69. fejezet

Az első hóesés

Mena

Nem bírtam tovább. A kezembe temetve az arcom zokogni kezdtem. A könnyeim hamar nedvessé varázsolták mindkét tenyerem, és tudtam, hogy ezzel semmit nem segítek a helyzeten, de egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ilyen állapotban látom őt. A legrosszabb rémálmom vált valóra, ahogy ott feküdt a piros jelzéses fehér lepedők között. Mindenhol csak a testéből kiálló csöveket és tűket láttam, és a gépek monoton sípolással keveredett zúgása mintha sziklaként nyomta volna az agyam, elzárva a tiszta gondolkodás útját.

Emlékszem, hogy egy sebtapaszt bámultam az arcán. A jobb szemöldökét szelte keresztül, és eszembe jutott a seb is, ami alatta van. Biztos voltam benne, hogy ennek örökre nyoma marad emlékeztetve mind a kettőnket a történtekre.

- Mena? – Caroline olyan halkan és óvatosan ejtette ki a nevem, mint még soha senki.

- Én nem fogom még egyszer ezt kibírni – suttogtam, miközben kezeimet hagytam az ölembe hullani, és csak néztem az ujjaimat, mintha bármire is választ tudnának adni. Szinte látta még rajtuk Noam vörös vérét. Caroline arca megrándult, de nem érdekelt. Biztos voltam benne, hogy képtelen leszek másodjára is elveszteni valakit. Ez meghaladná az erőmet.

- Nem lesz semmi baja! – bizonygatta halkan Noam lehunyt szemeit bámulva. – Hisz ő Christopher Noam Blain – mosolyodott el halványan, de nekem nem volt kedvem vele mosolyogni. Nem találtam ebben az egészben egy csepp pozitívumot sem.

Újra megremegett az ajkam, a torkom pedig elszorult, ahogy saját ujjaimról Noam fehér lepedőn pihenő kezére siklattam a tekintetem. Minden pillanatban azt vártam, hogy majd megmozdul, de nem történt semmi, hiába imádkoztam magamban. Senki sem hallotta a szavaim. Bőgni kezdtem megint, akár egy kontrollt vesztett óvodás.

- Rettegek – krákogtam a könnyeimmel viaskodva. Caroline a fotel karfájára ült, és átölelt. – A legrosszabb, hogy nem érzek semmit – szipogtam. – Eddig észre sem vettem, érted? – bámultam fel Caroline-ra, aki csak értetlenül bámult le rám. Meg akartam neki magyarázni, pedig erre nem nagyon volt magyarázat. Ebbe benne kell lennie az embernek, ha tudni akarja milyen. – Azonnal tudtam, hogy baj van – emlékeztem vissza. – Nem éreztem őt! Nem éreztem a megosztást! Előtte észre sem vettem! Csak mikor hirtelen megszűnt – fakadtam ki. – És most sem érzem! – bőgtem el magam ismét, miközben megpróbáltam kibontakozni Caroline öleléséből. – Ez annyira szörnyű – nyafogtam felállva a fotelből. Semmire sem mentem ezzel a viselkedéssel, és ezt pontosan tudtam, de képtelen voltam kontrolálni az érzelmeim.

Caroline nagyot sóhajtva kiegyenesedett mögöttem, de nem állt föl.

- Meg fogják találni, hogy kik tették ezt. Tudom, hogy klisésen hangzik, de biztos vagyok benne, hogy így lesz. Mr. Blain nem nyugszik addig, míg meg nem lesz, aki ezt tette!

Felnyögtem a név hallatára, amit Caroline is azonnal észrevett.

- Nagyon ki volt akadva? – állt fel végül a fotelről, majd lassan mellém sétált Noam ágyához. Úgy tűnt, a könnyeim forrása kiapadhatatlan, mert szinte azonnal újra elhomályosították a tekintetem, ahogy a választ adtam.

- Azonnal üvöltözni kezdett, mihelyt meglátott a kórteremben – sírtam. A karjaim remegni kezdtek, ahogy felrémlett bennem a jelenet. – Azt vágta a fejemhez, hogy mindez miattam van, és hogy ő már a legelején tudta, hogy bajt hozok a fia fejére, és hogy takarodjak innen, mert csak még több bajt okozok.

Még a levegőt is nehezemre esett venni, olyan élénken élt bennem a jelenet. Néhány rezidensnek kellett lefognia, és erőszakkal kicipelnie őt, hogy ne támadjon rám. Én meg akár csak most is, egyfolytában bőgtem.

- Természetes, hogy így reagált – válaszolt Caroline halkan. – Nehéz lehet az embernek ilyen állapotban látni az egyetlen fiát. Mind ilyenek vagyunk. Mindig felelősöket és bűnösöket keresünk, még akkor is, ha nincsenek.

- Csakhogy itt vannak! – vágtam rá azonnal.

- Pihenned kellene – jelentette ki Caroline, mintha nem is hallotta volna, amit mondok. Törékeny ujjait a vállamra csúsztatta, de azonnal leráztam az érintését. Nem akartam pihenni.

- Majd pihenek, ha felébredt! – jelentettem ki határozottan még közelebb lépve az ágyhoz. Csak ekkor éreztem meg egy másik érintést is a vállamon. Apám volt az. Észre sem vettem, hogy mikor érkezett. – Hagyjatok! – ráztam le az ő érintését is a vállamról dühösen, pont abban a pillanatban, mikor újra nyitódott az ajtó.

Az ősz hajú orvos lépett be rajta. Nyugalmasan megkerülte az ágyat, miközben vetett egy pillantást ránk, de legfőképpen apámra. A tekintetéből azonnal tudtam, hogy érzi, hogy apám nem a tehetséges világ tagja.

- Lehet tudni már valami konkrétat? – érdeklődött apám. Kézfejemmel elmaszatoltam az arcomon végigfolyó könnyeket, és feszülten figyeltem a válaszra. Dr. Claim először rám bámult, majd apámra.

- A fizikai sérüléseket elláttuk, és amennyire tőlünk telt stabilizáltuk az állapotát – jelentette ki. Akár egy könyvből is olvashatta volna, annyira semlegesnek tűnt. Aztán hirtelen átsiklott valami az arcán és sajnos nagyon is tudtam, mit jelent ez a kifejezés. – Viszont nem árt, ha hamarosan felébred, mert fennáll az agyi károsodás esélye, és minél hosszabb ideig van kómában annál magasabb a veszélye ennek.

Mintha minden egyes szó egy csontomat törte volna. Dr. Claim mély lélegzetet vett, majd a műszerekre koncentrált, és jegyzetelni kezdett. Hátra tántorodtam, mert a kórterem falai hirtelen furcsán hullámzani kezdtek körülöttem, és egyre közelebb siklottak hozzám. Hallottam, ahogy apám ijedten a nevemet mondogatja, de ahogy ránéztem, az ő teste is pont ugyanúgy hullámzani kezdett, mint a falak, és minden más. Meg akartam kapaszkodni valamiben mögöttem, de a kezem nem talált fogást semmin, így ügyetlenül terültem el a földön. A csuklómba hasított a fájdalom, mikor hirtelen elsötétült minden.

Pár perc múlva nyitottam ki újra a szemeim. Legalábbis apám azt mondta, hogy nem tartott sokáig az ájulásom. Már nem a földön feküdtem, hanem az egyik kanapén Noam kórtermében, az orvosa pedig a csuklómat fogta, miközben az óráját nézte. Kirántottam a karom a gyengéd szorításból, mire rám bámult.

- Nincs szükségem orvosra – közöltem gorombán, hiszen, hogyan foglalkozhatott velem, mikor nekem semmi bajom sem volt. Noam mellett lett volna a helye. Én csak elájultam, nem törték be a fejem!

- Mena! – szólt rám apám, de nem érdekelt. Egy pillanatra újra az a szófogadatlan lány voltam, akit apám viselkedésbeli problémái miatt íratott új gimnáziumba. Pár másodpercre eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha ez az apró kis mozzanat az életemben nem történik meg, aztán megráztam a fejem. A látásom kitisztult.

- Menjen haza, fürödjön meg, és pihenjen egy kicsit. A fiatalember szülei fél órán belül úgyis visszatérnek. Nem lesz probléma – nyugtatott volna Dr. Claim. Cinikusan felnyögtem.

- Nem? – kérdeztem vissza élesen, miközben felültem. – Persze, hogy nem. Mivel a probléma már megtörtént – közöltem, és megpróbáltam segítség nélkül felállni. A koordinációm nem volt százszázalékos, de nem akartam, hogy támogassanak. Minden segítő kezet leráztam magamról.

- Ha nem akarsz hazamenni, legalább gyere ki velem egy kicsit levegőzni – szólt közbe Caroline. Apám hálás pillantással méltatta, nekem meg majdnem felfordult a gyomrom, hogy mindenki az én épségemért aggódik, mikor semmi bajom.

- Rendben – bólintottam megadóan. Ha ez kell ahhoz, hogy végre leszálljanak rólam, hát legyen. Caroline meglepetten egyenesedett ki, miközben megindultam a kórterem tejüveges ajtaja felé. Apám és Dr. Claim azonnal sutyorogni kezdtek, mikor már azt hitték, elég távol vagyok tőlük. Ha akartam volna simán meghallhattam volna mindenféle tehetség nélkül is, hogy miről beszélnek. De nem akartam hallani. Csak lenyomtam a kilincset, és kiléptem a folyosóra.

A kórház parkja kihalt és elképesztően hideg volt. Minden egyes lélegzetvételem kis fehér felhőt képzett a téli pirkadatban. A kezemben lévő tea, amit Caroline vett nekem egy automatából, már rég kihűlt. Egy kortyot sem ittam belőle. Csak szorongattam a fehér műanyagpoharat, és bámultam a kihalt, kopár parkra. Minden szürkének tűnt.

- Olyan ostoba voltam – suttogtam. Caroline közvetlen mellettem állt piros kabátjában, és rám emelte szürkéskék tekintetét.

- Nem te tehetsz róla – felelte ugyan olyan halkan, mint ahogy én mondtam előző kijelentésem. Elgondolkodtam.

Nem én tehetek róla? Valóban így lenne? Mégis ki tehet akkor róla?

- Miért tették ezt vele? Kinek, milyen oka lehet rá, hogy majdnem megölje őt? – tettem fel hangosan is a kérdéseket. Caroline, ha meghökkent is, jelét sem adta. Mély lélegzetet vett, és úgy válaszolt.

- Nem tudom.

- Meg is hallhatott volna…

- De nem halt meg, Mena! – nyomta meg erőteljesen a választ. Nem foglalkoztam vele. Annyi kérdés vetült fel bennem, hogy alig bírtam koncentrálni rájuk egyenként. Pedig muszáj volt. Jutni akartam valami eredményre. Ok nélkül senki sem csinál ilyet.

- A tárcáját sem vitték el, se a telefonját. A kocsiban sem tettek kárt, nem tűnt el belőle semmi – foglaltam össze a rablás ellen szóló érveket. Caroline feladta a próbálkozást, hogy elterelje a gondolataim.

- Igen – hagyta helyben csendesen. Amint kimondta ezt az egy szót, azonnal jött a megvilágosodás. Azonnal megértettem mindent.

- Figyelmeztetés – suttogtam halálra váltan. A karjaim bizseregni kezdtek, az ujjaim pedig ernyedten hagyták, hogy a kis műanyagpohár a betonra hulljon. Caroline hátrébb ugrott, ahogy a tea szétloccsant a járdán, de én csak álltam ott, és bámultam a parkot, amit igazából már nem is láttam. – Ez egy figyelmeztetés volt – jelentettem ki. A szívem ki akart szakadni a helyéről, ahogy újra és újra átgondoltam a történteket, és csak egy lehetséges megoldást tudtam rá találni.

Hirtelen sarkon fordultam, és megindultam az épület felé. Vissza akartam menni Noam kórtermébe. El akartam mondani valakinek, hogy mire jöttem rá. Hogy a rendőrök helyszínelése hiábavaló, úgy sem fognak semmit sem találni. Mindez el lett szépen tervezve. Milyen ostoba vagy Mena! Egy ostoba idióta!

- Várj már! Hova rohansz? Mi történt? – futott utánam Caroline. Csak ekkor vettem észre, hogy én is futok. Néhány ember lézengett csak a folyosókon, aztán hirtelen tétován megtorpantam.  A legszörnyűbb az egészben a tudat volt. A tudat, hogy ez miattunk van. Kettőnk miatt. Tehették volna ezt velem is, ha éppen olyan kedvük lett volna, de nem tették. Nekik olyan mindegy volt, hogy melyikünk lesz az áldozati bárány. Nekik csak az számított, hogy megmutassák, hogy ki irányít, és hogy kifejezésre jutassák álláspontjukat.

- Ők voltak – jelentettem ki, és mihelyt kimondtam ajkaim elé kaptam tenyereim, mert kimondva még borzalmasabbnak tűnt az egész.

- Kik? – fordult elém Caroline elállva az utat, vékonyka kezeit pedig a vállamra helyezte. Kicsit meg is rázott, hogy figyeljek rá, de ezt már csak apró rezdülésként fogta fel az agyam.

- Ráadás együtt csinálták. Megegyezésben – döbbentem le. Caroline újra megrázott.

- Miről beszélsz az Isten szerelmére? – emelte fel a hangját. Két orvos haladt el éppen mellettünk, és rosszallóan ránk pillantottak, de nem szóltak egy szót sem.

- A Szindikátusról és Kompániáról! Minden egybevág! Ők az egyetlenek, akik azt hiszik, veszélyt jelentünk a számukra. Azt hitték elég lesz, ha egyikünk a Kompánia tagja a másik meg a Szindikátusé, de… - újra ajkaim elé kaptam a kezeim. Úgy éreztem, mindjárt hányni fogok az undortól, hogy ezt meg merték tenni. Biztos voltam benne, hogy ők voltak azok, és hogy csak néhány ember tudhatott a dologról. Elvégre Mr. Blain is vezetőségi tag. Abba még belement volna, hogy engem bántsanak, de abba biztosan nem, hogy a saját fiát.

Caroline hátratántorodott meglepettségében.

- Nem – rázta meg a fejét. – Erre ők sem lennének képesek! Hiszen… hiszen Noam majdnem meghalt.

- Majdnem – nyögtem fel, és a csempézett falhoz támaszkodtam. – Ki volt ez tervelve tökéletesen – halt el a hangom, ahogy úja és újra belegondoltam a tényekbe.

- Biztos vagyok benne, hogy valami elcsúszott a számításodban. A Szindikátus nem lenne képes ezt tenni! Lex apja képtelen lenne ilyen döntést hozni, hiszen Noam olyan Lexnek, mintha a testvére lenne – hadarta Caroline. Cinikusan felnevettem.

- Ne légy ostoba – nyögtem. Nem akartam megbántani, és a dühöm nem is neki szólt, de egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. – Mr. Daventry keze sokáig elér, de még ő sem tudhat mindenről. Mindent és mindenkit ki lehet játszani, Caroline, ezt jól jegyezd meg!

- De mégis… csak, hogy ne legyetek együtt? Mi értelme ennek? Mi értelme így beleavatkozni egy diákszerelembe?

- Dany – nyögtem. Elmémbe tolakodott a kissrác alakja, és hirtelen nagyon hálás lettem a mindenhatónak, hogy jó ideje nem jelent meg a csöppség. – Az igazi veszélyt Dany-ben látják, de ugye Dany nincs, ha mi sem vagyunk – feleltem levegőhiányosan.

- Nem akarok durva lenni – lépett mellém Caroline, és hangját némileg bizalmasabbra vette. – De ennyi erővel meg is ölhettek volna, ha a te gondolkodásod követjük. Még sem tették. Nem vág össze – rázta meg a fejét keservesen. Sötét tincsei óvatosan követték mozgását.

- Azért nem tették meg, mert ez egy jó üzlet nekik. Egy ingenikum ide, egy ingenikum oda, és ha olyan a helyzet a megosztással lehet fenyegetőzni, de akár jó megállapodás is lehet. – szedtem össze keserűen.

- Nem tudom, mit mondjak – felelte Caroline elhaló hangon. Éreztem, hogy agyával még mindig valami kis kiúton gondolkodik, ami felmentheti a két rendszert bűne alól, de nem talál semmit. Mély lélegzetet vettem, és kiegyenesedtem.

- Én végeztem – jelentettem ki magabiztosan. Betelt a pohár!

- Mivel? – értetlenkedett a feketehajú.

- Mindennel! Itt és most befejeztem. Én nem csinálom ezt tovább. Kapják meg, amit akarnak, és hagyjanak békén minket – nyögtem. Ez volt a legfájdalmasabb minden közül. Kimondani azt, ami ellen végig küzdöttünk.

Ellöktem magam a hideg csempéktől, és megindultam visszafele a folyosón.

- Mondd meg apámnak, hogy a kocsiban várom – szóltam hátra Caroline-nak. Nem kérdezett semmit. Legalábbis hangosan nem. A fejében viszont ezernyi kérdés felmerült. Egyikre sem akartam válaszolni. Csak ki akartam jutni az épületből a csípős téli levegőre, mintha az bármin is segítene.

Persze nyilvánvaló volt, hogy ezen már sok minden nem segít. Visszaemlékeztem Noam ágyon fekvő alakjára. A csövekre, a sebekre, lehunyt szemeire. Mindenre. Elszántam magam. Emlékeznem kellett minden apró kis részletre, hogy erős tudjak maradni.

Átvágtam a hideg parkolón, és imádkoztam, hogy apám régi szokása még nem hagyta el őt, vagyis hogy az autó nyitva lesz, mert éreztem, hogy már nem bírom sokáig. A visszatartott könnyek csípték a szemem, és nem akartam szégyenszemre a parkoló közepén az üres autó mellett állva bőgni, mint egy egyedül hagyott gyerek. Az anyósülés felőli ajtó készségesen adta meg magát, mikor megnyitottam. Bepattantam, és azonnal magamra csuktam az ajtót, olyan erővel, hogy a fenyőfa alakú légfrissítő és az apró kis kenguru, ami a visszapillantó tükrön lógott, azonnal himbálózni kezdtek. Pár pillanatig csak némán bámultam őket, aztán újra elkapott a sírás az elmúlt órákban már nem tudom hanyadjára. Már kelt fel a nap a szürke égbolt mögött, és el sem hittem, hogy egy éjszaka alatt ennyi minden megváltozhat. Tegnap este még boldogan mentünk Lex születésnapjára. Nem gondoltam volna, hogy így végződik. Senki sem gondolta volna.

Ernyedten a kabát zsebembe nyúltam. A könnyeimtől alig láttam valamit, de megtaláltam, amit kerestem. Az apró doboz ugyanúgy lapult a helyén, mint tegnap este, és most, hogy kivettem sem tűnt másmilyennek. Már rég Lex tulajdonában kellett volna lennie. Ha minden jól alakult volna… A gondolatra megint hangos sírásba kezdtem. Hiába törölgettem folyamatosan a kézfejemmel az arcom és a szemem, a helyzet nem lett jobb. Kinyitottam a piros kis kocka alakú dobozt. Fekete párnán ugyanúgy ott pihent az apró kis kulcstartó, ami egy vívó kardot ábrázolt. Legalábbis a boltban ezt mondták. Én meg hittem nekik, mert miért hazudnának?

- Miért hazudnának? – ismételtem meg félhangosan csak úgy magamnak. Cinikusan újra felnevettem. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy eszelős. Eltettem a dobozt vissza a zsebembe, és hátradőltem. A tekintetem a combomra vándorolt. A farmeremen ott volt véres kezem megsötétedett foltja. Noam vérének megsötétedett foltja.

Vajon felébred? És ha felébred, milyen lesz majd?

Görcsökben jött rám az újabb síróhullám, ahogy elképzelt Noam tehetetlen testét tolószékben agykárosodás után. Mert ennek a veszélye is fennállt. Még mindig nem éreztem a megosztást, és minden egyes ilyen perc elteltével, egyre nagyobb volt az esélye, hogy nem kapjuk vissza Noamet. Legalábbis azt az embert, akit ismertünk, biztos, hogy nem. És a kör bezárult. Így vagy úgy, de megkapták, amit akartak.

- Menus! – pattant be hirtelen apám is a kocsiba. Észre sem vettem, hogy közeledik. Azonnal törölgetni próbáltam a könnyeim, de értelmetlen próbálkozás volt, mert apám szerintem márt akkor tudta, hogy egyedül bőgök a kocsiban, mikor Caroline átadta neki az üzenetem.

- Menjünk… haza – szűrtem a fogaim között a levegővel küszködve. Apám pár pillanatig csak bámult rám a kopott kormány mögül.

- Fel fog ébredni – bizonygatta. – És te itt leszel mellette – jelentette ki bizakodva. Nem szóltam semmit, csak kibámultam a szélvédőn.

Nem apa! Nem leszek itt mellette – válaszoltam gondolatban. Nem jövök ide vissza. Nem találkozom vele. Fel fog épülni, mert hiszem, hogy fel fog… de én nem leszek mellette, mert nem lehetek mellette.

A biztonsági övért nyúltam, és becsatoltam. Apám vette a jelzést. Ő is így tett, majd beindította az autót. Jó pár percig nem beszéltünk. A szemem sarkából láttam a rám vetett aggódó pillantásait, majd végül megszólalt. Csacsogni próbált, enyhíteni a körülményeket, és ezért hálás is voltam, de egyértelmű volt, hogy ez nem használ. Elmondta, hogy Lex hívta fel, hogy jöjjön értem, és hogy nagyon megnyerő fiatalembernek gondolja, és, hogy boldog, hogy ilyen barátokra tettem szert. Beszélt arról, hogy ha akarom, kivesz egy hétre az iskolából, de megráztam a fejem. Nem volt szükségem szünetre, maximum egy napra. Így is eleget hiányoztam már az iskolából, és az a veszély nem fenyegetett, hogy összefutnék bárkivel is, akivel nem szeretnék. Biztos voltam benne, hogy Noam jó ideig nem lép majd az iskola területére, és abban is biztos voltam, hogy Mr. Balin minden követ megmozgat majd, hogy a fia soha többet ne lépjen egy intézmény területére velem.

- Éhes vagy? Megálljunk valahol enni? – kérdezte apám. Már nem sírtam, bár a szemeim fájtak, és biztos voltam benne, hogy úgy nézhetek ki, mint aki napok óta nem alszik.

- Nem vagyok éhes. Fürdeni akarok és aludni – válaszoltam monotonul. Apám vetett még egy aggódó pillantást rám. Azt hittem, majd ellenkezni fog, de nem tette. Csak némán vezetett tovább. Minden energiám kiszipolyozta az elmúlt pár óra, így ha akartam volna sem tudtam volna belenézni a gondolataiba. Mit érnek ilyenkor a tehetségek, vagy a gyógyítás képessége? Semmit! Energia nélkül nem lehet egyiket sem használni, és meggyógyítani sem lehet valakit csak úgy, aki ilyen súlyos állapotban van, mint Noam. Akkor meg, mi értelme az egésznek? Semmi. Semminek sincs itt semmi értelme sem.

Fürdés után sokáig csak feküdtem az ágyamban egy helyben, és a szürke eget bámultam az ablakon túl. A téli égbolt egészen lehangoló látványt nyújtott. Először arra gondoltam, hogy lassan itt a karácsony, és hogy mennyire más lenne most minden, ha a múltban egy valami másképpen történik. Ha az a motoros nem anyámat találja el, hanem valaki mást. Gyakran időztem ezzel a gondolattal. Míg kisebb voltam gyakran sírtam is, mikor elképzeltem, milyen lenne az életünk, ha mindez másképpen alakul, de most valahogy nem tudtam sírni. A könnyeim elfogytak az elmúlt éjszaka során. Csak feküdtem kopott pizsamámban, és bámultam az ablakot. Nem tudtam aludni, pedig nagyon szerettem volna. Nem azért mert álmost voltam, vagy mert fáradt. Pusztán az öntudatlanságba akartam süllyedni, oda ahol a gondolataim már nem érnek utol. Gyáva dolog, tudtam. De nem érdekelt. Ennyit engedélyeztem magamnak.

Lehunytam a szemeim, hátha úgy majd könnyebben megy. De nem történt semmi. Legszívesebben ordítottam volna, hogy mindennek vége. Örülhettek, most megkapjátok, amit akartatok! Befejeztem, tegyétek azt, amit szeretnétek! Vitatkozzatok tovább a hatalmon, de engem hagyjatok ki belőle! Minket hagyjatok ki belőle, hiszen csak gyerekek vagyunk!

De nem tettem. Csak feküdtem mozdulatlanul a némaság ködébe bújva, beletörődötten, hogy mostantól minden másképpen lesz. Aztán egy vékonyka, édes hang megszólalt közvetlen az ágyam mellől.

- Esik a hó, Mami!

Kinyitottam a szemeim, és ott állt ő. Kis kezével az ablak felé mutatott. Követtem az ujjait. Valóban. Esett a hó.