66. fejezet

Apa és lánya

Mena

A kezemet tördelve járkáltam fel s alá a szobámban. Vasárnap koradélután volt. A szombat úgy telt, mint eddig minden szombat itthon, amiért hálás is voltam. Hiányzott már, hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba, még ha csak egy kis ideig is. Persze nem tudtam nem gondolni a péntek esti vacsorára, de nem akartam, hogy ez árnyékolja be az egész hétvégémet. Úgy voltam vele, hogy ráérek még ezen aggódni, ha visszatértem az iskolába. Nem akartam mást, csak egy nyugodt hétvégét apámmal, ami többé-kevésbé sikerült is, már ami a szombatot illette. Apám utasítására reggel elmentem a legközelebbi kisboltba. Az eladó, már jócskán a nyugdíj előtt álló néni, elakadt lélegzettel bámult, mikor meglátott. Mikor még a helyi gimnáziumba jártam, már akkor is idejártam vásárolni, ha apám elküldött valamiért, így jól ismertük egymást. Megdöbbenve áradozott, hogy mennyit változtam ilyen kevés idő alatt, és csak akkor tudatosult bennem, hogy az elmúlt idő csak nekem tűnt hosszúnak. Annyi minden történt, mintha hosszú hónapok teltek volna el.

Felidézve ezeknek a dolgoknak néhány részletét, nem is tűnt annyira valósnak jelenlegi aggodalmam. Azokhoz képest, amiket átéltem Precipicetownban, ez már gyerekjátéknak kellett volna, hogy legyen. Én mégis, mint egy pók, úgy járkáltam a szobám szőnyegén, és mindezt miért? Egy pasiért. Ahogy kigondoltam a választ, máris szánalmasnak éreztem magam, pedig reálisan átlátva, ez egy teljesen természetes dolognak kell lennie egy ennyi idős lány életében. Csak nem az enyémben!

Hogy tehette ezt velem Noam? Hogy? Én még nem álltam készen erre! Egyáltalán, miért nem akadályoztam meg valahogy? Simán ellent kellett volna mondanom, mikor felvetette az ötletet! Egy rakás érvet fel tudtam volna sorakoztatni, hogy miért ne tegyük ezt meg most! Túl korai, még nem állok készen, vagy hogy ennek végzetes következményei is lehetnek. De persze ő mintha meg sem hallotta volna. Én pedig nem voltam elég erős.

És most, mint egy mérgezett egér, vártam a lesújtó halált, ami a csengő éles megszólalásával el is érkezett. Riadtan kaptam a tekintetem az ajtómra, pedig a szobám még csak a közelében sem volt a bejárati ajtónak. Nincs már visszalépés. A szívem a torkomban kezdett dobogni, ahogy az ajtómhoz léptem, és résnyire kinyitottam azt, hogy halljam a földszinten történteket. Gyerekkoromban gyakran csináltam ezt, mikor anyához vagy apához jött valamelyik barátja. Kihallgattam a beszélgetéseiket, már amennyit hallottam, és megértettem belőlük, aztán magamban levontam a konzekvenciákat: A felnőttek furcsák!

Csakhogy ez most egy teljesen más helyzet volt. Hallottam apám lassú lépteit, amint a konyhán át az előtérbe lép, és az ajtó ismerős nyikordulását, ahogy kinyitja azt. Idegesen haraptam meg alsó ajkam, és csak akkor jöttem rá, hogy még a lélegzetem is visszatartom, hogy biztosan mindent jól halljak. Pedig tudtam, hogy le kell nekem is mennem. Csak pár perc az egész. Halk morajokat hallottam csak a beszédből. Érdekes volt, mert az emlékeimben határozottan hangosabbnak tűntek a szüleim és a barátaik beszélgetései, most viszont semmit sem hallottam, már csak azt, mikor apám felkiabál nekem.

Mély lélegzetet vettem, de a közérzetemen ez mit sem változtatott. Továbbra is izzadt a tenyerem, a szívem a torkomban dübörgött, és remegtem az izgalomtól. Azon gondolkodtam, hogy vajon mindenki átéli ezt ilyenkor? Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen? Jobban hajlottam az utóbbi felé.

Lassan levánszorogtam a lépcsőn, át az ebédlőn, majd határozatlanul megálltam a konyhát és az ebédlőt elválasztó boltív alatt. A látóterembe azonnal bekerült apám. Az arca kifejezéstelen volt. Tudtam, hogy direkt csinálja, csak arra nem jöttem még rá, hogy ez pozitív vagy negatív lesz a számomra.

- Na, mi az? Félsz közelebb jönni? – érdeklődött, és most először csúszott mosoly az arcára, habár kifejezése mögött ott motoszkált valami megnevezhetetlen. Elindultam felé, és abban a pillanatban megláttam mellette Noamet is. Hihetetlenül higgadtnak tűnt. Kiismerhetetlen mosoly játszott az arcán, de én csak egy szúrós pillantással jutalmaztam, hogy éreztessem, hogy még mindig nem értek egyet a döntésével, miszerint apámnak is tudnia kellene már most a kapcsolatunkról. Nem tudtam, hogyan kellene köszöntem, főleg meg apám árgus tekintete előtt, de megoldotta a problémát helyettem, mert lazán mellém lépett, és egy puszit nyomott az arcomra. Pipacs vörös lettem. Habár puszilt már meg apám előtt, és valószínűleg az sem nézhetett ki másképpen, mint a mostani, én mégis zavarba jöttem, mert az apropó most teljesen különbözött a korábbitól, és ezt apám is nagyon jól tudta. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. Bemutatni már nem kellett őket egymásnak, és mindenképpen meg akartam előzni a kínos csendet, így azonnal kaptam az alkalmon.

- Isztok kávét? – érdeklődtem. Igyekeztem normálisnak tűnni, de a hangom remegett és ez valószínűleg mind a kettejüknek feltűnhetett, mert váltottak egy sokatmondó pillantást egymás között mikor elhaladtam a konyhapult irányába.

Hálát adtam az égnek, hogy Noam az Noam, mert olyan természetességgel kezdett el apámmal beszélgetni mindenféle hétköznapi dologról, hogy alig akartam elhinni, hogy ő is most először van ilyen helyzetben. Míg én ide-oda kapkodva próbáltam kicsikarni magamból két csésze kávét, ő addig teljes nyugalommal cseverészett apámmal az iskoláról, vagy apám munkájáról. Tudtam, hogy el fog érkezni az a pont, mikor kis összejövetelünk indoka is napirendre kerül, de imádkoztam, hogy addig elteljen legalább annyi idő, hogy fel tudjam dolgozni a kialakult helyzetet, és ne viselkedjek úgy, mint egy idegbajos tinédzser.

Imám meghallgatásra talált… úgy teljes három percig, míg meg nem kapták a kávéjukat, és én le nem ültem melléjük egy tea társaságában. Apám mintha direkt kínos helyzetbe akart volna hozni.

- Most akkor – kezdett bele. – Noam a barátod – nyugtázta a tényt megerősítést várva tőlem, de én csak döbbenten, elkerekedett szemekkel bámultam vissza rá. Egy hang sem jött ki a torkomon, de már abban sem voltam biztos, hogy bármit is ki akarok nyögni egyáltalán. – „Úgy” a barátod! – helyesbített az előző kijelentésén, és nagyon úgy tűnt, hogy ez a kijelentés csak engem hoz kínos helyzetbe.

- Igen. „Úgy” vagyok a barátja – adta meg a választ Noam. Hidegvérűen kortyolgatta a kávéját, míg apám a választ ízlelgette. Olyan volt, mintha egy másodkategóriás elcseszett romantikus filmet néznék, amit valami isten háta mögötti helyen forgattak abszolút laikus emberekkel. És én csak néztem ezt a filmet, és sehol sem találtam a távirányítót, hogy egy megkönnyebbült sóhajjal kikapcsoljam, és úgy tegyek, mintha egy percet sem láttam volna ebből a förtelemből.

- Hány éves is vagy, Fiam?

- Tizennyolc múltam. – Apám hümmögött valamit válaszképpen, majd újra megszólalt.

- Akkor most fogsz érettségizni – nyugtázta mintegy mellékesen, majd rögtön ezután jött az újabb, kihallgatás jellegű kérdés. – Tovább tanulsz? – Erre már én is kíváncsian kaptam fel a fejem, mert soha nem jött szóba ez a téma Noam és köztem, és kissé butának is éreztem magam miatta.

- Igen – tette le a csészét az említett, majd higgadtan apám arcára bámult. Már ekkor tudtam, hogy ez számára is igen fontos témának számít. – Anyámmal már rengetegszer átrágtuk magunkat ezen a tovább tanulás témán. Több minden is érdekel, de úgy vélem, optimális, ha az ember egyszerre csak egy dolgot akar elérni, így kiválasztottam én is egy irányt, amit az elkövetkezendő néhány évben követni kívánok. – Olyan váratlanul ért a válasz komolysága, hogy az ajkaim is elváltak egymástól, és úgy tűnt, nem csak engem nyűgözött le a stílus és a megfogalmazás, hanem apám is, mert tekintete tágra nyílt a döbbenettől. Bár már volt szerencsém többször is Noam „hivatalos” stílusához, de minden egyes alkalommal újra és újra lenyűgözött vele. – Ez az irány pedig a jog – fejezte be ránk mérve az utolsó csapást is.

Apám elismerően fújta ki a levegőt, és hosszú másodpercekig megszólalni sem bírt. Ahogy én sem. Noam pedig elégedett mosolyra húzta ajkait. Mindig tudta, hogy mivel nyűgözze le az embereket, és olyan könnyedén siklott egyik stílusból a másikba, hogy lassan kezdtem úgy érezni, hogy több személyisége van, és kedvének megfelelően váltogatja azokat.

- Ez egy nagyon komoly terv – szólalt meg végül apám. – Miért pont ez?

- Úgy érti a jog? – Apám bólintott válaszképpen. – Azért, mert a legtöbb ember vajmi keveset tud saját jogairól. Jobbára mindannyian valamiféle rendszer által megállapított normák szerint élünk, és tisztában sem vagyunk azzal, hogy mit tehetünk meg, és mit nem. Az emberek gyakran korlátozzák saját magukat, mondván, hogy ezt vagy azt nem tehetik meg, meg, mert nincsen joguk hozzá, holott fogalmuk sincs arról, hogy ezek az elképzelések valósak-e. – Mihelyt kiejtette ajkain ezeket a szavakat, tudtam, hogy ez sokkal többről szól nála, mint az egyszerű jogtudomány, és abban is biztos voltam, hogy ő nem áll meg az úgynevezett normális világ jogrendszerénél. Sőt! Őt sokkal jobban érdekli a Szindikátus és Kompánia viszonya, és felépítése, más szavakkal: a tehetséges világ tényleges működése. Elege volt már ennek a világnak a korlátozásaiból, de ez korántsem jelentette azt, hogy ki akar lépni belőle.

Újra csak megdöbbentem, mert ekkor tudatosultak bennem, felfogásának igazi miértjei. Utálta a rendszert, utálta a rendszer által létrehozott kikötéseket, de ahelyett, hogy gyáván megfutamodva elfogadta volna, vagy kilépett volna belőle, ő inkább szembenézett vele, és megpróbálta megérteni, hogy esélye nyíljon változtatni.

- Ezek nagyon komoly elképzelések, Fiam. Nagyon sok erő és kitartás szükséges egy ilyen pályához – jegyezte meg apám kissé kétkedve, de persze láttam rajta, hogy abszolút le van nyűgözve ő is. Pusztán csak a fogást próbálja megtalálni Noamen. Nem voltam benne biztos, de talán ez így is van rendjén egy apánál, aki most találkozott lánya első barátjával. Mély lélegzetet vettem, mert azt hittem, a nehezén már túl vagyunk, de apám ekkor felém fordult, és természetesen abban a pillanatban beszólt. – Legalább megtaláltuk az első pontot, amiben jó hatással lehet rád.

Vágtam egy fintort válaszul, apám meg csak legyintett egyet. Noam elnyomott egy mosolyt ezen a kis közjátékon.

- Nekem is van jövőképem – szúrtam közbe válaszképpen, de nem számítottam ilyen reakcióra. Mind a kettőnek lefagyott a mosoly a szájáról, és egyöntetűen bámulni kezdtek, mintha nekem nem lehetnének komoly terveim. – Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, az még létezik – közöltem nemes egyszerűséggel, majd rögtön azután, hogy kimondtam a mondatot, észbe is kaptam, hogy mit mondtam. Noam elkapta a tekintetét, hogy apám még véletlenül se vegye észre kétértelmű megjegyzésem miatti arckifejezését.

- És megosztaná velünk a kisasszony ezt a rendkívül komoly jövőképet? – kérdezte apám egyből a lényegre térve. A hangjába cinizmus vegyült, amit simán meg tudtam érteni, amint visszagondoltam korábbi viselkedésemre. Felálltam az asztaltól, és a konyhapulthoz léptem, hogy öntsek magamnak egy pohár vizet.

- Pszichológus akarok lenni. – Próbáltam olyan egyszerűen és könnyedén kimondani ezt az egyetlen mondatot, amennyire csak lehet, mert féltem, hogy nevetés lesz a vége. Majd jól ki leszek kacagva, hogy micsoda képtelenségeket tervezgetek magamban, hogy erre én soha nem leszek képes, de csak apám és Noam elkerekedett tekintetével találtam szemben magam. Apám félig felém fordulva ült a széken, és még az ajkai is elváltak egymástól.

- Pszichológus? – ismételte meg megkövülten, mintha az előbb rosszul hallott volna. Bátortalanul bólintottam, miközben visszaültem a poharammal az asztalhoz. Apám is visszafordult az asztalhoz, majd tekintetét rám emelte. – Miért akarsz pszichológus lenni?

Erre a kérdésre nem számítottam, Tényleg azt hittem, hogy nem hisznek majd nekem. Nem voltam felkészülve, hogy apám azonnal komolyan vesz. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogyan önthetném szavakba a valódi okaim.

- Az embernek nem csak a teste, hanem a lelke és az elméje is lehet beteg, és gyakran ezek sokkal komolyabb problémák. Egyszerűen csak segíteni szeretnék másokon, mert én pontosan tudom, milyen az, ha az ember nem képes, vagy csak nagyon nehezen tud megbirkózni valamivel, ami belülről nyomja – feleltem. Apám sápadttá vált, mert azonnal tudta, hogy miért mondom ezeket. A torkomba mintha homokszemek kerültek volna.

- Hogy érted, hogy te pontosan tudod? – kérdezte meg végül, pedig pontosan tudta, hogy miért mondom ezt. Óvatosan Noamre bámultam, de ő csak értetlenül meredt ránk, mert fogalma sem volt az apám és a köztem lejátszódó néma jelekről.

- Már jó pár éve, hogy anya meghalt – kezdtem bele, de azonnal meg is akadtam a mondat közepén, mert rájöttem, hogy sokkal több erőre van szükségem ahhoz, hogy ezeket kimondjam, mint elsőre hittem.

A sírás a torkomat szorongatta. Nem tudtam, hány év telhetett el úgy, hogy mindezt magamban tartottam úgy, hogy még csak fel sem tűnt. Úgy hittem, hogy ez a természetes. Nekem erről nem szabad, vagy nem kell beszélnem. Éppen csak annyit, amennyit szükséges. Anyám meghalt egy hülye motoros miatt, és pont. Nagyon sokszor gondoltam rá. Nem telt el úgy napom, hogy ne jutott volna eszembe, vagy nem kérdeztem volna tőle valamit gondolatban, vagy ne vártam volna valamiféle megerősítést tőle. Ő sosem tűnt el az életemből. Mindig ott volt, és tudtam, hogy mindig is ott lesz velem, ameddig én élek. Most is, ahogy apám feltette a kérdést, éreztem, hogy ott van velem.

Könnyek gyűltek a szemembe, mert tudtam, hogy ennyi. Eddig bírtam, és most jött el a pont, mikor már nem tudom tartani magam. Noam megrémült. Fel akart állni az asztaltól, hogy megkerülve azt, mellém jöjjön, de apám a karjára fonta ujjait, mikor megpróbálta.

Noam

Mr. Rawlinson meleg érintése óvatosan körülfonta az asztal lapján támaszkodó jobbomat. Rápillantottam, mire szomorkásan mosolyogva megrázta a fejét, hogy maradjak a helyemen. Ennek most így kell lennie, és Menának nincs szüksége a támogatásomra. Ezzel most egyedül kell megbirkóznia. Elképzelni sem tudtam, milyen fájdalmat élhetett át. Annál szörnyűbb nincs az életben, ha valaki elveszti a szüleit, ebben biztos voltam. A barátok és a szerelmek jönnek és mennek az életben, de a szülei az embernek mindig ott állnak mögötte, és oltalmazzák. Kissé bűntudatom volt, hogy az én kapcsolatom hagytam megromlani a vérszerinti apámmal.

Hallgattam Mr. Rawlinsonra, és visszaültem a székre. Mena öleiben fekvő ujjai bámulta az asztal alatt, és hosszú percekig nem nézett fel ránk. A torkom kiszáradt, mert habár erős felnőtt férfinek tartottam magam mindig is, most igenis féltem attól, hogy mit fogok látni az arcán, ha felnéz ránk. Korábban is találkoztam már a halál tényével életem során, de ilyen formában még sosem. Nem tapasztaltam még igazán szerelmet sem, így azt sem, hogy milyen az, ha az ember igazán átérzi a párja szenvedését. Nem hittem, hogy erre ilyen korán, már tizennyolc éves koromban sor kerül.

- Borzasztóan hiányzik – suttogta földöntúli hangon végül. A vér megfagyott az ereimben. Kétségbeesetten bámultam Mr. Rawlinsonra, de ő csak bátorítólag megszorította az asztalon nyugvó karom, mintha számított volna rá, hogy a lánya előbb vagy utóbb, elér erre a pontra. Ebben a pillanatban döbbentem csak rá, hogy egyáltalán nem tudok semmit sem Menáról, és hogy ez a tudatlanság mennyire nem tetszik. Baromság volt azt hinnem, hogy én attól leszek igazán férfi, ha olyan leszek, mint a legtöbben. – Nagyon féltem – nézett fel végül, és révedt tekintetéből azonnal rájöttem, hogy földöntúli erőre van szüksége ahhoz, hogy erről beszélni tudjon. Sokkolt a felismerés, hogy mennyivel erősebb annál, mint azt bárki is hinné. – Attól tartottam, hogy majd… hogy majd… - Elszorult a torkom, mert tudtam, hogy most sírni fog, és az a fájdalom, amit a sírása okoz nekem, semmi ahhoz képest, amit ez a szörnyű emlék okozhatott neki már évek óta. Szipogott egyet, és újra megpróbálta végig mondani a mondatot. – Hogy majd elfelejtem. Hogy majd nem fogok emlékezni a hangjára vagy az arcára. Majd eltűnik. – Az utolsó szót szinte már alig értettem a visszatartott sírási kényszertől.

Az ember nem tudja, hogy mit mondjon egy ilyen helyzetben, ha egyáltalán kell valamit is mondani. Ott ültem az asztalnál, és olyan gyengének éreztem magam attól, hogy nem tudok semmit sem tenni azért, hogy jobb legyen neki.

- Rengeteg időbe telt, mire felfogtam, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Annyira kicsi voltam, hogy komolyan hittem ebben az őrültségben, és nem mertem senkit sem megkérdezni, vagy egyáltalán… - Újra szipogni kezdett, a könnyei pedig folyamatosan csak folytak végig arcán. Egy-kettőt megpróbált semmissé tenni kézfejével, de természetesen hasztalanul, mert egy újabb lépett az előző helyébe. Mély, remegő lélegzetet vett, de a halk sírás egy pillanatra sem maradt abba. – Emlékszem, hogy hosszú hetek teltek el úgy, hogy úgy keltem fel minden nap, hogy azt gondoltam, hogy anya csak elment nyaralni valahova, és csak idő kérdése, és vissza fog jönni. Pedig tisztában voltam már akkor is a temetéssel, azzal, hogy az emberek meghalnak. Már hatodik osztályos voltam, de egyszerűen nem akartam felfogni. Ahogy azt sem, hogy az a vétkes motoros, még ha tolószékben is, de éli tovább az életét.

- Mena – szólt volna közbe hirtelen Mr. Rawlinson. A hangja mintha egy deríliumos álomból rángatott volna vissza az ébrenlétbe. A lánya csak leintette.

- Annyira dühös voltam – kezdett bele, de a mondat közepén megakadt a lélegzete, és én azonnal tudtam, hogy most valami egészen nehezet fog mondani. Valami olyasmit, amit eddig sosem mondott még ki. – Hogy azt kívántam, bárcsak ő halt volna meg, és ne az én anyám. – Amint kimondta hangos zokogásba kezdett. Karjait mellkasára szorítva, tenyereibe temette az arcát. Szoborrá dermedtem. Nem attól, amit mondott. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen helyzetben más sem gondolkodott volna másképpen.

Mr. Rawlinson felpattant, és Mena mellé guggolt azonnal, de én nem tudtam mozdulni sem. Csak ültem ott, mint egy idióta, és nem tudtam, mit kellene tennem, hogy enyhítsem a fájdalmát.

- Rengeteg idő volt, mire mindezt feldolgoztam, és megtanultam együtt élni vele – préselte ki magából kifulladva. – És én csak azt szeretném, ha más gyerekeknek meg tudnám könnyíteni a dolgot. Hogyha nem egyedül kellene átmenniük azon, amin nekem kellett. Félre ne értsd apa! – szipogott. A sírása alább hagyott, de még mindig szaggatottan tudott csak beszélni. – Tudom, hogy rád mindig számíthatok, és számíthattam akkor is, de ezt egy gyerek teljesen máshogy dolgozza fel. Én csak annyit fogtam fel, hogy te is szomorú vagy – magyarázta.

Mikor elindultam otthonról, és anyám megkérdezte, hogy hova megyek, csak annyit mondtam, hogy idővel ő is megtudja. Nem mondtam el neki. Későbbre tartogattam a „barátnőm van” meglepetést. Ekkor még úgy gondoltam, hogy sima ügy lesz. Még ha hivatalosan elsőre is csinálok ilyet, nem lehet olyan nehéz, jó benyomást gyakorolni a barátnőm apjára. Mi az nekem, azok után, amiket eddig átéltem? Egy hétköznapi beszélgetésre voltam felkészülve, éppen ezért sokként ért, mikor ez a vasárnap délután átcsapott valami sokkal mélyebbe.

Alig fél óra alatt többet tudtam meg Menáról, mint összesen eddig. És habár nem a legpozitívabb témával kezdtük, én kicsit mégis boldog voltam, hogy tanúja lehettem ennek a beszélgetésnek, mert így már rengeteg minden értelmet nyert számomra Mena viselkedésével kapcsolatban. Most először éreztem magam igazán büszkének, hogy ez a lány hozzám tartozik.

- Na, de elég ebből! – húzta ki magát hirtelen az én és az apja legnagyobb döbbenetére. – Anya most biztos a fejét ingatja, hogy itt bőgök, mint egy idióta – törölte le könnyeit kézfejével. Mosolygott ugyan, de látszott rajta, hogy nehezére esik. Nem tudtam még mindig, hogy mit kellene mondanom ezek után, de szerencsére az apja megoldotta a dolgot. Kiegyenesedett és rám bámult.

- Meg valószínűleg a barátod miatt is – szúrta közbe egy éles pillantás keretében, de látszott rajta, hogy csak szeretne már túllépni ezen a nehéz témán, és ennek a legjobb módját az én piszkálásomban látta. Nem bántam.

- Apa! – csattant fel Mena, de csak megráztam a fejem, hogy hagyja, ennyivel azért csak megbírózom tán.

- Figyelni foglak! – kerülte meg az asztal Mr. Rawlinson, hogy leüljön korábbi helyére, miközben mutatóujját rám emelte. Elnevettem magam. Most újra annak a hóbortos egyszerű férfinek tűnt, aki mindenre képes a lányáért. – És ott leszek, mikor először hibázol! – magyarázta teljes komolysággal. Mena rosszallóan nézte apját könnyes tekintete mögül, de legalább már mosolygott.

- Csakhogy nem fogok hibázni! – közöltem egyszerűen a tényeket, amik igazából nem is voltak tények, mert pontosan tudtam, hogy nem fog ez olyan simán menni, mint ahogy azt szeretnénk, de meg fogjuk oldani. És erről az apró részletről nem kell Mr. Rawlinsonnak tudnia.

Csalafintán elmosolyodott a válaszom hallva, majd felhörpintette kávéja maradékát.