J.A.N.E.R.I.T.Y.
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
64. Kérdés megválaszolva

64. fejezet

Kérdés megválaszolva

 

Mena

 

- Apa! – Már harmadjára szóltam, de még mindig nem jött válasz. Beléptem a nappaliba, és ledobtam vállamról a sporttáskát. Körbe néztem. Semmi változást nem láttam, bár való igaz volt, hogy régen jártam otthon. Ennek ellenére semmi aggodalomra okot adó jelenséget nem tapasztaltam. Megfordultam és megindultam felfelé a lépcsőn. Semmi neszt nem hallottam, és csak akkor vettem észre, hogy a szívem a fülemben kezdett dobogni, a tenyerem pedig minden lépés megtételével egyre jobban kezdtet izzadni. – Apa? – próbálkoztam újra kissé bizonytalanabbul, mint az előbb, de megint csak nem volt válasz. A lépcső tetejére érve észrevettem, hogy nyitva van a hálószobájának ajtaja. Tettem néhány tétova lépést felé, és bepillantottam. Nem volt benn, így tovább haladtam a saját szobám felé. Nem sűrűn járt a szobámban, de biztosra akartam menni. Furcsamód sosem volt bajom abból, ha belépett oda, mert semmi titkolni valóm nem volt, ahogy most sem. Éppen ezért hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam a számítógép előtt ülve. – Már vagy fél órája szólongatlak! – rántottam ki a füléből a fülhallatót mérgesen. Úgy felpattant, hogy a gurulós szék jó pár méterrel az asztaltól, a szoba közepén állapodott meg.

- Menus! – tárta szét a karját hirtelen, majd megölelt. – Észre sem vettelek – távolodott el.

- Ez nem lep meg – morogtam, miközben vetettem egy pillantást a monitor képernyőjére. Megnyugodtam, mert csak egy újabb Helyszínelők rész megállított képkockája világított rajta. Úgy tűnt, teljesen egyedül van, amit furcsálltam. Nem mertem rákérdezni, mi van Eloidával.

- Olyan rég láttalak. Olyan jó, hogy itthon vagy végre! – lelkesedett. Őszintének tűnt, így félig legördült a kő a szívemről, mert ha Eloida vagy Ann bármit is mondtak volna, biztos voltam benne, hogy jó édes apám, nem tudta volna eljátszani előttem a tudatlant. Minden lépésén átláttam már.

Egy pillanatig ugyan eszembe jutott, hogy belenézhetnék a gondolataiba, de azonnal el is vetettem az ötletet. Végtére is az ember lánya azt szeretné legutoljára tudni, hogy mit gondol az apja. Meg hát valamiért mindig az motoszkált az agyamban, valahányszor a gondolatolvasást fontolgattam, hogy mi jogon mászok én bele olyan emberek fejébe, akik nem érdemlik meg. Bizonyos mértékig még nem voltam tisztában a tehetségem használatával kapcsolatos szabályokkal. Természetesen voltak hivatalos szabályok is. Noam korábban említette, de ahogy észrevettem, ezeken felül mindenki a saját szabályai szerint alkalmazta őket. Furcsa is volt. Az ember míg nem találkozik ilyesmivel csak a filmekben, bele sem tud gondolni. Régen, mikor még csak a Charmed részeit bámultam a tévében, azt hittem, ha én olyan dolgokra lennék képes, mint a három nővér, biztos, hogy egy alkalmat sem szalasztanék el a tehetségem használatára. És most, hogy itt álltam apámmal szemben, és ezen gondolkodtam, már semmi sem tűnt ennyire egyszerűnek.

- Gondterheltnek tűnsz – jegyezte meg apám.

- Csak a közelgő vizsgák – feleltem.

- Rád sem ismerek Menus! – kapcsolta ki a gépet, majd felém fordult. – Korábban nem nagyon aggódtál a féléves vizsgák miatt.

- Kedves vagy apa – morogtam cinikusan, aztán úgy döntöttem, a lényegre térek. Nem bírtam tovább. – Miért hívtál haza? – kérdeztem a kelleténél komorabban. Apám arca egyik pillanatról a másikra sápadt el, amit nagyon rossz jelnek vettem. A vérem száguldani kezdett, és már minden eshetőségre felkészítettem magam, de arra nem, ami valójában várt.

- Gyere – fogta meg a könyököm miközben a lépcső felé terelt. – Csinálok neked egy kakaót, és közben elmondom – indultunk meg. A hangja mélyebb, és komorabb lett egyben. Nem sűrűn volt szerencsém apám ezen arcához, éppen ezért mindig valami rossz előérzetem támadt, mikor így viselkedett. Jobbára vidám, és szeles volt, így nem csoda, ha a szőr is felállt a hátamon.

- Apa! Minden rendben? Jól vagy? – érdeklődtem. Már a konyhában ülve.

- Persze – legyintett egy kanállal a kezében, de egy percre sem fordult felém. Úgy tett, mintha a kakaó készítés a világ legkomolyabb melója lenne, és ő tökéletesen akarná elvégezni. – Semmi bajom. Egészséges vagyok, mint a makk! – fordult végre felém. Mosolygott, mikor letette elém a bögrét, de az a mosoly sem volt az az igazi, felhőtlen mosoly, ami mindig jellemző volt rá. Elszorult a torkom.

- Akkor? – kérdeztem vissza. Észre sem vettem, hogy idegességemben az alsó ajkam harapdálom. Apám leült velem szemben. Az ujjait tördelte az asztalon.

- Anyád és én – kezdett bele, és nekem abban a pillanatban leesett, hogy miért viselkedett furán. Nem sűrűn beszéltünk anyámról. Nem azért mert kellemetlen lett volna, vagy mert nem akartunk az egészre emlékezni. Mindig is a szívünkben lesz, ezt mind a ketten tudtuk. Pusztán nehéz volt szavakat találni, így aztán sokszor nem is kerestük őket. Érezni éreztük minden percben, de a szavak sosem jöttek igazán. – Már születésedkor eldöntöttük, hogy mindent megfogunk adni neked, amire szükséged van. Tudom, hogy nem vagyunk gazdagok, de azt hiszem, mindent megtettünk, hogy sose szenvedj semmiben hiányt, és én még most is ezért dolgozok – folytatta. Zavarban voltam. Nem tudtam, mire akar kilyukadni. Nem volt jellemző rá ez az egész, és biztos voltam benne, hogy valami komoly dolog történhetett, amiért ezeket mondja. – Mikor még anyád velünk volt, későbbre terveztük, hogy előállunk ezzel a dologgal, de úgy érzem, elérkezett az ideje. Úgy vettem észre, hogy az új iskola nagyon jó hatással volt a viselkedésedre is, és nem látom okát, hogy eltitkoljam előled.

- Miről beszélsz? – vágtam közbe hirtelen. Kissé ingerültebben, mint terveztem, de egyszerűen nem bírtam már cérnával.

- Anyád és én vettünk neked egy lakást Precipicetownban, mikor még öt éves voltál. Úgy terveztük, csak akkor mondjuk meg, mikor már egyetemre mész, és szükséged lesz rá. Albérletbe van kiadva, szóval nem azért mondom, mert ki akarlak paterolni innen – mosolyodott el hirtelen, ami kissé oldotta bennem a feszültséget, de még mindig képtelen voltam felfogni, amiket mond. – Pusztán csak azért, mert vettem neked egy kis ajándékot, amire pár hónapja gyűjtögettem a bérleti díjból. Tudtam, hogy milyen vagy – húzta el kelletlenül a száját. – Biztos vagyok benne, hogy rájöttél volna, hogy nem stimmel valami, és másfél év múlva úgy is egyetemre mész... remélem – tette még hozzá úgy mellékesen.

- Apa! – orroltam le azonnal. Nem tudtam hirtelen miért is. A beszólásért, vagy az ajándékért, amit még nem tudtam, mi is lehet, de a leírások alapján, jó drága.

- Egy szót se! Már megvettem! – emelkedett fel az asztaltól, majd hátat fordítva nekem a nappali felé vette az irányt. Ülve maradtam, és a kihűlő félben lévő kakaóm bámultam. Nem tudtam, mi üthetett apámba. Korábban is kaptam tőle ajándékokat, de én mindig megpróbáltam éreztetni vele, hogy mindenem megvan, és semmi szükség a felesleges költekezésre. – Tudom, mit gondolsz most – tért vissza, egy széles és lapos dobozzal a kezében. – De hidd el, erre szükséged van. Egy ilyenre minden fiatalnak szüksége van, és ha vigyázol rá, sokáig fogja bírni. Vedd úgy, hogy ez a karácsonyi ajándékod nyolcvan százaléka – nevetett. Arcára újra visszatért a mindennapos bolondság, ami kissé könnyítette a helyzetet. Zavartan kavargatni kezdtem a kakaóm, miközben megpróbáltam kelletlenül bámulni apámra. Természetesen ignorálta próbálkozásom, mint az esetek kilencvenkilenc százalékában.

- Mi ez apa? – érdeklődtem semlegesen. Kicsit mérges voltam, hogy a megtakarított pénzét rám költi, a lakásról nem is beszélve. Kicsit úgy éreztem magam, mint akinek mindent a feneke alá tolnak.

- Bontsd ki! – tolta elém a hatalmas dobozt. – Habár a csomagolásán dolgozhattam volna többet is – tette hozzá elgondolkodva. Felemelkedtem, és szemügyre vettem a piros gömbös csomagolásba burkolt dobozt, miközben arrébb toltam a kakaós poharam. A cellux egy-két helyen valóban elég gyatrán volt odaragasztva, de apám sosem volt az ajándékcsomagolás kitűntetett mintapéldája. Nem bántam, mert ez is valahogy annyira jellemző volt rá.

- Vissza lehet még vinni? – kérdeztem heccelve. Összeráncolt szemöldökkel válaszolt.

- Menus! – csattant fel szemrehányóan.

- Jól van már – emeltem fel a kezeim, majd óvatosan magam felé fordítottam a doboz egyik sarkát, és beletéptem a papírba. Már az első szakításnál sokkot kaptam. – Apa! – csattantam fel azonnal. – Most csak viccelsz ugye? Hány hónap is volt az pontosan? – fakadtam ki, miközben tovább téptem a csomagolást, és bizonyosságot nyert félelmem. Tutira vettem, hogy erre nem csak pár hónapig gyűjtött. – Ne nézz hülyének! Pontosan tudom, hogy mennyibe kerülnek ezek! – mutattam rá a már kicsomagolt dobozra, amin a tartalmának a fényképe díszelgett. – Ez egy vagyon! – sipítoztam síron túli hangon, miközben apám csak elégedetten mosolygott. Semmivel sem érdemeltem ki egy ilyet. Sőt! Borzalmas bűntudatom támadt, amiért kénytelen voltam hazudni apámnak az iskoláról.

- Csend! – elégelte meg végül. – Nincs ellenvetés! Se visszavétel! Kidobtam a számlát, csak a jótállást hagytam meg! – makacskodott. Persze tudtam, hogy hazudik. Sok mindenben voltszeles, de a pénzügyeket mindig kikalkulálta valahogy. Csodálkoztam is mindig.

- De apa!

- Nem lehetne, hogy csak örülsz neki? – Elhúztam a szám, mert tényleg nem érdemeltem meg.

- Köszönöm – enyhültem meg végül. Teljesen zavarban voltam, és a helyzet orvoslása érdekében, a szokásos szurkálódó stílusomba próbáltam visszatérni.  – De honnan tudtad, hogy milyet vegyél? – bontogattam a dobozt óvatosan. – Nem vagy otthon az elektronikai eszközökben.

Apám arca vörös lett. Ebből tudtam, hogy újabb kényes téma következik.

- Eloida lánya segített – válaszolta egészen halkan. Azonnal megállt a kezemben a harapott almás laptop.

- Eloida lánya? – ismételtem meg megkövülten. – Mikor? – csak ennyit bírtam kinyögni. Apám csak pár másodperc késéssel válaszolt.

- Pár napja – nyögte, és azonnal mentegetőzni kezdett, habár biztos voltam benne, hogy ő nem tudja, mi a hirtelen hangulatváltozásom oka. – Sajnálom, hogy…

- Te találkoztál a lányával? – vágtam közbe azonnal, miközben teljesen kihúztam a laptopot a dobozból, és letettem a konyhaasztalra.

- Igen. És hidd el nekem, egy angyali teremtés. Annyira lelkes volt, hogy segíthet ajándékot venni neked! – összeszűkült szemekkel bámultam apámra.

- Hogy néz ki? – érdeklődtem, mert biztosra akartam menni, hogy melyik Annről is beszél apám pontosan. A régi, valóban kedves Annről, vagy a mostani, démoni teremtésről, akinek a legutolsó gondolata lenne apámnak segíteni ajándékot vásárolni nekem.

- Szőke, törékeny teremtés. A szemei akár az anyjáé – lelkesedett, de én egy pillanatra sem tudtam osztozni örömében. – Én várni akartam a találkozással, míg te itthon nem leszel, de Eloida szerint a lánya mindenáron meg akart ismerni – magyarázta. Azt hiszem, sokkot kaphattam. – Ann a neve egyébként – tette hozzá még apám csak úgy mellékesen.

Ja. Ann. Hogyne tudnám! A fenébe is! Nem értettem, milyen játékba kezdtek bele az anyjával, de biztos voltam benne, hogy ez már nem csak engem érint. Ha így lett volna, nem érdekelt volna. De az, hogy apámat is bele akarták sodorni, már nagyon nem tetszett.

- Nem akarod őket meghívni vacsorázni? – szedtem össze minden erőmet. Nagyon nehezemre esett kimondani a kérdést, de más út nem maradt. Tudni akartam, mit terveznek ezek ketten. Apám arca egyszeriben döbbent lett. Úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Erre nem számított, és ami azt illeti én sem számítottam rá, hogy egyszer saját magam kezdeményezem a találkát.

- Ezt most komolyan mondod Menus? – lépett közelebb lelkesen. A laptopra függesztettem a szemem.

- Belehalni nem fogok, és tartozom neked a gép miatt – tettem még hozzá indoknak. Így hihetőbb volt pálfordulásom. Apám megszorította a laptopon nyugvó kezem.

- Annyira örülök, hogy így gondolod – nézett egyenesen a szemembe, nekem pedig azonnal bűntudatom támadt, hogy a háta mögött történik minden. Magamra erőltettem egy mosolyt, hogy biztosítsam arról, hogy nem gondolom meg magam, majd a dobozzal és a géppel együtt visszavonultam a szobámba. Először csak leroskadtam az íróasztalomhoz, és csak bámultam magam elé. Próbáltam feldolgozni az információkat, de nagyon nehezen ment a gondolkodás. Szabadulni akartam a gondoktól, de azok mintha vasmarokkal ragaszkodtak volna hozzám, haza is követtek, és már apámat is veszélyeztették. Habár nem tudtam, mit akar Eloida és Ann, de azok alapján, ahogy Ann viselkedett velem az iskola ebédlőjében, biztos voltam benne, hogy semmi jót. Már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy a házunkba hívtam őket. Annyiba tudtam csak kapaszkodni, hogy talán egy picit csak tartanak az ingenikumtól. Más mentsváram nem volt.

Végigsimítottam az előttem lévő ezüst felületen, majd óvatosan kinyitottam. Akaratlanul is elmosolyodtam. Apám hihetetlen volt. Volt mikor úgy éreztem, minden lépését előre meg tudom mondani, máskor meg mintha képtelenség lett volna kiszámítani. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is lesz egy laptopom, azt meg végképp lehetetlennek tartottam, hogy azon egy alma fogja jelezni a márkát. A lakásról nem is beszélve. Csak most döbbentem rá, hogy anyám és apám már a születésemtől fogva szépen kiszámoltak mindent, csak hogy nekem jó legyen. Könny szökött a szemembe, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy ilyen jó szüleim legyenek.

Kézfejemmel elmaszatoltam a nedves cseppeket arcomról, mert a Nickelback szám ismerős első taktusai megszólaltak farzsebemből. Jó pár pillanatba beletelt, mire előhalásztam a telefont.

- Igen? – szipogtam bele a vonalba, de bár ne tettem volna. Oliver szabályszerűen rám támadt.

- Úristen! Mi történt? Baj van? Jól vagy? – A kérdések záporesőként zúdultak rám, amitől egyből jobb kedvem lett.

- Nem – nevettem el magam. Még mindig szipogtam kicsit, de egyáltalán nem zavart. – Csak kicsit nosztalgiáztam egy kicsit.

- Biztos? – Aggódónak tűnt a hangja.

- Biztos! – vágtam rá a lehető legmagabiztosabban. – Sőt! El sem hinnéd, mit kaptam apámtól! Bele sem merek gondolni, hány hónapja gyűjtögethetett erre – jegyeztem meg.

- Na, mit? – kérdezett vissza. Már sokkal derűsebb volt a hangja.

- Egy MacBook-ot – olvastam fel a képernyő alatti kis feliratot. – Én nem értek hozzá, de azt tudom, hogy egy vagyonba kerülnek az ilyen cuccok.

- Az biztos – helyeselt Oliver.

- Miért hívtál? – kérdeztem, mielőtt még bármivel is folytathatta volna. Pár másodpercig csak hallgatott, mintha azt latolgatná, hogy hogyan is vezesse be mondandóját, majd váratlanul megszólalt.

- Hozd át, és megmutatom, hogyan működik – nyögte végül. Egyből rájöttem, hogy az eredeti kérés is az lett volna, hogy menjek el, de így legalább szolgáltattam neki egy jó indokot, ami mindkettőnk lelkiismeretét megnyugtatta valamelyest.

- Rendben – feleltem végül félszegen. – Nemsokára ott leszek akkor – fejeztem be a beszélgetést, mielőtt bármi más zavarba ejtő dolgot mondhatott volna. Kinyomtam a mobilt, és megindultam a földszintre. Apám a konyhában készült. Egyetlen egy ételt tudott elkészíteni rendesen, de az aztán tényleg tökéletesen sikerült neki mindig. A lasagne. Most is annak az alapanyagait véltem felfedezni a konyhapulton, mikor mellé léptem.

- Na? Kipróbáltad már? – nézett rám oldalról. Némán megráztam a fejem.

- Áthívtad őket?

- Igen. Nyolcra itt lesznek – felelte azonnal, én meg automatikusan a falon függő órára siklattam a tekintetem. Délután öt volt. Kapóra jött.

- Nem baj, ha én addig ledőlök egy kicsit? – Már mikor kiejtettem a kérdést, akkor bűntudatom volt, hogy hazudnom kell, elvégre mégsem mondhatom azt, hogy az egyik barátomhoz készülök teleportálni.

- Nyugodtan – vigyorodott el. – Elvégre mégsem tíz perc volt az az út hazáig. – Újra csak bűnbánóan bólintottam egyet, majd visszavonultam a szobámba abban a reményben, hogy apám minimum két órán keresztül nem fog keresni. Magamhoz vettem az ajándékom, és pár pillanat múlva már Oliver szobájában álltam.

 

Oliver

 

Kicsit zavarban voltam, mikor megjelent, mert legutolsó találkozásunk alkalmával valami lógva maradt a levegőben. Persze próbáltam úgy tenni, mintha mindezt észre sem vettem volna.

- Na, mutasd azt a csodaszerkezetet! – hecceltem azonnal, miközben felálltam az ágyamról és kikapcsoltam a tévét. Letette az íróasztalomra a saját monitorom elé, majd kinyitotta. Valóban egy MacBook volt, ahogy mondta, és vadonatúj. Elismerően füttyentettem egyet, ami igazából az apukájának járt. – Remélem legalább a Windowst tudod kezelni – kötöttem bele újfent.

- Tudod haza is mehetek! Majd keresek mást, aki segít eligazodni ezen – bökött a fejével a gép felé. Elnevettem magam.

- Ne harapd le a fejem – grimaszoltam derűsen. Azonnal áttörtem a játszott sértődöttség maszkját az arcán. Egyik ujjammal megnyomtam a bekapcsoló gombot. A képernyő azonnal felvillant, de figyelmem továbbra sem ez kötötte le. – Miért sírtál? – kérdeztem. Megrezzent a kérdésem hallva. Gondolom, nem számított rá.

- Mondtam. Csak nosztalgiáztam. – Éreztem, hogy puha talajra léptem, de valamiért többet akartam megtudni a témáról.

- Miről?

Mena összefont karokkal megkerült, majd nehézkesen leült az ágyamra, és onnan nézet fel rám.

- Anyámról. Tizenkettő voltam, mikor meghalt. És csak ma kezdtem rádöbbenni, hogy apámmal gyakorlatilag mindent elterveztek, hogy nekem minden simán menjen – magyarázta szomorúan mosolyogva. – Kicsit bűntudatom is van. Úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy így legyen – bámult maga elé. Ez volt az a pillanat, mikor otthagytam a gépet, és mellé ültem az ágyon. A MacBook várhat. A téma nem.

- Megérdemled, hidd el – bizonygattam. – Nekik mi vagyunk a mindenük, és ez így van jól. Anyám mindig azt mondja, hogy ezt csak akkor fogom megérteni, ha nekem is gyerekem lesz – idéztem fel a szavakat kelletlenül. Mena elmosolyodott. – Valójában már kicsit unom is ezt a szöveget – tettem még hozzá méltatlankodva. Mosolya vigyorrá szélesedett, ahogy az arcomat nézte. A torkom azonnal kiszáradt. – A lényeg, hogy ne érezz bűntudatot csak azért, mert szeretnek téged – fűztem hozzá kissé rekedtesen. Hiába próbáltam beszéddel elterelni a figyelmem, egy apró kis érzés bizony akkor is gyökeret eresztett magának az agyamban, és nagyon úgy tűnt, hogy hiába próbálom onnan kitépni, ő akkor is maradni akar.

Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes. Szerettem Menát, de nem voltam szerelmes. Az ember e között a két érzelem között simán különbséget tud tenni. De a test nem. Az agyam tisztában volt mindezzel akkor is, mikor ott ült előttem Mena, és kérdő tekintetét rám szegezte. Hatalmasat nyeltem, és szinte fájt a mozdulat, annyira kiszáradt a torkom. Többször is a számra pillantott, majd elkapta a tekintetét. Egy ideig tűrtem, aztán nem bírtam tovább. Mozdultam. Kiűztem gondolataim közül Blaint, Effy-t, vagy azt, hogy Mena a legjobb barátom, és ezzel most mindent elrontok. Meg kellett próbálnom. Meg akartam próbálni, még ha akkora pofon is lesz belőle, hogy a fal adja a másikat, mert szűkségem volt a csókjára.

- Dulce? – kezdtem bele rekedtesen megadva magamnak az utolsó esélyt a visszavonulásra, de egyre jobban úgy éreztem, hogy nem használ. Semmi sem.

- Jól vagy? – csúszott közelebb aggodalmas arccal, és ujjait már emelte is, hogy megnézze nem-e lázam van. De még mennyire, hogy az volt!

- Szeretném, ha nem haragudnál rám – közöltem egyszerűen, mire értetlenül elmosolyodott.

- Hogy mi? Miért haragudnék? – értetlenkedett, de még ki sem mondta rendesen a mondatot, én azonnal ujjaim közé fogtam az állát, és megcsókoltam. Amint összeért az ajkunk mintha valami robbant volna bennem. Egyszerűen nem akartam, hogy ez véget érjen. Régen volt már, hogy bárkit is megcsókoltam, de ez olyan, mint a biciklizés. Lehetetlen elfelejteni. A bőröm bizseregni kezdett, mikor észrevettem, hogy Mena nem húzódik el. Kezei tétován emelkedtek nyakam köré, nekem pedig több bátorításra már nem is volt szükségem. Fél lábbal feltérdeltem az ágyra, és felé emelkedtem.  

 

Mena

 

Kicsit haboztam, mikor váratlanul a hátamra döntött az ágyon, ő maga pedig felém térdelt. Eszembe jutott, hogy lehet nem kellene ilyesmit csinálnom, meg egyáltalán mi a fenéért műveljük ezt pont most, és én mi a fenéért nem ellenkezem. Aztán rájöttem az egyszerű, és kézenfekvő válaszra. Hiába volt Noam, minden cselekedete, hiába szerettem őt, és hiába akartam mellette lenni, ő még mindig képtelen volt határozottan lépni felém. Még mindig egyedül voltam, nem tartoztam hozzá, akármennyire is szerettem volna. Dühös lettem a gondolatra.

Oliver egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett, majd lehajolt és ajkait újra az enyémekre nyomta. Nem erőszakoskodott, csak szimplán csókolt, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy átvettem az irányító szerepét, ő pedig készségesen hagyta magát. Nem törődtem vele, hogy Oliver a barátom, csak érezni akartam az ajkait a bőrömön. Megnyugtató volt. A képlet rendkívül egyszerű volt. Szükségem volt egy kis szeretetre, bármilyen gyengén is hangozhat. Még akkor sem ellenkeztem, mikor ott lüktetett agyam egyik hátsó zugában, hogy megcsalom Noamet. Még ha ez nem is volt igaz, mert Noam nem volt a párom. Egy szóval sem mondta, hogy járjunk, vagy szeretné, ha a barátnője lennék, én pedig képtelen voltam eldönteni, mi ez az egész köztünk. Életemben nem voltam még csak hasonló helyzetben sem, és akaratlanul is tőle vártam a határozottságot, ha már én képtelen voltam rá.

Abban a pillanatban, mikor Oliver ajkai végig siklottak a nyakamon, tisztában voltam az érzéseimmel. Oliver a legjobb barátom volt, Noam viszont a szerelmem, és emiatt hihetetlenül dühös lettem. Nem hittem, hogy ennek tényleg úgy kellene működnie, hogy a saját barátom nagyobb bátorsággal érintem és csókolom meg, mint azt, akinek az ajkait leginkább szeretném a sajátjaimon érezni. Oliver nagyon jól csókolt, már ha ezt megállapíthattam csekély tapasztalataimból, de fele annyira sem, mint Noam. A kettő összehasonlíthatatlan volt.

- O-Oliver – nyögtem halkan, mert ahogy az eszem nem, úgy a testem viszont igenis reagált, és még többet akart. Az említett kissé távolabb húzódott, de éppen csak annyira, hogy az arcomra tudjon nézni. Óvatosan pihegett, és az ajkai majdnem súrolták az enyémeket.  – Ezt lehet, nem kellene – jegyeztem meg bizonytalanul, mert a bőröm még mindig bizsergett csókjai mentén, és a szám is kiszáradt, ahogy orrom megcsapta tusfürdőjének kellemes illata. Minden tökéletes volt. A helyzet, a csók, a reakciók. Csak egyetlen dolog nem stimmelt, ami borította az egész koncepciót. Méghozzá az ember. Biztos voltam benne, hogy Oliver sem azért mászott rám, mert annyira szerelmes belém. Tudtam és éreztem, hogy én csak egy barát vagyok a számára, de azt hiszem, mind a kettőnk annyira zavart és szeretetéhes volt, hogy egyszerűen csal elfeledkeztünk arról, hogy nem ez a helyes megoldás a problémánk orvoslására.

- Igazad lehet – felelte pár másodperc után, majd lefordult rólam, és felült az ágyon. Követtem a példáját. Néhány másodpercig csak zavartan ültünk egymás mellett. Nem tudtam, mivel kellene megtörnöm ezt a kínos csendet, mert ez határozottan az a fajta csend volt. – Ne haragudj – suttogta végül. – Nem tudom, mi ütött belém! Mármint én nagyon szeretlek, meg remélem te is engem – vigyorodott el. – De azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy ennek semmi köze a szerelemhez.

Egyetértően bólintottam. Az arcom égett ugyan, de megkönnyebbülést éreztem, amiért ezt tisztáztuk. Pár pillanatig csak ültünk egymás mellett, de nem bírtam tovább. Felpattantam és az asztalhoz léptem. Összecsuktam a laptopot és a mellkasomhoz szorítottam.

- Majd később ránézel erre. Most inkább lépnék – hadartam. – Majd beszélünk egy kevésbé cikisebb időpontban – vigyorodtam el. Oliver elnevette magát. – Erről a csókról pedig mélyen hallgassunk – közöltem. Igyekeztem lazának tűnni, ami azt hiszem, nagyjából sikerült is. Más viselkedéssel amúgy sem lehetett kezelni a helyzetet.

- Van egy olyan érzésem, hogy úgy sem marad titokban azelőtt, aki elől titkolnád – állt fel. Ezzel sajnos egyet kellett értenem.

- Mindegy. Legalább nyerjünk egy kis időt legalább addig, míg ki nem találom, mivel indoklom, hogy megcsókoltál. – Egyszeriben olyan semlegesnek tűnt erről beszélni. Oliver tetetett felháborodással eltátotta a száját.

- Megcsókoltalak? Na, jó, ez igaz, de azt se felejtsük el, hogy te viszonoztad! – védekezett, de én csak gyerekesen nyelvet öltöttem rá.  Ekkor tudatosult bennem végleg, hogy nem volt ennek a csóknak semmi érzelmi értéke egyikünk számára sem.

- Inkább megyek – grimaszoltam gyerekesen, majd meg sem várva, hogy elköszönjön, felszívódtam. A teleportálás már egész otthonosan ment, és a tudat jókedvvel töltött el. Még akkor is idiótán mosolyogtam, mikor a szobámba érve letettem az íróasztalra a gépet.

- Ennyire jól csókol Oliver? Lehet nekem is ki kellene már próbálnom. – A hang olyan hirtelen jött, hogy ijedtemben majdnem elestem, mikor felé fordultam. – Ha minden barátját ilyen lelkesen csókolgatja, akkor biztos ellenem sem lesz kifogása. – A helyzet lehetett volna komikus is. A hangsúly a feltételes módon volt. Lehetett volna, ha a mondatok nem Noam cinizmustól átitatott hangján érkeztek volna, nem mellesleg jogosan.

- Hogy jöttél be? – csúszott ki a számon a lehető legbugyutább kérdés. Noam szépen ívelt szemöldökei a magasba szaladtak.

- Ahogy te Oliver szobájába? – kérdezett vissza gúnyolódva. A lábam remegni kezdett, ahogy szépen lassan felállt a régi kis kanapémról, amin eddig ült. – Nem tudom, mit mondjak – folytatta ridegen körülnézve. Látszott rajta, hogy próbál minél távolságtartóbb lenni, de legszívesebben már most robbanna a dühtől. A bűntudatom csak ekkor tetőzött igazán. – Kedvelsz te egyáltalán engem? – érdeklődött fásultan. Most először fordult felém. A szemei szinte feketék voltak, ahogy ott állt a szobám közepén, egy sötét farmerben, és egy kék kapucnis pulcsiban.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? – szakadt ki belőlem hitetlenkedve. Arcára gunyoros kifejezés ült, a hangja pedig a lehető legszarkasztikusabb volt, amint visszakérdezett.

- Úgy érzed, nem jogos? – dugta zsebre kezeit. Nyugodtnak tűnt, nem kiabált. És ez rémisztő volt számomra. – Azt hittem, alakul valami köztünk, de úgy néz ki, te minden szembejövő pasival csőröst játszol. Hamar vontam le komoly következtetéseket – magyarázta. Az ajkaim elváltak döbbenetemben.

- Tudom, hogy hibáztam, és meg is bántam, de ne tegyünk már úgy, mintha egyedül az én hibám lenne! – emeltem fel a hangom. Nem akartam rá hárítani a felelőséget, de igaz, ami igaz, a zavartságomban neki is hatalmas szerepe volt.

- Nem emlékszem, hogy kényszerítettelek volna, hogy smárolj Oliverrel, miközben… - A mondat befejezése a levegőben maradt. Noam hirtelen hagyta abba a mondandóját, pedig én nagyon kíváncsi lettem volna a végére. Idegesen szántott végig ujjaival haján, miközben elfordult tőlem.

- Miközben? – erősködtem, mert már nagyon untam, hogy itt semmi sem lett kimondva.

- Szerinted, mi volt ez az egész közted és köztem? – kérdezett vissza hirtelen élesebben. Szemeit újra rám függesztette, az én türelmem meg abban a pillanatban fogyott el. Nem voltam ártatlan, és nem kellett volna Oliverrel ezt művelnünk, ezt aláírtam. De ha korábban minden tisztázva lett volna, akkor nem kerültem volna ebbe a hibába.

- Mégis honnan a fenéből kellene tudnom, hogy mi ez az egész? Egyik pillanatban ezt csinálod, a másikban meg azt, aztán döntsem el én, hogy mit, hogyan értesz – emeltem fel a hangom én is, mert kissé igazságtalannak tartottam a vádaskodását, még akkor is, ha bűntudatom volt amiatt, amit Oliverrel tettünk. Bár ez az érzés nem változtatott a tényeken, amik szerint soha nem volt tisztázva rendesen, hogy mi van köztem és Noam között.

Blain ingerülten fordult újra felém, és pár lépéssel el is tűntette a köztünk lévő távolságot. Kissé megilletődötten bámultam fel a szemeibe, mert nem tudtam, mire számítsak, mit fog csinálni. Aztán ugyan olyan hevességgel, mint ahogy az előbb tette, közölte álláspontját.

- Rendben – csattant fel, miközben egyik kezét vadul a tarkómra csúsztatva közelebb rántott magához. Hátrálni akartam, de olyan erősen tartott, hogy moccanni sem tudtam, és a helyzeten csak rontott, hogy lehelete a bőrömet simogatta, miközben beszélt. Jóleső remegés kúszott végig a gerincemen. Kitágult pupillákkal bámultam rá, mert erre aztán tényleg nem számítottam. – Nem tudod, mi ez az egész? – folytatta ugyanolyan hevesen, és nyomatékosításul kissé csomóra fogta a hajam a tarkómon, amitől a fejem pár centit hátrabillent. – Akkor majd én megmondom neked! Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. Habár ezt már mondtam, úgy tűnik, nem nagyon foghattad fel – ironizált, de a legkevésbé sem bántam. – És igazad van, ez még önmagában talán semmit sem jelent. De ha neked kimondott tények kellenek, hát tessék, itt vannak: Azt szeretném, ha a barátnőm lennél! Szóval kedves Mena, leszel a barátnőm, vagy sem? – Ajkaim elváltak a döbbenettől. Erre aztán tényleg, nem számítottam, habár hozzá szokhattam volna már Noam csapongó viselkedéséhez. Mégis úgy álltam ott a karjaiban, mint egy darab fa, és a fejem azonnal telilökődött ezernyi apró gondolattal, akkora káoszt okozva, hogy megszólalni sem tudtam pár pillanatig. Csak bámultam rá elvált ajkakkal, kitágult szemekkel és rákvörös képpel.

Aztán mégis erőt vettem magamon, mert hát igazából ez volt az, amire eddig vártam, és nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy megszólalni sem tudok.

- Leszek – nyögtem kiszáradt torokkal, mire Noam ajkaira elégedett mosoly húzódott, miközben az arcomat bámulta. Kihívóan még közelebb hajolt hozzám, és úgy beszélt. Az ajkaival szándékosan érintette az enyémeket, és pontosan tudta, hogy ezzel a viselkedéssel az őrületbe kerget.

- Csak, hogy tisztázzuk, ez azt jelenti, hogy nem csókolgatod Olivert a hátam mögött. Sőt! Senki mást sem, ha már itt tartunk! Csak engem! Világos? – suttogta elégedetten. Fölényes mosolya még mindig uralta arcát. Hitetlenkedve bámultam rá, mert habár elképzelhetetlenül boldog voltam abban a percben, mégis kicsit azért idegesített a fölényessége. És ezt, mint mindig, most is le akartam törni.

- Csak, hogy tisztázzuk – kezdtem bele egészen halkan. Az arcom még mindig égett, de nem foglalkoztam vele. – Ez ugyanúgy rád is vonatkozik – jelentettem ki összeszedve maradék határozottságom, mire mosolya vigyorrá szélesedett. Már ekkor tudtam, hogy vesztettem, pedig még a választ nem is hallottam.

- Én eddig sem csókolgattam Olivert – felelte könnyedén, én meg azon nyomban megjutalmaztam egy gyengécske gyomorba vágással. Elnevette magát, és a keze a hajamról a nyakamra csúszott. – De ha kedvet kapnék hozzá, ígérem, előtte szakítok veled – adta meg a kegyelemdöfést.

- Lekötelez Mr. Blain – válaszoltam szintén mosolyogva, majd összeszedtem minden bátorságom, és lábujjhegyre állva megszüntettem az ajkaink közti parányi távolságot. Amint megérezte kissé gyengécske csókom, szabad karjával átölelte a derekam, és pillanatok alatt megfordult, majd leült a kanapéra magával húzva engem is. Ezután mindkét karját a derekamra csúsztatva kissé megemelt, hogy kényelmesen az ölébe ülhessek. Zavarba jöttem, de megpróbáltam félre tenni az érzést, és elnyomni egy másikkal, mégpedig azzal, hogy végre hivatalosan is egy párt alkotva táncolhattunk egymás idegein.

A gondolatra akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra csók közben. Noam azonnal észrevette, és kissé eltávolodott. Nem néztem a szemeibe. Lekötötte figyelmem csókunktól vöröslő ajka.

- Te most kinevetsz engem? – érdeklődött vidáman.

- Mindig – vontam vállat, aztán hirtelen elkomorultam, mert szöget ütött egy gondolat a fejemben. Azonnal észrevette a változást.

- Mi az? – Vonakodtam a válaszadással, de végül csak kinyögtem.

- Ezzel most mi a Kompánia malmára hajtjuk a vizet? – kérdeztem. Magamban felidéztem Sky mondatait, és nagyon nem tetszett az eredmény. Noam mélyet sóhajtott. Kezei ernyedten a csípőmre csúsztak.

- Marhára nem érdekel se a Kompánia, se a Szindikátus – felelte magabiztosan. – Nem gondolkodom azon, hogy melyik lépésem, melyik rendszerre van befolyással, és neked sem kéne! Ráérünk akkor gondolkodni ezen, ha már tényleg valós problémák vetődnek fel velünk kapcsolatban. Belefáradtam. Szeretnék már saját magamra gondolni végre! – Lesütöttem a szemeim, és a kapucnijából kilógó fűzőket kezdtem babrálni. Igaza volt, de én akkor sem bírtam teljesen kizárni őket a gondolataimból. Annyi kételyt vetettek fel.

- Oké – feleltem végül nagyot sóhajtva. Annyira talán még képes voltam, hogy ideig-óráig kizárjam őket a fejemből.

- Ez a beszéd! – simított végig a hajamon jobbjával. Újra meg akart csókolni, de én szándékosan gyorsan kipattantam az öléből. Csalódottan és meglepődve nézett rám, ahogy felálltam.

- Menned kéne. Apámmal vacsoravendégeket várunk – léptem hátrébb, mert közben ő is felállt és nem úgy nézett ki, mint aki menni akar.

- Hívj meg engem is! – mosolygott önelégülten. Még a gondolatra is kirázott a hideg, hogy Ann, Noam és én, egy asztalnál üljünk apámmal és Ann anyjával. Pont elég bonyodalom volt már így is.

- Tűnés! – parancsoltam rá szórakozottan. Mosolya vigyorrá szélesedett. Egyáltalán nem bántódott meg. Örültem, hogy sikerült legalább egy kis szeletét tisztáznunk a dolgainknak.

- Megyek is – hajol az arcomhoz vigyorogva. – Csak előtte elköszönök. – Az ajkai súrolták az enyémeket. A torkomba gombóc kúszott, a testem pedig megfeszült, ahogy arra vártam, hogy megcsókoljon végre. Teljesen más volt, mint Oliverrel. Pontosan éreztem a különbséget. Egy szemernyi kétségem sem maradt, ahogy ott álltam lehunyt szemekkel a búcsúra várva. – Szia! – nyögte végül derűsen. Azonnal kipattantak a szemeim, de mielőtt reagálhattam volna, már el is tűnt a szemeim elől. Ott hagyott sóvárgó önmagammal. Már akkor tudtam, hogy ezt a viccet még meg fogja bánni, mert ahogy a Lady tanította, a bosszú nagyon édes, és a nők ebben különösen profik.

 

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre