67. fejezet

Régi felvétel

 Mena

Craoline jött szembe a folyosón. Délután négyet ütött az óra. Már szerda volt. Hétfőn is meg kedden is volt közös óránk, de sosem volt időnk pár szónál többet beszélni, és délutánonként is vagy a könyvtárban ültem, vagy Sky társaságában valamelyik üres tanteremben. Még az utolsó pillanatban sikerült elolvasni a megígért mennyiséget a nyilatkozatból, így nem lettem leszidva. Ami azt illeti, úgy tűnt, mintha meg is lepte volna Sky-t, hogy tartottam az ígéretem. Bár emiatt nem sokat aludtam vasárnap este. Na meg amiatt, hogy közben Noammel chateltem az új gépemen. Érdekes volt, mert hónapok óta hozzá sem szagoltam a Facebookhoz. Mikor vasárnap este beléptem, olyan volt mintha valami szürreális álomba keveredtem volna. Az adatlapom idejétmúlt volt, semmi történés nem volt az idővonalamon, az ismerőseim száma kritikán aluli volt, és az egyetlen képem is már több éves volt. Bár azt már eleve elavultan töltöttem fel. Nem voltam sosem az internet gyermeke. Volt otthon egy asztali számítógép, de csak dolgozatok megírásához, és játékhoz használtam. Az internet is apám ötlete volt. Nem gépezett ő sem sokat, de még így is többet internetezett, mint én.

Noam még csak az ismerősöm sem volt a Facebookon, ahogy gyakorlatilag senki sem az új iskolából, bár volt pár felkérésem. Ezeket elfogadtam, és nevetnem kellett azon, hogy Noam, mint új ismerős és egyben mint a párom jelent meg az idővonalamon. Mielőtt lelépett volna tőlünk vasárnap, azért még beszólt, hogy örülne, ha kicsit haladnék a korral. Már meg sem lepett, és igazából örültem is, hogy attól, hogy hivatalosan is egy párt alkottunk, nem változott valamiféle klisés, nyálas idiótává. Noam maradt ízig – vérig.

Azóta nem találkoztam vele. Telefonált, sms-t írt, és mindkét este most már beszélgettünk Facebookon is, de nem találkoztam vele sem a suliban, sem a koliban, ami kezdett kicsit furcsa lenni.

Caroline megtorpant, mikor elértük egymást a folyosón. Visszafogottan mosolygott, mint mindig. Fekete haja, most egyenesre volt vasalva, így még hosszabbnak tűnt, mint általában.

- Azt hittem, sosem lesz vége ennek a napnak – panaszolta.

- Nekem mondod? – sóhajtottam. – Tehetségtörténelem volt az utolsó órám, és délután még Sky-al is találkoznom kell – nyögtem kedvetlenül. Caroline arcáról is lehervadt a mosoly.

- Kár. Azt hittem, Lex szülinapi összejövetele előtt lesz egy kis időnk beszélgetni. Még nem mondtad el, hogy is van ez a Noames történet pontosan – mosolyodott el újra, csak amolyan Caroline-féle visszafogott stílusban. Azonnal elvörösödtem, és újra ott éktelenkedett arcomon az az idétlen vigyor, ami mindig valahogy oda pofátlankodik a szám helyére, valahányszor felmerül Noam neve ezen téma kapcsán. – Apropó Noam! Gondolom, vele jössz akkor…

- Nem tudom – húztam el a szám azonnal. – Nem találkoztam vele két napja. Reggel hívott, de nem beszéltünk erről. – Nem tudtam, hogy ez normális – e. Sosem voltam még párkapcsolatban, és nem tudtam, hogyan működik. Persze nem akartam, hogy folyton egymás nyakán lógjunk, de akkor is aggódtam kicsit. Egy belső hang alattomosan azt szajkózta, hogy valami nincs rendben. – De végül is annyira mindegy. Eljutok én egyedül is akárhová – vontam vállat magamat nyugtatva. Caroline egy pillanatra elgondolkodva nézett rám, aztán felderült az arca.

- Akkor legyen az, hogy velünk jössz. Innen a kollégiumból megyünk mi is. Lex elkéri a kocsit az apjától, azt mondta. – Egy pillanatra elmerengtem. Nem igazán volt kedvem a harmadik kerék szerepét betölteni, és tökéletesen közlekedtem én a busszal vagy a villamossal is. Nem akartam a terhükre lenni, se kellemetlenül érezni magam. Már épp nemet akartam mondani, mikor Caroline észrevehette vívódásom, mert közbeszólt. – Ne aggódj. Witsberger meg Dorothea is velünk jön. Pont van még egy hely neked is! – mosolygott elégedetten, de megráztam a fejem. Így meg ötödik kerék lettem volna, az sem jobb, mint a harmadik.

- Nem tudom, meddig húzódik majd az óra Sky-al, nem szeretném, ha rám várnátok. Majd megyek egyedül. A címet meg a hely nevét úgy is átküldted már hétfőn reggel. Megtalálom, ne aggódj – ejtettem meg egy bíztató mosolyt. – De mielőtt odaérnék, majd felhívlak. Biztos, ami biztos.

Ez lehetett az a mondat, ami végleg meggyőzhette Caroline-t, mert habár habozva, de bólintott.

- Ha bármi lenne, akkor telefonálj, és Lex érted megy – szorította meg a könyvemet szorongató csuklóm.

- De nem lesz semmi! – bizonygattam, és megpróbáltam leplezni csalódottságom. Legszívesebben teleportáltam volna, de persze egy nyilvános helyen az ember nem jelenhet meg csak úgy a semmiből. Semmi sem biztosította, hogy a „landolás” simán fog menni, plusz rájöttem, hogy a tehetségem nem használhatom fel mindenféle pitiáner probléma megoldására. Más is képes a tömeg közlekedést használni, van aki nap, mint nap. Miért lennék én különb tőlük? Pont elég energiám szívta ki ez az egész, nem kellett még rátennem egy lapáttal. Rájöttem, hogy amit igenis csinálhatok normális emberként, azt úgy is fogom! És ez olyan dolog volt.

- Add a telefonod! – nyújtotta ki váratlanul a kezét Caroline, ezzel elérve, hogy kizökkenjek korábbi gondolatmenetemből. Értetlenül meredtem rá, mire kicsit megrázta az ujjait, hogy igyekezzek. Előhalásztam, és akkor már sejtettem, hogy biztosan Lex számát is bele akarja gépelni. Biztosra akart menni minden szempontból.

De persze, mint oly sokszor, most is tévedtem, és erre akkor jöttem rá, mikor váratlanul a szemem láttára váltott alakot. Sosem próbáltam még ki ezt a tehetséget, és sosem láttam még, hogy hogyan is működik. Agyam gyermeki része, korábban minden tehetséghez, valami csillagporos, szikrázó effektet társított, de ahogy ez korábban sem történt meg egy alkalommal sem, így most sem. Caroline egyik pillanatról a másikra szimplán olyan lett, mint én. Hátra tántorodtam egy lépést, de ő csak elmosolyodott. Sosem láttam még magam mosolyogni. Az ember nem nézegeti magát a tükörben, miközben vigyorog. Legalábbis nekem nem volt sosem szokásom, így elég szürreális volt saját magam látni. Végig néztem az előttem állón, aki immáron a füléhez emelt telefonommal támaszkodott egyik lábáról a másikra. Még a szoknyáink gyűrődése is tökéletesen ugyan olyan volt.

- Látnod kellene magad most! – jegyezte meg Caroline mosolyogva, mire csak cinikusan felvontam az egyik szemöldököm, mert egyértelműen nem gondolt bele, hogy most mennyire nagy hülyeséget mondott. Arckifejezésem láttán valószínűleg lesett neki, mert hirtelen felkacagott. Olyan hangosan, amilyen hangosan én még sosem hallottam nevetni… saját magam.

Kicsit megráztam a fejem, és már szóra is nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, ez most mégis mire volt jó, de akkora már beleköszönt a telefonba. Az én hangommal.

- Szia! – egyenesedett ki a telefonnal a fülén, és a hangja hirtelen komorrá változott. Nevethetnékem volt. Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna. – Van egy kis baj – nyögte, és már ki is csordultak első könnyei. Ledöbbentem. Duplán is. Nem értettem, mi folyik, és sokkolva voltam a látványtól, ahogy kinézek sírás közben. Többször is volt szerencsém a tükörképemhez, miközben bőgök, de ez nagyon más volt. – Nagyon félek! – nyekeregte szipogva. Ekkor elégeltem meg.

- Caroline! – szóltam rá halkan. – Mit művelsz? – érdeklődtem, de csak leintett, miközben kinyomta a telefont, majd visszacsúsztatta a kezembe. Könnyedén letörölte arcáról a könnyeket, habár a szemei még mindig vörösek voltak.

- Egy perc és megtudod.

Még be sem fejezte a mondatot, Noam jelent meg közvetlen mellettem. Olyan közelre sikerült teleportálnia, hogy a karja súrolta az enyémet. Akaratlanul is megijedtem.

Csak egy perc volt az egész, de azonnal leesett neki a helyzet, még tán hamarabb, mint nekem.

- Ezt ne csináld még egyszer Caroline! – rivallt rá mérgesen az előttünk állóra, mire az megvonva a vállát visszaváltozott.

- Legalább azt tudtad, melyikünk Mena! – vágott vissza nemtörődöm stílusban. Kicsit meg is lepett, hogy a mindig udvarias Caroline, ilyen hetykén viselkedik. Úgy tűnt, egy új oldalát ismerhettem meg. Aranyos volt.

- Nyilván felismerem a saját barátnőm! – mordult rá dühösen a fekete hajúra, és habár sütött az ingerültség a hangjából, a szívem mégis hatalmasat dobbant. Nem tudtam, mikor fogok már végre hozzászokni ehhez a titulushoz. Gyanítottam, hogy soha.

Caroline csalafintán elmosolyodott.

- Remek – hagyta helyben. – Mert már azt hittük, hogy elfelejtetted, hogy létezik!

- Caroline – szisszentem fel egészen halkan, a fejem pedig leszegtem, mert arra számítottam, hogy Noam ki fog borulni a lányos kis hülyeségünkön. De nem történt semmi. Vagyis az nem, amire számítottam. Blin ironikusan elnevette magát.

- Nem hiszem, hogy rád tartozna Mariott, hogy mit, és milyen módon csinálunk Menával – kezdett bele kimérten, és úgy éreztem, hogy a szidás nem csak Caroline személyének szól, hanem nekem is. – Ahogy az sem rád tartozik, hogy miért nem tudtunk találkozni Menával az elmúlt pár napban, de elárulom, hogy a szabadidőm nagy részében többnyire apámmal vitatkoztam a párkapcsolatom és a Szindikátus miatt. Természetesen közölni akartam ezt a barátnőmmel is a megfelelő helyen és időben, mert úgy véltem ez nem telefon vagy Facebook chat téma. – Itt vetett rám oldalról egy röpke pillantást, és a tekintete szinte szikrákat szórt. Nem volt elég a hivatalos hangnem, de még a tekintetével is a földbe döngölt. Elpirultam.

Persze Caroline meg sem rebbent.

- Helyes az érvelés, Mr. Blain – hagyta helyben ugyan olyan stílusban, mint amilyenben az előbb Noam beszélt. – Mindazonáltal szeretném felhívni mélyen tisztelt figyelmét – itt ejtett egy gunyoros mosolyt – hogy legalább egy apró szikráját mutathatta volna, hogy nem Ms. Rawlinson hibájából adódóan nem került sor személyes találkozóra.

Noam mély lélegzetet vett. Betelt a pohár.

- Ami azt illeti, neki is ugyan annyiba tellett volna a találkozót kezdeményezni, mint nekem! – csattant fel. Végképp bűnösnek éreztem magam, mert igaza volt, csak annyira nem voltam tisztában vele, hogyan működnek ezek a dolgok. – De ez, mint már említettem, a mi saját problémánk. Nincs valami dolgod valahol máshol, Caroline?

Az említett jelt sem adta, hogy megsértődött volna. Rájöttem, hogy valószínűleg a kettejük kapcsolata már akkor is ilyen furcsa volt, mikor én még a közelében sem voltam ennek az iskolának.

- De! – vágta rá, és alig hittem el, hogy mosolyog. – Este gyertek! – parancsolt ránk, majd elhaladva mellettünk a lépcsők irányába vette útját. Egészen addig figyeltük, míg el nem tűnt a lépcsőfordulóban, és amikor ez megtörtént, mintha valamiféle láthatatlan fal omlott volna le Blain és köztem. Mihelyt ketten maradtunk a folyosón, Noam egy halk sóhaj keretében felém fordult, és karjait a derekamra fonva közelebb húzott magához.

- Már azt hittem, sosem hagyja abba – nyögte, majd óvatos csókot nyomott az ajkaimra. Annyira ledöbbentem, hogy a levegő a tüdőmben rekedt egy pillanatra. Annyira számítottam a leszidásra azután, ahogy Caroline-val viselkedett, hogy úgy éreztem, mintha hasba vágtak volna, mikor nem ez történt. – Tudom, hogy szólhattam volna, de felesleges lett volna. Apámat elintézem, mint mindig – magyarázta. Lemondóan megráztam a fejem, miközben hátrébb léptem egy kicsit, de a kezei nem csúsztak le a derekamról.

- Nagyon mérges volt, ugye? – kérdeztem, habár a válasz egyértelmű volt.

- Ez nem ellened irányul. Őt inkább az zavarja, hogy kicsúszott kezei közül az irányítás. Nem úgy intézem a dolgaim, ahogyan azt ő elvárná tőlem. És nem érti meg, hogy attól, hogy nem azt teszem, amit mond, attól még lehet jó, amit csinálok – engedett el végleg. Arca gondterhelt lett, ahogy apjára gondolt.

- Gondolom a tény, hogy a Kompánia tagja vagyok, sem dobta fel – jegyeztem meg szárazon.

- Váltig állítja, hogy a Kompánia valamilyen módon fel fogja használni a kettőnk kapcsolatát, hogy hatalomra jusson – mondta hitetlenséggel a hangjában. Megráztam a fejem, mert képtelenség volt még a feltételezés is.

- Túl nagy szerepet tulajdonítanak nekünk ebben az egészben. Elfeledkeznek róla, hogy csak két középiskolásról van szó – magyaráztam halkan keseregve.

- Valamilyen szinten igazuk van, de szerintem az egésznek a gyökere az, hogy félnek tőlünk. Új megvilágításba helyeztük az ingenikum tehetségét, pláne Dany megjelenésével. Ezzel végképp nem tudnak, mit kezdeni, és amit nem ismer az ember, attól jobbára fél. Ha Dany nem lenne, biztos vagyok benne, hogy már léptek volna valamilyen formában. És azzal, hogy összejöttünk, még valóságosabbá tettük Dany megszületésének lehetőségét. – Éreztem, ahogy újra paprikavörös lesz az arcom, amint belegondoltam, hogy ez mit is jelent pontosan. Eszembe jutottak Mr. Blain szavai.

- Nem akarom, hogy nyitott könyv legyen számukra a magánéletünk – jegyeztem meg lehangoltan.

- Ha nem akarjuk, akkor nem is lesz – adta meg a választ Noam nyugtatóan, majd az arca felderült kissé. – Mikor akarsz indulni Lex születésnapjára? – váltott témát hirtelen, mintha az előző nem is lett volna. Meglepetten bámultam fel rá.

- Nem tudom – nyögtem. – Még lesz egy órám Sky társaságában – húztam el a szám. Noam arcán átsuhant valami furcsa, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el.

- Akkor majd hívj fel, ha végeztetek. – Nem értettem, és ez látszódhatott is az arcomon, mert folytatta. – Hétvégén voltam otthon is, elkértem az egyik kocsit anyáméktól, azzal jöttem vissza.

Bólintottam egyet. Így már minden világos volt. Emlékeztem, hogy azt mondta, hogy az apja kocsiját soha az életben nem fogja kölcsönkérni, és nem olyannak ismertem meg, mint aki egyhamar megtörik ezen kijelentés kapcsán. Túl büszke volt ahhoz. Meg máshoz is.

- Nem halnál bele a tömegközlekedésbe sem – szúrtam azért oda, mire elmosolyodott.

- Felhívnám a figyelmed, hogy az esetek kilencven százalékában vonattal járok haza anyámékhoz. – Ez igaz volt, de muszáj volt belekötnöm valamivel. Persze erre már nem tudtam mit visszaszólni, így csak megadóan sóhajtottam egyet, az ő mosolya pedig fölényes vigyorrá szélesedett.  – És még egyszer ne játsszátok el ezt Caroline-val – váltott témát hirtelen.

Elszégyelltem magam, holott nekem fogalmam sem volt, mire készül Caroline.

- Nem tudtam, mit csinál – jegyeztem meg a bajszom alatt a földet bámulva.

- Nem volt vicces – jegyezte meg, és ahogy ránéztem elváltak az ajkaim egymástól. Soha ennyire nem láttam még a hasonlóságot közte és Dany között. Megrémített.

- Ne haragudj, de mennem kéne Sky-hoz – nyekeregtem, mert a torkom kiszáradt. Noam arcán újra átvillant az a valami, amit már korábban láttam, de megint olyan hirtelen eltűnt, hogy esélyem sem volt rájönni, hogy mi. – Majd hívlak – nyögtem, mielőtt még mondhatott volna bármit is, majd megindultam én is a lépcsők irányába.

Ann

- Mit nézel? – érdeklődött anyám, miközben egy halom frissen mosott ruhát pakolt le az íróasztalom szélére. Közelebb lépett, de mielőtt még a tévé képernyőjére nézhetett volna, leállítottam a CD-t, így csak a kék hátterű fehér logós alapképet láthatta.

- Csak egy filmet – feleltem nemtörődöm stílusban. A tekintete fürkésző és aggodalmas volt. Elegem volt belőle. Azóta így nézett rám, mióta hazaengedtek a kórházból. Ingerülten pattantam fel, hogy a szekrénybe tegyem a ruhákat. Utánam fordult.

- Bevetted a gyógyszereket? – kérdezte. Betelt a pohár. Földhöz vágtam a kezemben lévő ruhákat. A frissen vasalt anyagok szanaszét szóródtak a padlószőnyegen. Anyám tekintete elkerekedett a döbbenettől.

- Nem vagyok bolond! – üvöltöttem magamból kikelve. Ha máshogy nem ért, hát majd így megfog! – Nem kell úgy viselkedned velem! Kiengedtek a kórházból! Emlékszel? – taglaltam. – Diliseket nem engednek ki a kórházból! – szinte már sikítottam, de anyám nem mozdult, így taszítottam rajta egyet az ajtó felé. Nem értettem, hogy a fenébe lehet ennyire értetlen valaki.

Nem vagyok bolond! Nincs szükségem a gyógyszerekre! A hülye! Engem ugyan nem fog felügyelni! Nincs szükségem senkire és semmire!

- Tűnés! – üvöltöttem, és egészen az ajtóig taszigáltam. Próbálkozott valamiféle érveléssel, de magasról tettem az idióta prédikációra. Rázártam az ajtót. Pár percig még dörömbölt, hogy engedjem vissza, és beszéljük meg, de nem volt itt mit megbeszélni. Dilisnek nézett, mint mindenki mást, pedig semmi bajom nem volt. Tökéletesen megvoltam a gyógyszerek nélkül is, amiket már nem is szedtem. Ott gyűjtöttem a fehérneműs fiókom alján, amiket anyám minden nap reggel behozott nekem, hogy szedjem be.

Nevetnem kellett, hogy mennyire ostoba. Én biztos nem hittem volna el magamnak, hogy szedem ezeket a baromságokat, de anyámnak még ennyi esze sem volt.

Még akkor is mosolyogtam, mikor végigcaflattam a földre szóródott ruhák tetején, és leültem újra a tévé előtti kanapéra. A szélén egy tányér egyensúlyozott néhány süti, és a távirányító társaságában. Mielőtt visszakapcsoltam volna a DVD-t, még hátra pillantottam, hogy biztos legyek benne, hogy anyám az ajtón kívül van. Talán még hangosan fel is nevettem a képtelenségen, hogy anyám esetleg a szobámban lehet, mert kizártam. Aztán egy pillanat alatt fagyott le a mosoly az arcomról, mert éreztem… Pár pillanatig éreztem az aggodalmat, amit anyám érzett. Dühös lettem, mert nem voltam kíváncsi mi zajlik le benne, a tehetségem mégis néha csak úgy magától működésbe lépett.

A földhöz vágtam a távirányítót, mintha az bármiben is segítene, és bizony segített is. Sokkal jobban éreztem magam, valamint a DVD- lejátszó is működésbe lépett anélkül, hogy bármit is meg kellett volna nyomnom. Magamhoz vettem a sütit. Igazán finom volt. Főleg, hogy ilyen izgalmas dolgot nézhetek közben. A DVD felpörgött, a kék képernyő eltűnt, és helyébe megjelent egy otthoni kamerával lefilmezett felvétel.

Ez jó! Igazán jó! – mosolyogtam magamban.

Aztán az otthoni kamera felvételét felváltotta egy hivatalos tévé által készített felvétel. Egy riporter beszélt alatta, de nem figyeltem rá. Sokkal izgalmasabbak voltak a baleset képei, ami a zebrán történt. Rendőrségi és mentős villogók voltak mindenütt. Szanaszét repült motorroncsok. Döbbent emberek.

Ennél jobbat kívánni sem kívánhattam volna. Ez a felvétel kincseket ér – szögeztem le magamban vigyorogva.

- Hogy mit nem talál az ember az interneten! – pattantam fel vidáman a kanapéról. – Igaz keresned kellett Ann. Sokat kellett keresned! De meg van, az a lényeg! – magyaráztam csak úgy magamnak. Sokkal jobb lett a közérzetem. Még a ruhákat is elkezdtem összeszedni a földről, és bepakolni a szekrénybe. – Mena is biztosan boldog lesz, hogy láthatja ezt a felvételt!