65. fejezet

Ann terve

Mena

Vártam. Hogy mire? Hogy robbanjon a bomba. Biztos voltam benne, hogy Ann és az anyja terveznek valamit. Már előre felkészültem, hogy a vacsora kellős közepét fogják a legalkalmasabb időpontnak tartani arra, hogy beavassák apámat a Szindikátus és az iskola fogalmi körébe. Magamban már elkezdtem mindenféle magyarázatokat gyártani arra az esetre, ha Ann vagy Eloida nekem támadnának valamivel. Még az is megfordult a fejemben, hogy hülyének tetettetem magam. Vagy inkább őket. Elvégre ilyesmi mesét a tehetségekről csak úgy nem hisz el senki sem. És amennyire én tudtam, Ann tehetsége nem gyakorlati, én pedig biztos voltam benne, hogy ha ilyesmire kerül a sor, meg is kínozhatnak, de nem használom az ingenikumot.

De hiába állítgattam fel magamban a lehető leg merészebb elképzeléseket, nem történt semmi. Egyelőre. Sőt!

- Egyszerűen isteni ez a lasagne Mr. Rawlinson – szólalt meg Ann. Újra. Kezdetben még számoltam, de így másfél óra elteltével már meguntam, annyi nyálas, behízelgő közhely hagyta el a száját apám irányába, hogy hányni lett volna kedvem. Ujjaim akaratlanul is szorosabban fonódtak a kezemben tartott villára, és biztos voltam benne, hogy még néhány ilyen megjegyzés, és Uri Gellert megszégyenítve fogom félbehajtani, aztán pedig Ann szemei közé szúrom. Hitetlenkedve figyeltem, mert egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy azt a legutóbbi találkozásunk alkalmával csinálta.

- Ugyan! – legyintett apám a saját villájával. Zavartan vigyorgott. Ismertem minden egyes rezdülését. Olyankor vigyorgott mindig ilyen idiótán, ha egy bók telibe talált nála. És nagyon úgy tűnt, hogy Ann mestere ennek a szakmának. – Hívj csak Peternek! – Automatikusan esett ki a villa az ujjaim közül, holott pár pillanattal ezelőtt, még úgy szorongattam, mintha azt akartam volna, hogy a saját testrészemmé váljon. A fém hangos csörömpöléssel bukfencezett egyet a tányéromról le az asztalra, mire minden szem rám szegeződött.

- Hogy milyen ügyetlen vagyok – erőltettem magamra egy negédes mosolyt, szándékosan Annek címezve, de ő ki sem zökkent a bájos, kedves mostohatesó szerepéből. Még ha ez egyelőre képletesen is volt értelmezve. Hála az égnek. – Elnézést – néztem Eloidára is. Nem mosolygott, csak fürkészően bámult rám, mintha félt volna tőlem, amit nem tudtam hova tenni, mert nekem volt a legtöbb okom tartani tőlük.

- Megesik néha velem is – szólt közbe Ann. Egy pillanatra még talán el is hittem volna, hogy újra a régi Ann, de én sem akkor jöttem le a falvédőről. Fel voltam készülve rá, hogy bármelyik pillanatban támadhatnak valami megjegyzéssel.

- Hogy megy az iskola, Kedves? – érdeklődött Eloida. Nem nézett rám. A tányérjáról szemezgetett, és megpróbálta azt a benyomást kelteni, hogy csak szimplán érdeklődik.

- Csodásan – feleltem. Eddig a pillanatig nem voltam tudatában annak, hogy ilyen hosszú ideig képes vagyok bájvigyorogni, de az este folyamán határozottan rekordot döntögettem e téren. Apám néhányszor furcsán is nézett rám. – Ez az iskola határozottan jobb, mint az előző. Az előző gimiben, mi tagadás, nem voltak barátaim. De itt hála az égnek akad egy-két ember, akivel nagyon jól kijövök! – magyaráztam felszínesen. Ann azonnal kapott az alkalmon. Rájöttem, hogy öngólt rúgtam.

- Igen! Christopherrel is nagyon jó viszonyt ápolsz, pedig nagyon nehéz vele kijönni! Minden elismerésem – bólintott, és most először láttam a tekintetében valami egészen ördögit, miközben tányérja felett rám emelte tekintetét. Úgy mosolygott, mint a vérre éhes vámpír.

- Christopher? – érdeklődött azonnal apám. Ann elérte célját, de nem számított rá, hogy nyílt kártyákkal fogok játszani. Igyekeztem a legtermészetesebb hangom felvenni, mikor apám felé fordultam, és válaszoltam.

- Tudod apa. Noam. Találkoztál már vele, mikor eljött értem – feleltem. Vetettem egy fensőbbségesebb vigyort Ann felé, és elégedetten nyugtáztam, hogy az én szándékaim is célt értek. – Csak két neve van. A Christophert az apjától örökölte – fejeztem be a mondatot újra apám felé fordulva.

- Elnézést – húzta ki magát Ann. Korábbi undora irántam, mintha eltűnt volna, mikor újra megszólalt. Persze én tudtam, hogy továbbra is ott van minden a felszín alatt, és nekem késznek kell lennem, minden támadás elhárítására. – Gyerekkora óta jó barátom, és már megszoktam, hogy Christophernek nevezem – szabadkozott negédesen, engem meg újra elfogott a hányinger. Tudtam, hogy puszta kakaskodás volt, amit műveltünk, de egyszerűen nem hagyhattam magam. A saját házunkban nem. Így nem számolva a következményekkel, borítottam a bilit.

- Egészen elképesztő egybeesések – jegyezte meg apám két falat kaja között.  Elgondolkodva bámult a tányérjába. – Alig hiszem el, hogy ugyan abba az iskolába jártok, és még ismeritek is egymást. Sőt! Közös ismerőseitek is vannak – húzta ki magát. Elmosolyodott, amit jó jelnek vettem.

- Tényleg mekkora egybeesés! – helyeselt Ann cinikusan mosolyogva, de úgy tűnt, ezt rajtam kívül senki sem veszi észre. Meguntam a játékot. Felálltam az asztaltól.

- Ann! Nem jössz fel a szobámba? Apa átadta az ajándékot, amit a te segítségeddel vett – jelentettem ki magabiztosan. Ann egy pillanatra elbizonytalanodott, de ez is olyan hamar szertefoszlott, mintha ott sem lett volna. Óvatos, kimért mozdulatokkal felállt ő is egy tökéletes álmosoly keretében, majd rám bámult.

- Persze – válaszolta könnyedén. – Már úgy is kíváncsi voltam, hol élhet az én kis mostoha húgocskám. – Borsódzni kezdett a hátam a behízelgő modorától, valamint attól, hogy mennyire jól játssza apám előtt a jó kislányt.

- Azért ne siessünk annyira előre – feleltem. Próbáltam én is meggyőzően mosolyogni hozzá, de tisztában voltam vele, hogy nekem közel sem megy olyan egyszerűen és tökéletesen, mint Annek. – Erre! – intettem, miközben elhaladtam az asztal mellett, és kiléptem a konyhából. Még az ebédlőben és a lépcsőn is magamon tartottam a bájvigyort a biztonság kedvéért, de mihelyt becsuktam magunk mögött a szobám ajtaját, mintha egy apró nyári szellő fújta volna le rólam az idétlen kifejezést.

- Mit akarsz tőlem, Ann? Nyögd ki végre! – fordultam hirtelen a berendezést vidáman nézegető alak felé.

- Ah – húzta el a száját tettetett csalódottsággal. – Az úgy nem lenne annyira vicces, ha most elmondanék mindent. De ne aggódj! – mosolyodott el hidegen felém fordulva. Megborzongtam. Lidérces szellemképnek tűnt, ahogy ott állt a szobám közepén egy citromsárga felsőben, hihetetlenül szőke hajával.

- Noam, igaz? – tippeltem, mert múltkor pontosan a tudtomra adta, hogy kell neki. Felkacagott. Harsány, de egyben csilingelő hangot hallatott.

- Tied lehet! – nyögte vidáman, miközben visszafordult a cuccaimhoz. Úgty nézegette a bútorokat, a könyveket, mintha csak egy régen látott rokona házában lenne. Összeráncoltam a szemöldököm. Azt hittem, rosszul hallok. Csapda lett volna? – Apád sem érdekel. Anyám úgy néz ki, szereti… Akármilyen bolond is – szúrta még oda gunyorosan. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Két lépést tettem csak felé, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy áthágjam a kettőnk közötti távot, és lekeverjek neki egyet teljes erőmből.

- Vigyázz a szádra, mert legközelebb nem csak egy pofont adok! – sziszegtem. Egy pillanatra meglepődött, de ez sem tartott túl sokáig. Nevetni kezdett az ütés helyét tapogatva, és volt valami különösen gonosz ebben a kacajban, amitől kedvem lett volna gyáván elrohanni azonnal. De nem tettem semmit, csak álltam előtte, és hitetlenkedve bámultam viselkedését.

- Ezt talán megérdemeltem – jegyezte meg végül kiegyenesedve. Zavartalanul megigazgatta a pofontól átrendeződött szabályos tincseit, majd rideg kék tekintetét az enyémbe fúrta. Csillogott, és nem mástól, mint a bosszúvágytól. – De valamiben még így sem vagyunk kvittek. Te elvettél tőlem valamit, és…

- Noam nem egy tárgy! – vágtam közbe indulatosan. – Egy embert csak úgy nem lehet levenni egy másiktól, és én sem vettem el tőled! – érveltem. – Ő döntött! – Ann újfent nevetni kezdett. – Amúgy is megcsaltad! – szúrtam még oda mondandóm végére, de abban a pillanatban meg is bántam.

Ann közelebb hajolt. Az arcán nyugvó kifejezéstől kivert a víz. Már egyáltalán nem mosolygott, és a választ is csak egészen halkan, szinte suttogva ejtette ki ajkain.

- Igen! Akkor még bántam, de már nem, mert rájöttem, hogy valószínűleg ti már rég kavartatok a hátam mögött. Ha lefeküdni nem is feküdtetek le, mert olyan frigid vagy, biztos vagyok benne, hogy ezen kívül viszont más bizony nagyon is történt! – Nagyot nyeltem és nem szóltam egy szót sem, mert félig igaza volt. – De már ez sem érdekel. Azt csináltok, amit akartok, és ott, ahol akarjátok. Viszont valamit valamiért! Tied lehet Noam, de az univerzum rendje azt kívánja, hogy én is elvegyek tőled valamit, csak hogy meglegyen a balansz. – A mondat végére újra kegyetlenül elmosolyodott. Hát én nem tudtam vigyorogni ezen. Lesokkolt, és fogalmam sem volt, mire célozhat. Ha apámat békén hagyják, és Noam sem érdekelte már, nem tudtam, mi kellhet neki. Gyakorlatilag semmim nem volt apámon, néhány távolabbi rokonomon, Noamen és az igen csekélyszámú barátaimon kívül.

Ann jóízűen nézte az arcom, ahogy tépelődtem. Élvezte. Aztán eszembe jutott valami.

Fenébe is az erkölcsökkel! Ez pont nem az a szituáció, ahol komolyan el kellene gondolkodnom, hogy belenézzek-e Ann fejébe, vagy sem! Megérdemli, hogy a gondolataiban vájkáljak. Valójában rájöttem, hogy a gondolatolvasást birtoklók, azért nem használják sűrűn ezt a tehetséget, mert nincs olyan ember a Földön, aki szeretné tudni, mit gondolnak pontosan szerettei, viszont ellenségeiről már annál inkább szeretne egzakt leírást kapni.

Mély lélegzetet véve felemeltem a fejem, és egyenesen az arcára bámultam. A gondolatai egyszeriben a fejemben visszhangzottak, de egy sem árulta el, mire utalt pontosan pár pillanattal ezelőtt. Mosolya vigyorba torzult, ahogy észrevette, hogy a gondolataiban vájkálok, és örömét, ha akarta volna sem tudta volna levakarni arcáról, amiért nem találom a fejében azt, amit keresek.

- Azt hiszed, nem készültem fel? Tudod, csodálatos az emberi elme. Ahogy a gondolataidat tudod irányítani, ha nagyon akarod, egyszerűen lenyűgöző – magyarázta elégedettségtől eltelt gúnyos hangon. – Korábban képtelen lettem volna rá, de aztán rádöbbentem, ha nagyon akarok valamit, képes vagyok elrejteni, amit kell. Attól, hogy ingenikum használó vagy, és én nem bírom a tehetségemet alkalmazni, ne hidd, hogy nem jelentek veszélyt! Sok más módon ki lehet készíteni embereket. Sőt! Lehet egyetlen tehetség sem kell ahhoz, hogy úgy igazán revansot vegyél valakin.

Felhőtlenül boldognak tűnt ott a szobám félhomályában. Összeszorítottam a fogsorom. Nem azért, mert vissza akartam tartani valamit, vagy mert fojtogatott a düh. Akármennyire is szánalmas volt, féltem. Féltem, mert nem tudtam, hol talált rajtam fogást. Olyan magabiztosnak tűnt, hogy képtelen voltam koncentrálni.

- Mi történt veled, Ann? – kérdeztem hirtelen kissé kétségbeesetten. Nem hittem el, hogy ez ugyan az az ember, akivel megismerkedtem. Ann arcáról lefagyott a mosoly, helyét az undor félreismerhetetlen kifejezése vette át.

- Te! – sziszegte. – Te történtél velem! De valahol hálás is vagyok neked! – gondolkodott el hirtelen. Olyan volt, mintha egyik személyiségből a másikba ugrált volna, míg a szobámban múlattuk az időt. Egyszer derűs, de bosszúszomjas kislányként, máskor pedig komor, rideg felnőttként szólt hozzám. A frász kerülgetett egész lényétől. – Ha nem tetted volna ezt velem, akkor nem sikerült volna még erősebbé válnom. Még mindig az a nyomorék, magatehetetlen, lelkileg roncs lány lennék, akit semmibe néznek, mert nem tudja használni a tehetségét, és egyedül annyi érdeme van, hogy nemesi családba született! – Önkritika volt ez teljes valójában, de mintha fel sem fogta volna a szavakat, amiket saját magáról mond.

- Sajnállak, Ann! Teljes szívemből – nyögtem, mert ezt az állapotot senkinek sem kívántam, és nem hazudhattam azt, hogy nekem nem volt részem ennek a kialakulásában, még ha annyi nem is, mint amennyit Ann a javamra írt.

- Fogd be! – sziszegte hirtelen. Az erek megfeszültek nyakán az idegtől. – Nincs jogod sajnálni! Senkinek sincs joga sajnálni! – Úgy hangzott ez, mint valami parancs. Nem szóltam egy szót sem, csak álltam egy helyben. – Légy inkább hálás, hogy anyám és én, nem szólunk egy szót sem apádnak, a kis titkodról!

- Ami nem mellesleg a ti titkotok is! – vágtam vissza azonnal, mert biztos voltam benne, hogy nem miattam, hanem Eloida miatt hallgatnak. Próbáltam magabiztosságot sugallni, de legbelül remegtem a tudattól, hogy Ann el akar tőlem venni valami olyat, ami fontos a számomra, és nekem még csak megközelítő tippem sincs.

- Hah – sóhajtott megkönnyebbülten. Most újra olyan volt, mint egy gondtalan kislány. – Menjünk, Húgi! – nézett rám mosolyogva. Eltátottam a szám. – Szeretnék még enni apukád főztjéből! – kacsintott, majd könnyedén megindult az ajtó felé, ami mögöttem volt. Szó nélkül kinyitotta, és megindult lefelé a lépcsőn. Pár percig csak álltam ott egy helyben sokkoltan. Felháborított ez a színjáték, amit művelt, de még jobban bosszantott tehetetlenségem. Rá akartam jönni a titkára, és éreztem, hogy erre nincs időm, mert ő már biztos, hogy mozgásba is lendült ügye érdekében.

Noam

Furcsa érzés kerülgetett, és nem tudtam, mit kezdhetnék vele, ha egyáltalán kell vele valamit is kezdeni. Sosem volt még kimondott barátnőm. Annel olyan volt a kapcsolatom, mint egy barátság megspékelve néhány csókkal, öleléssel, de még csak le sem feküdtünk. Persze mindig is tisztában voltam vele, hogy felesleges olyasmivel ámítanom magam, hogy nem bújt ágyba mással, mert tudtam, hogy igen. És nem érdekelt. Valószínűleg ez is csak azt mutatta, hogy nem gondoltam rá igazi barátnőként, még ha a menyasszonyom is volt. Meg persze nem volt elhanyagolható tény, hogy nem keféltem volna Fabianával sem folyamatosan, ha komolyan vettem volna az Ann és a köztem lévő kapcsolatot.

Belenéztem a mosdókagyló feletti tükörbe. A vállaimon még ott fénylett a zuhany maradéka a hanyag törölközésnek köszönhetően, és elmémbe akaratlanul is betolakodott annak az estének a képe, mikor Menát élesztettem újra a kádban. Akkor egyáltalán nem figyeltem csak arra, hogy lélegezzen végre az a bolond, de így visszagondolva sajnos más fontos momentumok is eszembe jutottak, méghozzá, hogy totál pucér volt. Nincs se melle, se feneke úgy isten igazából, de valamiért mégis fantáziáltam róla, akár bevallottam magamnak, akár nem. És most már a magaménak tudhattam minden hülye kis porcikáját.

- Ezért még számolunk, Oliver – sziszegtem a tükörképemnek, mert ezzel egy időben eszembe jutott, hogy az a barom rámászott a barátnőmre. Aki akkor még hivatalosan nem is volt az, de ez a részlet nem változtatott a tényeken. – Tehetsz egy szívességet Oliver – morogtam, miközben jobbommal letöröltem a párát a tükörről, így újra élesen láthattam bosszús és elnyűtt arcomat. Aztán váratlanul világosság gyúlt agyamban. – Vagy inkább én teszek egy szívességet neked! – vigyorodtam el egy hirtelen ötlettől vezérelve. Egyből jobb színben láttam a világot, ahogy rájöttem, megtaláltam a megoldást arra, hogy Oliver még csak véletlenül se essen ugyan abba a hibába, mint amibe most esett.

Jókedvűen léptem ki a fürdő ajtaján. Witsberger meg is jegyezte. Az ágyán ült, és szokásához híven egy tankönyvet lapozgatott. Meglepett, hogy a szobában találom, mert, mikor én érkeztem még nem volt ott.

Egyenesen a szekrényemhez léptem, és a ruhák között kezdtem kutakodni. Russ leemelte a könyvet maga elől.

- Nem tudom, meg merjem-e kérdezni, hogy minek öltözöl újra fel, ha már egyszer megfürödtél, és pizsamát húztál? – nyögte. Hangjában az érdeklődés legkevesebb szikráját sem lehetett felfedezni, de tudtam, hogy nagyon is furdalja a kíváncsiság. Idő közben megtaláltam a nadrágot, és az inget, amit kerestem, így azzal a kezemben fordultam meg.

- Lelépek egy kicsit – vigyorogtam. Witsberger is elmosolyodott, de rossz lóra tett, mikor tippelt.

- Fabiana? Régen voltál már – jegyezte meg. Éppen a nadrágom húztam fel, mikor lehervadt arcomról az eszelős vigyor. Nem azért mert megbántott volna. Igazából rohadtul nem érdekeltek Witsberger beszólásai korábban sem. Pusztán a válasz, ami azonnal megfogalmazódott a fejemben, megdöbbentett. Rájöttem, hogy soha életemben nem viszonyultam így semmihez, és csak most tudatosult igazán bennem, hogy Mena hozzám tartozik. Még csak nem is akkor, mikor ott a szobájában hirtelen felindultságunkban megegyeztünk, vagy mikor megcsókoltam. Ennek a barom Witsbergernek a hangja kellett ahhoz, hogy valóban rádöbbenjek.

- Nem – válaszoltam az ingemet is magamra öltve. – Nem megyek többé Fabianához. – Russ meglepetten bámult rám. Végleg odébb tette a könyvet, amit olvasott. A fedelén a „Végzős irodalmi műjegyzék” címe virított cirádás betűkkel.

- Hogy-hogy? – érdeklődött. Pletykára éhesen vigyorgott rám. Felállt és íróasztalához lépett. A gombjaimmal bajlódva néztem végig, ahogy az asztal fiókjából előkerül a jól ismert kis kék doboz.

- Ne idebenn gyújts rá! – förmedtem rá figyelmeztetően. Már a szájába tolta az első szálat.

- Nyugalom. Tudod, hogy sosem szennyezném be drága ruháid a cigarettám füstjével – gúnyolódott még mindig vigyorogva. – Majd kihajolok az ablakon! – gyújtotta meg a szálat, és valóban az ablakhoz lépett, és kinyitotta azt. A hideg téli levegő azonnal beáramlott a meleg kollégiumi szobába. Megborzongtam, és rájöttem, hogy nem csak kabátra, de pulóverre is szükségem lesz, még ha teleportálok is. Nem tudhattam, hol kötök ki, ha egyáltalán sikerül kikötni valahol. Sosem próbáltam még pusztán csak név alapján teleportálni, úgy hogy ezen kívül gyakorlatilag nem is tudtam az adott személyről mást.

Mikor tanultam a teleportálást az igazgató pontosan elmagyarázta, hogy minél több információnk van az adott helyről vagy személyről, annál pontosabb lesz az eredmény. És nem mellesleg nincs szükség annyi koncentrációra sem. Ezért nem teleportálnak az ilyen tehetséggel rendelkező emberek ide-oda a világban. Kicsit aggasztott is a tudat, hogy most csak egy nevem van.

- Szóval? – rántott ki Russ a gondolataim közül. Éppen kifújta a füstöt a sötétségbe.

- Szóval?

- Miért nem mész többet ahhoz az istennőhöz? – Nem titkolta soha, hogy ő is csak egy kurvának tartja Fabianát, de attól még jól néz ki. Nagyon is jól. – Ha jól emlékszem, te magad mondtad, hogy az ágyban is istenien teljesít – vigyorgott egy újabb adagot szívva a cigarettájából. Egy pillanatra csak bámultam a parázsló végét, majd elvigyorodtam én is.

- Mert ha a barátnőm fülébe jutna a dolog, elevenen nyúzna meg, és ahogy ismerem, a lenyúzott bőröm még a szobájába is kitenné, hogy gyönyörködhessen benne – nevettem el magam a gondolatra, mert biztos voltam benne, hogy még ha Mena nem is ennyire szadista, biztos, hogy nagyon kreatív tudna lenni ezen a téren.

Witsberger azonnal leugrott az ablakpárkányról, ahol eddig ült. Kipöckölte a félig elszívott cigit, és eszelős vigyorral az ajkain a szobába lépett. Sosem nyomta el a cigit félúton, így rá kellett jönnöm, hogy nagyon érdekli a téma.

- A barátnőd? – kérdezett vissza, mint aki nem hiszi el, amit mondtam. Én sem nagyon hittem el, márpedig igaz volt, és igenis jól esett kimondani, habár a világ összes kincséért sem árultam volna el. Újra a szekrényhez fordultam egy pulóverért, és hagytam, hogy Russ kíváncsian bámuljon. Direkt nem válaszoltam neki azonnal.

- Ja – fordultam újra felé. – A barátnőm! – helyeseltem. Szándékosan nem mondtam többet.

- Rohadj meg Blain! – vigyorgott önelégülten. – Ki vele! – ült vissza ágyára, de a tankönyvet nem vette újra a kezébe. Mulattatott, hogy ennyire kíváncsi. Nem szóltam egy szót sem, csak mosolyogva felvettem a pulcsit, meg rá a kabátot. – Mena? – fonta keresztbe karjait elégedetten.

- Már azt hittem, sosem jössz rá – gúnyolódtam. – Nem hiába taníttatnak anyádék – tapsoltam meg színpadiasan.

- Ember! – fújta ki a levegőt. – Nem vagytok semmik! Bepróbálkozni ezzel ilyen körülmények között! – legyintett elismerősen.

- Teszek magasról a körülményekre! – jelentettem ki magabiztosan. – Most viszont megyek! Majd jövök valamikor.

- Hova mész?

- Elintézek valamit – kacsintottam, majd lehunytam a szemeim, és elmém minden egyes kis szegletével arra az egy névre koncentráltam.