68. fejezet

Elveszett kapcsolat

Mena

- Te tudod, hogy kik lesznek ott pontosan? – érdeklődtem az ablaknak támaszkodva. Igyekeztem minél semlegesebb hangot megütni, de tudtam, hogy Noam még így is kihallja a hangomból az aggodalmat. Egy pillanatra rám fordította a tekintetét a szélvédőről, és elmosolyodott. Csak egy pillanat volt, de olyan érzés volt, mintha sokkal tovább tartott volna. Sok minden volt abban az egy apró mosolyban, és én csak akkor döbbentem rá, hogy számtalanszor néztem már rá, számtalanszor elemeztem már ki magamban a Christopher Noam Blain – jelenséget, de még egyszer sem láttam olyan tisztán és őszintén, mint abban az egy másodpercben, míg felém fordult az autóban. A haja kissé kócos volt, és itt-ott még nedves is a zuhanytól, amit bizonyára sietősen fejezett be a hívásom miatt. Az orromban pedig folyamatosan ott éreztem a tusfürdőjének és a kölnijének édeskés egyvelegét. Olyan egyszerűnek, és hétköznapinak tűnt ott a kocsiban, hogy pár pillanatig még magam is elhittem, hogy nem vagyunk mások, csak két gimnazista diák, akik egy teljesen átlagos születésnapi összejövetelre tartanak a szülőktől kölcsönkapott kocsival. Aztán persze agyamba tolakodott a gonosz és mindent félretaszító gondolat, hogy ez egy baromi nagy hazugság.

- Mit nézel? – szakított ki gondolataim közül hirtelen. Elidőztem a hangjával is egy pillanatra, mintha csak most hallottam volna először. Mély volt, és meleg tónusú. Még emlékeztem azokra az időkre, mikor a hideg rázott ettől a hangtól valahányszor meghallottam az iskola területén.

- Téged – nyögtem zavartan, majd azonnal visszafordítottam a tekintetem az ablak mögött elsuhanó üzletek sokaságára. Persze ekkor már éreztem, hogy mostanában elég gyakran visszatérő barátom a pír, megint kiül az arcomra elárulva engem a lehető legegyszerűbb és legemberibb módon. – Mintha engedélyt kellene kérnem, ha rá akarok nézni a barátomra – morogtam, és csak miután kiejtettem a szavakat a számon, azután tudatosult csak bennem, hogy mit is mondtam.

Noam arca megrándult, majd zavartan megköszörülte a torkát. Nem nézett rám még csak véletlenül sem. Ledöbbentem a reakcióján, mert nem hittem volna, hogy egy ilyen aprósággal zavarba lehet hozni. Sőt! Valójában nagyon nehezen lehetett belőle bármi ilyesmit kicsikarni. Mosolyognom kellett, mert annyira természetes reakció volt ez, hogy szinte már azért tűnt furcsának. Nem voltam hozzászokva.

- A szokásos bagázs lesz ott – szólalt meg végül. Még mindig nem nézett rám, és ez a dac szinte mulattatott.

- Aha – jegyeztem meg, miközben szabályosan erőlködnöm kellett, hogy ne nevessem el magam hangosan. Mintha észre sem vette volna, elkezdte sorolni a neveket.

- Witsberger, Dorothea, Leo, James, Dallaway, Caroline, Abigail, Naomi – sorolta, majd gondolkodva tartott egy kis szünetet, miközben a kormányt jobbra fordítva behajtottunk egy kisebb körforgalomba. – Nem tudom – sóhajtott végül. – Ezek a biztosak. Legalábbis Lex őket említette nekem.

Még mindig nem nézett rám, de ez már a vezetés és nem a zavar miatt volt.

- Aha – hagytam helyben újra. A belvárosban voltunk. Sosem voltam még a sűrűjében. Egyáltalán nem ismertem a várost néhány helyet kivéve. Hihetetlen volt, hogy az az autóktól, villogó fényektől és emberektől nyüzsgő város, ugyan az a város volt, mint amelyben az iskola állt a maga gigantikus, de egyszersmind nyugalmas parkjával. Mintha egy másik világba csöppentem volna. Mindenhol óriásplakátok feszültek, a tükrös üvegű irodaépületek egymás után suhantak el mellettünk visszaverve a lemenő nap narancssárgás fényeit, a jelzőlámpák egyre csak sűrűsödtek, és a négysávos autóutat ahol haladtunk néhol villamos vagy vonatsínek keresztezték. Az emberek szinte özönlöttek az utcákon. Szinte megbabonázott a látvány. Annyira más volt, mint amihez hozzászoktam. A növényzet teljes valójában eltűnt, és maradt helyébe a csillogó betonrengeteg.

Noam hirtelen a fékre lépett, és elnyomott halkan egy szitkozódást is, amint keresztülnézett a szélvédőn. Követtem a pillantását. Piros volt a lámpa.

- Vettél valamit Lexnek? – kérdeztem hirtelen. Noam meglepetten bámult rám.

- Nem – adta meg a választ, miközben tekintetét újra a lámpára siklatta, majd miután ellenőrizte, hogy szabad jobbról is balról is, a gázra lépett és az autó elindult a többivel együtt. – Nem szoktunk egymásnak születésnapi ajándékot venni. Ez ilyen íratlan szabály köztünk. De Lex amúgy sem szereti az ajándékokat. Ő inkább az élmények rabja – mosolyodott el ironikusan. Feltételeztem neki túl szentimentális volt Lex felfogása, de számomra szinte meglepő sem volt. Annyira illett Lexhez, hogy mosolyognom kellett rajta. Noam tekintete rám villant. – Miért? Te vettél neki valamit? – kérdezte számon kérően. Kuncogtam.

- Igen – válaszoltam, és szándékosan nem folytattam a mondatot. Noam elhúzta a száját miközben a kormányt balra fordította és az autó közvetlen egy olajzöld Audi mögött befordult egy szűk utcába. A házak itt kevésbé voltak fényűzőek és az emberek is megritkultak a járdákon.

- Komolyan ezt akarod játszani? – kérdezte. Igyekezett ingerült hangnemet megütni, de ajkai széle felfelé görbült, amitől egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy csintalan kisgyerek. Mosolyom vigyorrá szélesedett.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz! – vágtam rá határozottan.

- Ilyet – sziszegte játszott felháborodással, és újra balra irányította az autót. Az út itt már szélesebb volt, de még mindig egy irányú. Két oldalt parkoló autók sorakoztak, és néhány kopár fa is megjelent a járdák mentén.  – Lex kap tőled születésnapi ajándékot, én meg nem kaptam semmit sem, pedig elvileg a barátod lennék, vagy mi – magyarázta, de persze megint kerülte a pillantásom. Biztos voltam benne, hogy attól fél, hogy elneveti magát, és oda a gyér színészi játékának.

- Először is, akkor még nem voltunk egy pár – hangsúlyoztam ki. – Másodszor pedig nézd el nekem, hogy a születésnapodon az volt az utolsó gondolatom, miközben felhúztad Ann ujjára a gyűrűt, hogy meg kellene, hogy ajándékozzalak – szűrtem. Nem akartam, de a vége mégis kicsit keserűre sikerült az emlékek hatására.

Noam lelassított majd tett egy éles kanyart jobbra. Egy parkolóház lejárata volt. Nem felelt a szavaimra, de az arckifejezése megváltozott. Lentebb hajtott egészen az utat átszelő rámpáig. A szélvédőn átvágott a neonlámpa citromsárgás derengése sápadttá változtatva mindkettőnk arcát az üvegben. Pár másodpercig nem történt semmi. Csak álltunk ott az autóval némaságba burkolózva, majd a rámpa hirtelen emelkedni kezdett hangos sípolás kíséretében.

- Végre – sóhajtott Noam halkan. – Már azt hittem, sosem veszik észre a kamerán, hogy itt állunk – bosszankodott inkább magának, mint nekem.

Nem tudtam biztosan megállapítani, de talán két szinttel lehettünk a földszint alatt, mikor Noam fékezett és leállította a motort, de ahelyett, hogy kiszállt volna, egy helyben maradt, és tekintetét a szélvédőn túlra szegezte. Bal karja a kormányon nyugodott, míg másik kezével a gyújtásban lévő kulcsot szorongatta. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mihez kezdjek, aztán végül mégis megmozdultam. A vállamra vettem az addig ölemben nyugvó kabátom, és készültem kiszállni az autóból, mikor fémes kattanás szelte át a parkoló csendjét. Az ajtókra bámultam. A párkányokban lévő apró kis négyszög alakú kiemelkedések lentebb csúsztak fél centivel minden ajtón.

Azonnal Noam felé fordultam, mert nem értettem, miért zárta ránk a kocsit. Már nem a szélvédőn túl nézett valamit, hanem félig felém fordulva az arcomat fürkészte. Ekkor éreztem, hogy lehet nem kellett volna annyira csípősnek lennem az előbb.

- Remélem, tudod, hogy az autó zárja nem akadályoz meg abban, hogy kijussak innen – szögeztem le. Halványan elmosolyodott.

- Perszem, hogy tudom – hagyta helyben még mindig mosolyogva. – Tessék csak! – intett felém azzal a kezével, amivel az előbb még a kulcsot szorongatta. – Teleportálj!

- Mi ütött beléd? – értetlenkedtem. – Ha az előbbi miatt, akkor… sajnálom, oké? – sóhajtottam megadva magam, miközben erőt vesztetten dőltem vissza az ülésbe. Az előttünk parkoló autókat kezdtem bámulni. A neon lámpák furcsa színbe öltöztették őket egytől egyig.

- Mena – kezdett bele jelentőségteljesen. A szívem most is megugrott, mint mindig, mikor a nevemet kiejtette. – Szeretnék kérni tőled valamit. – Rá fordítottam a tekintetem. Fél karja még mindig kinyújtva pihent a kormányon, míg másik kezét bal combomra helyezte. Megborzongtam olyan óvatos mégis természetes volt ez a mozdulat. – Mindketten követtünk el olyan dolgokat, amik finoman fogalmazva sem voltak kellemesek a másik számára. De nagyon kérlek, hogy legalább vedd a fáradságot, és értékeld, hogy én próbálkozom! – fúrta tekintetét egyenesen az enyémbe. A szemei most feketének tűntek a parkoló félhomályában. Nem szóltam semmit, csak bűnbánóan bólintottam egyet, mire elmosolyodott. – Köszönöm! – tette még hozzá, majd átdőlt a két ülés közti vékonyka távolságon, és megcsókolt. Valahányszor ajkai elérték az enyémet, mintha a tüdőm összeesett volna a vérem pedig ki akart volna törni az ereimből. Kapkodva vettem a levegőt, mikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Noam orra súrolta az enyémet, és mintha egy másodpercre elgondolkodott volna valamin, de bármi is volt az, nem voltam most kíváncsi rá, csak folytatni akartam a csókot, mert nem volt elég belőle, így mielőtt eltávolodhatott volna, ajkai után kaptam újra. Éreztem, hogy egy pillanatra egész testében megfeszül, majd szinte mintha most csókolt volna meg először, hirtelen jött vehemenciával kapott ajkaim után. Combomon nyugvó keze óvatosan elkezdett fentebb siklani fekete farmeremen, és most kicsit hálás voltam az égnek, hogy volt időm lecserélni az iskolai uniformist mielőtt még elindultunk volna. Biztos voltam benne, hogy kifutott volna a testemből minden egyes csepp vér, ha a keze mindazt, amit most művelt, nem a farmernadrágom agyagán keresztül, hanem a meztelen combomon csinálta volna, főleg, hogy az ujjai hirtelen irányt váltottak és becsusszantak a lábaim közé. Automatikusan nyitottam szét őket, miközben kissé kiegyenesedtem, hogy jobban elérjem ajkait. Belenyögtem a csókba, mikor kezét hirtelen a nadrágomba csúsztatta. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. És mihelyt kigondoltam ezt is, rájöttem, hogy pont ez történt.

- Ez nem ér – leheltem idétlenül vigyorogva, mikor ajkaink elváltak egy pillanatra. Noam is elmosolyodott, de tekintetét egy percre sem vette le a számról.

- Így ér csak igazán! – válaszolt magabiztosan.

- Ezt a játék oda-vissza működik – próbáltam visszavágni, de úgy tűnt, rossz lóra tettem, és igazából meg is értettem, miért.

- Nem tiltottam meg, hogy kilesd az elmémből, hogy mire vágyom most. Sőt! – Az utolsó szó olyan hihetetlenül mélyre sikerült, mintha csak Noam legbensőbb éne szakadt volna a felszínre. Korábbi magabiztosságom egy pillanat alatt lett semmissé, miközben kezeimmel bizonytalanul öve csatja után nyúltam. Már félig kibontottam, mikor a telefonja hangos rezgésbe kezdett a kesztyűtartóban.

- Csodás – morogta, majd visszakapcsolva az övét átnyúlt combjaim felett és kivette a telefont. – Igen? – Kis hallgatás következett. – Már itt vagyunk a parkolóban. Mindjárt ott vagyunk! – jelentette ki, majd letette. – Lex már hiányol minket – rázta meg kicsit a fejét, majd a slusszkulcsot kivéve a zárból, megnyomott egy gombot és az ajtózár feloldódott. Mintha puskából lőttek volna ki, kiszálltam az ülésről. A parkolóház dohos és hideg levegője végigszáguldott testemen. Mélyet szippantottam ebből az érdekes aromából. Nyugtató hatása azonnal jelentkezett.

Noam is kiszállt, majd egy hangos csattanás keretében becsukta az ajtót és bekapcsolta a riasztót.

- Gyere – intett kezével felém. Megkerültem az autót és mellé léptem. Azonnal ujjaimba fonta az övéit, és elindultunk.

Az összejövetel a hatodik szinten volt. Jól tippeltem a parkoló elhelyezkedését is. A mínusz második szintről indult a lift felfelé. Mikor kiszálltunk a felvonóból, egy hosszú folyosóra léptünk ki. Sötétkék szőnyeg borította a padlót, a fal pedig nagyon halványkék színben pompázott. Jobbra indultunk el. Noam időközben elővett farzsebéből egy szürke nyakpánton lógó, műanyag keretbezárt fehér kártyát. A nyakpánton apró felirat ismétlődött azzal a kék színnel, amilyen a szőnyeg is volt. Bluepoint Group.

Aztán lefordultunk a folyosó végén jobbra. Itt egy sokkal rövidebb és sokkal tágasabb folyosó kezdődött a végén egy hatalmas kétszárnyú üvegajtóval. Vastag fém kerete volt, ami csillogott a folyosó spotlámpáinak fényében. Az egyik szárnyára fel volt ragasztva a „Bluepoint Group” felirat, baloldalon pedig egy kisebb, szintén fémborítású doboz helyezkedett el, amin egy kisebb gomb és egy pont akkora bemélyedés szerepelt, mint a Noam kezében függő kártya.

- Mi ez a Bluepoint Group? – tettem fel a kérdést puszta kíváncsiságból. Noam a bemélyedés elé helyezte a kártyát, ami sípolt egyet, majd az ajtó halk zúgással megadtam magát, és beléptünk rajta.

- Alapvetően irodákat adnak ki, meg üres termeket különböző használatra. Van néhány épületük a városban. Lex apja bérelt ki erre az estére itt egy kisebb termet, amit kérésre a cég bármivel ellát az adott eseményre. Persze ezt beleszámolják a bérlet árába. Ha olyan van, akkor személyzetet is biztosítanak. Nagyon sok másik céggel állnak ők kapcsolatban, szóval gyakorlatilag azt kérsz tőlük, amit nem szégyellsz.

Némán bólintottam, pont mikor elértünk egy másik ajtót. Ez már egyáltalán nem volt se nagy, se átlátszó és a kártyára sem volt szükség a nyitásához. Noam lenyomta a kilincset, majd hátrébb lépett, hogy előre engedjen. Zavartan beléptem a helységbe.

A szemközti fal csupa üvegből volt. Ez volt a legelső, amit észrevettem, mert az esti város képe akár egy összefüggő fali festmény pompázott. A második pedig Caroline volt, mert, amint meglátott minket, megindult felénk. Lex pedig azonnal követte.

- Gyere, koccints velünk. A fiúk többsége úgy se ihat – vágott egyből a közepébe.

- Miért nem? – kérdeztem vissza, pedig a válasz nyilvánvaló volt.

- Mert mindannyian kocsival jöttünk. A lányok közül egyedül Dorothy-nak van jogsija, de ő is Witsbergerrel jött – magyarázta és már fogta is meg a csuklómat és húzott maga után a lányok felé. Egy pillantást vetettem még Noam és Lex felé. Éppen kezet fogtak, aztán már nem láttam őket. Pedig Lexnek azonnal boldog szülinapot akartam kívánni. Nem volt kedvem mindenki előtt parádézni, a köztük nyilvánvalóan kisstílűnek ható ajándékommal.

Levettem a kabátom és az egyik szék karfájára terítettem. Az asztal hosszúkás volt és a terem közepére volt felállítva. Fából készült, ami feketére volt lefestve, ahogy a hozzátartozó székek is, amiknek bézs színű huzata volt. Tökéletesen kiegészítette az asztalterítő bézs alapon bordó mintáját.

- Mit iszol? – nézett rám Esmeralda mihelyt melléjük léptem. Az asztal azon végén ültek csoportosan, ami távolabb esett az ajtótól. A fiúk egy kisebb dohányzóasztalt ültek körbe az egyik sarokban. Kártyáztak.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem zavartan. Nem voltam nagy alkoholizáló. Hogy úgy mondjam, a legutóbbi találkozásom az alkohollal maradandó élményre sikerült.

- Likőrözünk. Van kávélikőr, csokoládé likőr, vagy tojáslikőr. Ez kevésbé erős, de ha akarod, van vodka, bor, de whiskey is.

Az ajkaim elváltak egymástól erre a felsorolásra.

- Jó lesz a csoki – adtam meg a választ zavartan. Esmeralda bólintott és azonnal egy barna és aranyszínű üveg után nyúlt.

- Tölts nekem is! – lépett mellém hirtelen Oliver. Pár pillanattal ezelőtt még a kártyapartiban ült ő is, pont ezért néztem rá kissé meglepetten. – Kiszálltam. Vesztésre álltam, szóval mindegy is – vont vállat nemtörődöm stílusban és az éppen kitöltött apró pohárért nyúlt. Egy vékony, fehér hosszú ujjú pulóvert viselt, és fekete nadrágot. – Koccintsunk! – adott a kezembe egy teli poharat pont abban a pillanatban, mikor Noam és Lex kis csoportunkhoz ért. Blain a hátam mögé állva karjait átfonta derekamon és fensőbbségesen magához húzott. Tudtam, hogy mindez csak Olivernek szól, de akkor is jól esett, mert végtére is ez egyfajta megnyilvánulása volt a féltékenységének, ami természetesen imponált nekem.

- Még alig érkezünk meg, és máris iszol? – duruzsolta a fülembe. Kirázott a hideg, és a pír azonnal elöntötte az arcom, mikor észrevettem, hogy a lányok közül többen is mosolygós pillantást váltanak a jelenet láttán. Úgy tűnt, a helyzet nem csak nekem volt még szokatlan, és abszolút meg tudtam érteni, hogy Noamet sem sűrűn látták még így.

- Ez csak likőr – szállt azonnal a ringbe Caroline, mintha kötelező lenne ellentmondania Noamnek. – És Lexre koccintunk – tette még hozzá jóval félénkebben, és jóval pirosabb arccal. Vetett egy gyors pillantást az említettre, akinek az arcát én nem láthattam, mert Blain mellett állt mögöttem, de biztos voltam benne, hogy elkapta a pillanatot.

- Akkor Lexre – szólt közbe türelmetlenül Oliver, mire felemeltük poharunk. Egy pillanatig néztem a többieket. Mind egyszerre itták meg a likőrt, így én is így tettem. Ki is rázott a hideg. Noam a fülembe kuncogott.

- Túl erős volt a csokilikőr? – cukkolt. Elhúztam a szám. Kedvem lett volna visszaszólni valami frappánsat, de semmi sem jutott az eszembe, így néma maradtam. Aztán már időm sem maradt, mert Witsberger jelent meg mellettünk. Ő is ott hagyta a kártyázókat a sarokban. Ahogy pedig elnéztem sokkal erősebb italok voltak a lapok mellett az asztalon, mint nálunk, még úgy is, hogy a legtöbbjük nem ihatott. Voltak néhányan, akiket nem ismertem, de az emberek nyolcvan százalékával találkoztam már minimum egyszer, ami kicsit nyugtatott.

- Nem jöttök le velem egy cigire? – kérdezte nyilvánvalóan nem a lányoknak szánva a kérdést. Esmeralda látványosan felnyögött, mire Witsberger azonnal szabadkozni kezdett. – Most mi van már? Csak egy szál – hitetlenkedett teátrálisan, de a zöldszemű nem szólt egy szót sem csak rátekerte az likőrös üvegre a kupakot. Értetlenkedve bámultam Caroline felé a jelenetet látva, de a feketehajú csak lemondóan megrázta a fejét.

- Hova akarsz lemenni? – kérdezte Lex.

- Csak ide az épület elé a túloldalra. Ebben az oldalban tilos.

- Majd én lemegyek veled. Úgy is le kell mennem a parkolóba, a kocsiban hagytam a fényképezőgépet – engedett el Noam kiegyenesedve.  

- Mindjárt jövünk – adta ki a végszót Lex, mire mind a hárman megindultak az ajtó irányába.

- Akkor ti most együtt vagytok hivatalosan? – kérdezte Esmeralda azonnal, mihelyt a fiúk hallótávolságon kívülre értek. Nem nézett rám, és az arcán is a teljes semlegesség álarca ült, de a hangja elárulta kíváncsiságát.

- Mondhatni – válaszoltam zavartan váltva egy pillantást Caroline-val, de újra csak azt a „Ne is törődj vele” nézést kaptam válaszul.

- Bátor döntés – fűzte hozzá a zöldszemű. A poharakkal ügyeskedett valamit.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza, mert a hangja élessé vált. Kiegyenesedett és tekintetét az enyémbe fúrta.

- A Kompánia vagy a Szindikátus tuti lépni fog valamit. Ez a kapcsolat rájuk nézve nagy baj. Egy ingenikum páros… Ezzel igazából nem lenne még gond. Sőt! De szerintem nagyon elbasztátok, mikor nyilvánosan felvállaltátok a kapcsolatotok, mert így nyílt esélyt adtok Dany megszületésére, ami már egyértelmű veszélyt jelent a két rendszerre. A kérdés csak az, hogy melyik lép előbb. Erről beszél mostanában a fél suli – vont vállat Esmeralda. Most Caroline nyögött fel hangosan.

- Ne fesd az ördögöt a falra Dorothy – rázta meg a fejét, de a zöldszeműtől csak egy újabb vállrándítást kapott válaszként. – Ne is törődj vele – lépett mellém Caroline, de akkor már mindegy volt. Nagyon is mélyen belém vésődtek Esmeralda szavai, és ezt Caroline is észrevehette, mert folytatta.  – Ha elbújtatok volna, annak sem lett volna semmi értelme. Egyszer úgy is kiderült volna. Olyan nincs, hogy valami ne derüljön ki. A titkok nem azért titkok, mert titokban maradnak. Hanem azért, mert egyszer kiderülnek. Ne hagyd, hogy elrontsa a kedved. Inkább gyere, segíts idehozni a vacsorát. Már megérkeztek, mielőtt megjöttetek volna, csak megvártunk vele titeket – hadarta, miközben egy, a nagyobb asztalhoz közel eső, kisebb asztalhoz sétált. Különböző méretű fehér dobozok sorakoztak egy számomra ismeretlen logóval ellátva. – Nagyon jól főznek, és ingyen szállítanak ki – mondta Caroline, mikor észrevettem, hogy a piros tintás logót bámulom. Bólintottam. – Több mindent rendeltünk, hogy mindenki megtalálja a magának megfelelő ételt, meg például Lex unokahúga is vegetáriánus, szóval…

- Lex unokahúga? – kérdeztem vissza azonnal. Caroline elmosolyodott és fejével egy világosbarna, egészen rövid hajú lányra bökött. Egy másik számomra ismeretlen lánnyal beszélgetett. Fekete harisnya, szintén fekete kiscsizma, egy barna rakott szoknya és végezetül egy sárga blúz volt rajta. Onnan, ahol mi álltunk, egészen alacsonynak tűnt.

Nem tudom, miért lepődtem meg. Mindenkinek vannak unokatesói. Nekem is vannak. Csak valamiért Lexet mindig is valamiféle különös köd lebegte körbe az agyamba, amibe nem fértek bele rokonok. Legalábbis fiatal unokahúgok nem.

- Nagyon leszidott Noam a kis poénom miatt? – kérdezte hirtelen Caroline, miközben kinyitotta ez egyik dobozt. Visszafordítottam rá a tekintetem. Halványkék felsőjén a masni most kissé szürkének tűnt a halvány lámpafényben.

- Dehogy – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Apukád, hogy van? – kérdeztem témát váltva. Éppen eléggé feszélyezett már a párkapcsolati téma, és érdekelt is, hogy az igazgató milyen állapotban volt az állítólagos fogva tartás után.

- Semmi baja sincs. Elég bonyolult történet ez. Azt mondja, nem csináltak velük semmit, pusztán „kikapcsolták” a tehetségüket a defensióval, és állandó őrizet alatt tartották őket. Nem mehettek sehova, de nagyjából mindenük megvolt.

Elég fura leírása volt ez egy fogva tartásnak, de persze nem említettem Caroline-nak. Az egész Kompánia – Szindikátus ügy elég furcsa volt számomra, és úgy éreztem, soha az életben nem fogom száz százalékig átlátni ezt a hercehurcát.

- Szedjük ki ezeket, aztán tegyük az asztalra – adta ki az utasítást Caroline, és egy nagyobb lapos tányért nyomott a kezembe, miközben fejével az egyik doboz felé bökött. Kibontottam. Rántott hús volt benne. – Witsbergernek ennyi volt?

Az ajtó felé néztem Caroline mondatára. Witsberger pont akkor csukta be maga mögött, majd egyenesen Esmeralda felé sétált, aki az evőeszközöket rendezgette az asztal tetején.

- Talán még sem szívott el egy egész szálat – vontam vállat, majd egy villával elkezdtem átpakolni a húsokat a tányérra. Igyekeztem minél esztétikusabb eredményt elérni, és mikor már a negyedik tányérnál jártam egészen meg voltam elégedve magammal. Közben többen is odajöttek hozzánk, de jobbára senki sem segített, kivéve Esmeralda. Ő ott maradt. Váltottak néhány szót Caroline-val, de aztán nem szólt semmit, csak némán pakolta a készételt a tányérokra.

Vagy fél óra is eltelhetett így, mikor Lex is visszajött. Vártam, hogy Noam is megjelenik mögötte, de csak az ajtó csukódását láttam mögötte. Görcsbe rándult a gyomrom, pedig nem volt okom ilyen reakcióra. Semmi. Mégis egy furcsa érzés megtelepedett a gyomrom környékén és úgy tűnt, maradni is akar.

Lex először a fiúkhoz sétált. Ott váltott néhány szót az egyik testőrségi taggal, akinek a nevére már megint nem emlékeztem. A szemem sarkából végig követtem a mozgását. Sötétruhás alakja ide-oda libbent a teremben, míg végül meg nem állapodott mellettünk.

- Minden megérkezett? – nézett végig az ételeken.

- Igen és nagyon jól néznek ki – vágta rá Caroline. Latolgattam, hogy megkérdezzem-e, hol van Noam, de először elvetettem az ötletet. Nem akartam nyakra ülős barátnőnek tűnni, de ahogy teltek a percek úgy lett egyre erősebb a gyomromban az érzés. Végül be adtam a derekam a kíváncsiságnak.

- Hol van Noam? – kérdeztem Lexet, mert legjobb emlékeim szerint együtt mentek ki, de be már csak Lex jött. Az említett megvonta a vállát.

- Már egy negyed órája visszajött. Én még beszéltem a lentiekkel, de ő azt mondta inkább visszajön – adta meg a választ. Összevontam a szemöldököm.

- Nem jött vissza – ráztam meg a fejem, és mintha a sors akarta volna így, abban a pillanatban égető fájdalom hasított a koponyámba. Térddel a földre estem volna, ha Lex nem kap azonnal utánam. A villa kiesett a kezemből, és hangos csörömpöléssel végigbukfencezett a parkettán. Mindenki felénk bámult, mert reflexszerűen ordítottam fel. Nem fájt sosem a fejem, és ez az impulzus most olyan hirtelen gyorsasággal kapta el az idegeim, hogy azt hittem, szétroppan a koponyám. Egy vékonyka kéz csúszott a karomra, de csak annyit tudtam megállapítani, hogy nem Caroline az, mert a fájdalom amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is múlt el. Mintha csak valaki csettintet volna az ujjaival, hogy elmúljon. Lassan kiegyenesedtem. Néma csend volt.

- Mena? – hallottam a kérdést közvetlen mellőlem. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam a vékonyka ujjak tulajdonosát. Dorothea volt az.

- Jól vagy? – kérdezte Lex. Szorítása némileg enyhült, de továbbra sem engedett el. A kérdésre nem tudtam felelni, mert soha nem éreztem még csak hasonlót sem ahhoz, amit most lepte el a tudatom. Vagy inkább, aminek a hiánya jelentkezett a tudatomban. Már tudtam, hogy nem volt indokolatlan a gyomorgörcs.

- A… a… - kezdtem volna bele a magyarázatba, de olyan volt, mintha a megfogalmazhatatlant kellene megfogalmaznom. – A megosztás.

Lex szemei elkerekedtek.

- Nincs megosztás – estem kétségbe azonnal, ahogy kimondtam hangosan a szavakat. – Nem érzem Noamet!

- Micsoda? – szakadt ki a kérdés Caroline-ból. Ajkai elé kapta vékonyka ujjait, miközben engem bámult.

- Hol van? – néztem Lexre, de persze nem tudott választ adni.

- Az épület recepcióján voltam. A srácokkal beszélgettem, miután bejöttünk. Wistsberger úgy döntött, hogy nem szívja el mégsem azt a cigit. Noam meg azt mondta, hogy lemegy a fényképezőgépért a parkolóba, onnan meg egyenesen idejön – foglalta össze Lex a történteket röviden, miközben én minden idegszálammal megpróbáltam valamiféle jelet kicsikarni az ingenikum segítségével, de csak a nagy semmi volt a válasz.

Kétségbeestem.

- Lemegyek az autóhoz! – jelentettem ki határozottan. Most már biztos voltam benne, hogy valami történt, csak azt nem tudtam, mi. Még arra sem figyeltem, hogy simán teleportálhattam volna, vagy mehettem volna akár lifttel is. Nem! Én annyira kétségbeestem, hogy a logikus gondolkodásom egy pillanat alatt foszlott szerte. Megindultam a végeláthatatlannak tűnő lépcsőkön, és mikor a mínusz második szintre értem, úgy kifulladtam, mintha kilométereket futottam volna.

Nem figyeltem pedig hárman is utánam jöttek. Lex, Caroline és Oliver pár méterre lemaradva követtek. A hideg parkolóházi levegő végig szánkázott a testemen, ahogy futva megindultam az autók között. Egy percig sem kellett gondolkodnom. Pontosan emlékeztem, hol parkolta le Noam az anyukája autóját. Meg is találtam azonnal. A sötétkék Toyota ott parkolt pontosan, ahol hagytuk. Senki sem ült benne, ezt már akkor megállapítottam, mikor még a többi parkoló autó között rohantam keresztül a legrövidebb utat választva.

Nincs itt! – vontam le a kétségbeesett következtetést, mikor lihegve megálltam az autó orránál. A Toyota egyedül árválkodott a többi autó között, és Noam nem volt sehol. Oliverék ekkor értek be engem, de nekik mintha meg sem kottyant volna ez a kis futás. Caroline pár másodperccel később ért mögéjük.

- Hol lehet? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Lex, miközben csípőre tett kezekkel körülnézet a sárgás fénnyel borított parkoló szinten. Teljes volt a némaság, leszámítva egy női cipő kopogását. A tulajdonosa épp akkor szállt be egy piros bogárhátúba. A motor felbúgott, de én csak az üres Toyotára tudtam koncentrálni egészen addig, ameddig a nő rá nem fordult az autók között kialakított útra, és a lámpája meg nem világította a Toyota hátsófelét hosszú árnyékokat képezve a betonon.

Sokkot kapva léptem egyet oldalra, mikor az árnyékok között megláttam egy oda nem illőt. Tettem pár tétova lépést a Toyota hátsó vége felé, de a rémálom nem tűnt el szemeim elől. Ez bizony a valóság jeges karma volt, ami most nem a gyomromat, hanem egyenesen szívemet vette célba. Noam ott feküdt féloldalt a Toyota mögött a betonon. A karja kinyújtva pihent a feje alatt, az ujjai véresek voltak. Valahonnan mélyről állati ordítás zaját verte vissza a parkolóház. Az én hangom volt, miközben futva megtettem azt a pár lépést a testig. Térdre zuhantam előtte, és a fejét az ölembe húztam. A jobb szemöldökéből ömlött a vér, ami végigfolyt bal szemén egészen az álláig, rémisztő torzszülött kifejezést varázsolva Noam arcára.

- Uram Isten! – sikított fel Caroline is, amint meglátta az arcot, ami most egyáltalán nem hasonlított Chritsopher Noam Blainre.

- Hívom a mentőket. Addig ne nagyon mozgasd a testét! – figyelmeztetett Lex és a mobilja már a fülén is volt. A hangja kemény és fegyelmezett volt, de az arckifejezés mindent elárult, amitől azonnal elbőgtem magam. Lex mindig uralkodó típus volt. Minden helyzetet meg tudott oldani, és minden helyzetben tisztán tudott látni. Sosem esett ki ebből a szerepkörből igazán. Most viszont igen.

- Lex – nyekeregtem a könnyeimmel viaskodva, miközben egyik kezemet kihúztam Noam tarkója alól és magam elé emeltem. Lex azonnal visszafordult felém és a tenyeremre meredt, amit szinte teljesen befedett Noam mélyvörös meleg vére.

- Menj odébb Dulce! – parancsolt rám Oliver keményen. Mellém térdelt és szabályosan kitúrt a helyemről. Nem akartam elmenni, ott akartam maradni, de nem volt erőm. Oliver átvette a helyem, míg Caroline remegve felnyalábolt a földről és nekidőltünk a Toyota mellett parkoló autónak. Újra hangos zokogásba kezdtem, miközben kézfejemmel megtöröltem az orrom, majd előrehajoltam és a térdemre támaszkodtam. Véres kezem szabálytalan lenyomatokat hagyott a nadrágomon.

- Öt perc múlva itt vannak – fordult újra felénk Lex, és ő is letérdelt a test mellé. Még mindig összeszedetten viselkedett, de az arcáról még mindig nem tűn el az a kétségbeesett kifejezés. – Hosszanti seb van végig a lábán egészen a térdétől a bokájáig. Nem vagyok benne biztos, de szerintem elég mély, mert áll a vér a betonon is – magyarázta tovább a telefonba.

- Lex – szólt rá Caroline, de Lex nem hallotta, csak sorolta tovább a telefonba, amit lát Noam testén, bennem pedig minden egyes szó mély visszhangot keltett.

- Nem látok hasi sérülést, de fejsérülése biztos, hogy van. Nem mertük megmozdítani, de a halántékából szivárog a vér… Igen… Nem tudom… Már hallom a szirénát!

És valóban. Én is hallottam, de olyan tompán és olyan mélyről jövően, hogy nem is hittem el igazán, hogy jönnek. Mintha csak beképzeltem volna az egész jelenetet. De minden valóság volt. Noam véres teste a betonon, Oliver óvatos mozdulatai, ahogy keresi Noam koponyáján a sebet, de akár az én vérrel szennyezett tenyerem, ami lenyomatot hagyott a farmeremen. Minden igaz volt.

- Nem… veszthetem el őt is – nyekergetem levegőhiányosan. Mintha nem csak az érzéseim és a látvány, de a sírás is meg akart volna fojtani.