó, így nem sok kedvvel indultam neki már a keresésnek sem. Bele sem mertem gondolni, mi lesz majd a féléves vizsgáknál.

- Mit csinálsz jövő héten szerda este? – Caroline hangja olyan váratlanul rántott ki gondolataim közül, hogy reflexszerűen ugrottam egyet.

- A frászt hoztad rám – morogtam halkan, de a feketehajú csak derűsen mosolygott. – Mi lesz szerda este? – érdeklődtem végül. Közben megtaláltam a kémia tankönyvet. Füzettel már nem is vesződtem. Bezártam a szekrényem, és szembenéztem Caroline-val.

- Egy kis csendes összejövetel. Megünnepelnénk Lex születésnapját, és mivel pont a szünetre esik, így úgy gondoltuk, kissé előrehozzuk. – Értetlenül ráncoltam össze a szemöldököm, mert nem értettem, minek még egy összejövetel, ha úgy is lesz egy nagyobb volumenű, akárcsak Noamnél. Az esküvő gondolatára összeugrott a gyomrom, holott ehhez már tényleg semmi közöm nem volt. Caroline észrevehette zavarom, mert folytatta. – Nem lesz esküvő – jegyezte meg vidáman. Megkönnyebbültnek tűnt. – A Szindikátus úgy döntött, hogy az előző alkalomból okulva, nem lenne helyes döntés. Egy időre felfüggesztették ezt a törvényt. Később újratárgyalják majd, de gondolom nem meglepő, ha azt mondom, most sok fontosabb tárgyalni valójuk van.

Zavartan bólintottam, mert nagyon mást nem tudtam kinyögni. Örültem, hogy ez nem törte le Caroline-t, még akkor is, ha nem nagyon voltam tisztában azzal, hányadán is állnak Lexxel.

- Nem leszünk sokan. Csak pár barát, beszélgetünk, iszogatunk. Csak ennyi. Lex nem az a bulizós fajta – magyarázta, mintha nekem bármi kifogásom lenne a csendes ünneplés ellen. Sosem voltam az a típus, aki minden hétvégén más partiban issza hulla részegre magát, és igazából ez volt az első alkalom, hogy egy baráti társasággal ünnepelhetek.

- Rendben – bólintottam egyetértve. – Jól hangzik. – Caroline elmosolyodott. Ajkai apró gödröcskét képeztek arca két oldalán.

- Nekem most mennem kell órára, de majd délután még beszélünk – indult meg a folyosón a tömegben, de még utána szóltam.

- Haza kell mennem apámhoz, szóval… - magyaráztam. Megértően bólintott, miközben egyre távolabb haladt tőlem. Néhány diák el is haladt köztünk közben.

- Nem baj. Akkor majd jövő héten beszélünk! – intett, majd megfordulva eltűnt a diákok sűrűjében. Némán álltam a folyosó közepén. Jó ideig nézhettem Caroline után azon gondolkodva, hogy mennyi minden változott azzal, hogy ebbe az iskolába kerültem. Korábban nem nagyon voltak barátaim, akikkel ilyen időtöltésben lehetett volna részem, ezért kissé izgatott lettem a gondolatra, hogy most mégis megkaptam a lehetőséget. Persze sosem voltam egyedül. Mármint ha a szó szoros értelmét vesszük, mindig volt ki szóljon hozzám, vagy akitől megkérdezhettem a házi feladatot, ha éppen valamit rosszul jegyzeteltem le, de a nap végén mindig egyedül mentem haza, és a hétvégéket is egyedül töltöttem jobbára. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, és azt is tudtam, hogy hazudik az, aki azt mondja, neki az ilyen élet megfelel. Senkinek sem felel meg egy barátok nélküli élet, mert rájuk mindig szüksége van az embernek. És én nagyon hálás voltam, hogy végre megérthettem, mit is jelent ez a szó igazán.

- Mena! – ijedten perdültem meg a tengelyem körül a nevem hallatán. Noam nézett rám nagy sóhaj keretében. A tömeg kezdett feloszlani körülöttünk, ebből arra következtettem, hogy nem csak azt nem hallottam meg elsőre, hogy szól, hanem a becsengőt is sikerült figyelmen kívül hagynom. – Úgy állsz itt, mint egy szobor – jegyezte meg végignézve rajtam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, de abban a pillanatban rájöttem, hogy kár volt. Ahogy elmém elhagyták a barátokról szóló zavaros gondolatok, helyükbe tolakodtak a Noamről és a csókjairól szóló zavaros gondolataim. Pontosabban a tegnap délutáni csókjáról szóló zavaros gondolataim. Az arcom ismét égni kezdett.

- Mi van? – mordultam fel, mert már kezdett igazán bosszantani, hogy ennyire zavarba tudok jönni már csak attól is, hogy előttem áll.

- Valaki bal lábbal kelt fel? – érdeklődött derűsen, mire csak vetettem rá egy szúrós pillantást, és megindultam a folyosón.

- Nem kellene órára menned? – érdeklődtem csak úgy mellékesen, és csak akkor vettem észre, hogy úgy szorongatom a mellkasomnál a kémia könyvemet, hogy az ujjaim elfehéredtek.

- Lyukas órám lesz – felelte azonnal, majd ujjait balomra fonva maga felé penderített. A lendülettől majdnem neki vágódtam a mellkasának. – Mit csináltam már megint? – szegezte nekem a kérdést. Már egyáltalán nem volt jókedvű. A szemei teljesen elsötétültek, nekem meg ezzel párhuzamosan akkora sóhaj szakad fel a mellkasomból, hogy féltem, hogy még a folyosó végén állók is meghallják.

- Nem csináltál semmit – mosolyodtam el, mert tényleg ez volt az igazság. Valójában magamra kellett volna haragudnom, amiért képtelen voltam uralkodni saját érzéseimen. Már ha egyáltalán szükség volt erre. – Ne haragudj – jegyezte meg halkabban, amire újra elégedetten vigyorogni kezdett, én meg lazán beleöklözve a vállába, újra útnak indultam, bár már nem tudom, miért siettem. Az egyre üresedő folyosókból ítélve, már elkéstem.

- Mit csináltál tegnap Oliverrel? – A kérdés egész jókedvűnek hatott, így megengedtem magamnak egy kis csipkelődést, hogy leplezzem zavarom.

- Korrepetálást tartott nekem nyelvtanból – válaszoltam oldalra sandítva. Noam mosolya vigyorrá szélesedett, és én sem tudtam elnyomni jó kedvem.

- Igazán? És melyik témát is vettétek át pontosan? – Tudtam, hogy fogást akar találni rajtam, de nem voltam hajlandó megadni neki ezt a boldogságot. Éppen elégszer kerekedett felül ahhoz, hogy ne hagyjam veszni ezt az alkalmat. Megtorpantam és szembenéztem vele. – Csak mert nyelvtanból én is elég jó vagyok – tette még hozzá cinkosan.

Oldalra döntöttem a fejem, és megpróbáltam a lehető legfürkészőbben végignézni az arcán.

- Az lehet, de én a legjobbat érdemlem – vágtam rá. Elnevette magát, miközben közelebb lépett. A pulzusom azonnal az egekbe szökött.

- És honnan veszed, hogy Oliver a legjobb, és nem én? – kérdezte kihívóan. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Megpróbált zavarba hozni a közeledésével, amit igazán jól is csinált, de nem volt kedvem megvárni, még tényleges hatásai is mutatkozni kezdenek.

- Onnan, hogy ő nem áll bukásra irodalomból, aminek ugye szerves része a nyelvtan – vágtam rá azonnal, majd amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam, és véglegesen megindultam a kémia terem irányába.

- Oké! – szólt utánam, de nem álltam meg. – Most te nyertél, de ne hidd, hogy ezt annyiban fogom hagyni! – fenyegetőzött jókedvűen. Nem néztem hátra, mert nem akartam, hogy lássa, hogy képtelen vagyok levakarni arcomról azt az idióta vigyort, amit az élcelődésünkből fakadt boldogság okozott.