J.A.N.E.R.I.T.Y.
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
70. Más

70. fejezet

Más

 

Mena

 

Hallgattam a párkányon kopogó esőt. Az előadóterem néma volt, leszámítva a tanár hangját. Olyan messziről jött, távoli hangnak tűnt, pedig Dr. Jefferson mikrofon nélkül is tökéletesen megértette magát. Sosem hallottam még kiabálni az előadásain más tanárokkal ellentétben. Általában tudtam figyelni az óráin, de most elkalandoztak a gondolataim, és a monotonul zuhogó eső ezen egy cseppet sem segített. Kinéztem az ablakon. A betonjárda mélyedéseiben már állt a víz, pedig csak egy tíz perce kezdhetett rá, a tócsákban pedig visszatükröződtek az utcalámpák fényei. Az ernyőmre gondoltam a táskámban. Peternek igaza volt reggel, hogy tegyem el a biztonság kedvéért. Mély levegőt vettem és kiegyenesedtem. A MacBookom szétnyitva pihent előttem az asztalon, és a megnyitott dokumentumban jóformán csak egy mondat volt lejegyezve, az előadásból pedig már csak öt perc volt hátra.

- Majd elkérhetem a jegyzeteid? – súgtam oda egészen halkan Ellnek. Mellettem ült közvetlen, ahogy a közös előadásainkon mindig. Fekete laptopján egy pillanatra megálltak az ujjai, és rám pillantott. Sötétbarna szemeit az enyémekbe fúrta, amitől olyan érzésem támadt, mintha belelátna a fejembe, pedig egyáltalán nem rendelkezett tehetséggel. Mi több, még csak nem is tudott a tehetséges világ létezéséről. Nem tudta, mennyire szerencsés.

- Persze – mosolyodott el halványan, de a tekintetét nem vette le rólam azután sem, hogy megadta a választ. – Jól vagy? – suttogta. Meglepetten bámultam vissza. – Egész órán nem figyeltél.

- Tegnap nem aludtam jól – hazudtam, mire bólintott egy aprót. Világosbarna lófarka megringott. Visszafordult a tanár és az interaktív tábla felé, és újra jegyzetelni kezdett a gépére, én meg újra az ablak felé fordultam.

Vajon, mit csinálhat ebben a pillanatban? – tolakodott elmémbe a gonosz gondolat, mire dühödten kaptam el a tekintetem a kinti világról. Az elmúlt évek során erőszakkal próbáltam elterelni a gondolataim valahányszor róla volt szó, és az utóbbi hónapokban már egészen sikeres is lettem ebben. Nem akartam lerontani az átlagom.

Hirtelen az előadótermet ellepte a diákok izgatott nyüzsgésének hangja, amint a tanár befejezte az előadást. Dr. Jefferson egy ötvenes éveiben járó, őszülő félben lévő kriminálpszichológus volt. Először azt képzeltem, hogy egy ilyen szakmával rendelkező férfit megnyomtak az évek, de a stílusa lenyűgöző volt, és egy cseppet sem tűnt meggyötörtnek. Minden óráját hatalmas vehemenciával, élvezettel, és kesernyés humorral adta le.

- Holnap reggel? – állt fel mellettem Ell. Magasabb volt, mint én, és így hogy ő állt én meg ültem a különbség még meghatározóbb lett.

- Igen – feleltem egy mosolyt erőltetve az arcomra, mire megindult a többiekkel együtt a padsorok között.

Összecsuktam a MacBookom én is, és figyeltem, ahogy a tanár összeszedi jegyzeteit, és elhagyja a termet. Majdnem a legutolsó sorban ültem, így úgy véltem, nem tűnik fel neki, hogy elmélázom rajta. Tévedtem. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, megszólalt. Nem nézett fel, látszólag a lapjai között tanulmányozott valamit.

- Ms. Rawlinson! Elkísérne esetleg a következő előadásom helyszínére? – Egész testemben megdermedtem egy pillanatra, mert sosem szólt még hozzám a teszteredményeim kiosztásán kívül, és meg voltam győződve arról, hogy észrevette, hogy egy percet sem fogtam fel az előadásából, és most erről akar velem beszélni. – Még ma… ha lehetséges! – nézett fel végül. Barna tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta.

- Persze – feleltem zavartan, miközben ügyetlenül összeszedtem a papírjaim, és a MacBook tetejére helyezve megindultam a padok mentén, majd a lépcsőn lefelé. Dr. Jefferson egészen addig várt, míg el nem hagytam az első padsor melletti lépcsőfokokat. Akkor aztán kilökte a lengőajtó egyik szárnyát, és megindult a folyosón. Sietnem kellett, hogy utolérjem.

Pár percig nem szólt semmit, csak sétáltunk egymás mellett. Már kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mikor végre megszólalt. Korábban vizslatott jegyzetei jobb kezében pihentek teste mellett.

- Habár nem illik a profilomba, nagyon sokat olvastam önről – jelentette ki bevezetésképpen. Akaratlanul is elpirultam. Tisztán emlékeztem még a gimnázium utolsó évére, amikor az ingenikum megosztásunk atomjaira lett bontva a tehetséges világ berkein belül, főleg a „baleset” után. Nem akartam erre gondolni. Inkább örültem volna, ha letolást kapok az órai figyelmetlenségem miatt, de Dr. Jefferson folytatta. – Gondolta volna, hogy valaki még egy egész könyvet is áldozott az önök ügyének? – Gombóc kúszott a torkomba az „önök” megszólításra.

- Senki sem keresett meg, hogy könyvet kíván írni az „ügyünkről”, ezért úgy vélem, az a történet nem feltétlenül valós leírása a helyzetnek. Ahogy a többi cikk vagy riport sem – feleltem száraz torokkal. Hirtelen a nyelés is fájdalmasnak tűnt. Nagyon régen nem boncolgattam már ezt a témát senkivel sem, és nem gondoltam volna, hogy valaha is felmerülhet, mint beszélgetés Dr. Jefferson és köztem. Tehetséggel rendelkező tanár volt egy állami egyetemen, és én örültem, hogy rajta kívül összesen csak négy tanár van itt, akik tehetségesek. Így félig mégis csak normálisnak érezhettem magam, leszámítva azokat az órákat, amiket az itt tanuló pár tehetséges diáknak adtak le különböző időpontokban.

- A párja merre van most? – nézett rám oldalról. Vastagabb keretes szemüvegével most teljesen úgy nézett ki, mint egy krimi író. Görcsberándult a gyomrom a „párja” megnevezésre. Nem tudtam, mikor fog ez az érzés elmúlni, ha elmúlik egyáltalán valaha.

- A párom? – ízlelgettem a szót, hátha könnyebben fogadja be a gyomrom, vagy inkább a szívem, de semmivel sem lett jobb. – A Cain Egyetem jogi karán ücsörög éppen, az állam másik felében – feleltem elégedetten, és kissé cinikusan. Meg sem próbáltam elrejteni az érzést. Dr. Jefferson felhorkant, majd megállt egy újabb kétszárnyas lengőajtó előtt. A tejüvegen keresztül látni lehetett az órára készülő diákok mozgolódását.

- Szóval igaz, hogy egyáltalán nem használják az ingenikumot – jegyezte meg sokkal inkább magának szánva, mintsem nekem. – De azért a megosztást csak érzik – nézett fel rám. Valaha magasabb lehetett nálam pár centivel, de kissé meggörnyedt az évek során, így most kénytelen volt alacsonyabbról szemlélni az arcom. Persze tekintélyéből ez semmit sem vont le.

- Mire akar kilyukadni? – érdeklődtem bátortalanul, és akaratlanul is erősebben szorítottam mellkasomhoz a MacBookom és a papírjaim.

- Nem akarok én kilyukadni semmire – mosolyodott el. Volt valami ősz bajszos mosolya mögött, ami azt sugallta, hogy tud valamit, amit én még nem. – Csupán érdeklődöm. De most, ha megbocsát, szólít a kötelesség – intett fejével a tejüveges ajtó felé, majd választ sem várva megindult. – És el ne felejtse a tanulmányt. Jövő hét az utolsó határidőd – lökte még oda csak úgy mellékesen, amitől az egész egy furcsa álomkép egyik szeletének tűnt az egész lezajlott jelenet. Pár másodpercig még ott álltam a folyosón a tejüveget bámulva, ami mögött már nem látszódott a diákok izgatott mozgása, pusztán Dr. Jefferson lomha alakja, amint az asztalhoz sétál, és leül.

Vontatottan, de kénytelen voltam elfogadni, hogy ez volt a végszó. Mintha nem lett volna egyértelmű, hogy már nem jön vissza a folyosóra, hogy elmagyarázza az egész kérdezősködés indítékát. Az órámra bámultam, amit pár hónapja rendeltem az Ebay-ról. Egyszerű ezüstszínű lánccal keretezett számlapja volt, amelyen római számok jelezték az idő múlását. Már nyolc óra is elmúlt. Kis sajnálattal gondoltam Dr. Jefferson aktuális óráján ülő diákokra, mert pontosan tudtam, hogy az esti előadások mindig sokkal kimerítőbbek. Mint egy jelzésképpen, hogy késésben vagyok, a mobilom is megszólalt a zsebemben. Előhalásztam. A dallamban az énekes már elkezdte az első sort a dalszövegből, mire felvettem. „Every breath you…” és a „take” sajnos már belehalt zöld kis telefonkagyló formájú érintő gombba. Egy régi nyolcvanas évekbeli klasszikus volt, amit pár hete találtam meg újra apám régi lemezei között, majd letöltöttem.

- Szia! Hol vagy már? – érdeklődött a vonal túlsó végéről azonnal. Caroline hangja, mit sem változott az évek alatt, ahogy ő maga sem. Ugyan nem láttam olyan sűrűn, mint szerettem volna, de még mindig hosszú fekete haja volt, amit az idő többségében enyhén hullámosra sütött, a ruhái pedig azt a hatást keltették bennem mindig, mintha a Stepfordi feleségek egy mostani feldolgozásából lépett volna ki.

- Még az egyetemen, de már indulok is. Húsz perc és otthon vagyok – magyaráztam bocsánatkérően. Persze egy percig sem hittem, hogy haragudna rám a késés miatt. – Bebírtál menni, nem? – érdeklődtem, miközben a vállam és az arcom közé szorítottam a telefont, és az így felszabadult kezemmel már a kocsi kulcsom után kutattam zsebeimben.

- Persze. Peter beengedett, mint mindig – helyeselt már kevésbé lelkesen, amit abszolút meg tudtam érteni. Peter tökéletesnek ítélt minden egyes alkalmat, mikor Caroline nálam volt, hogy megpróbálja behálózni. Mint minden egyes csoporttársam, aki valaha nálam járt és nőnemű volt.

- Sietek esküszöm. Addig meg bírd ki valahogy – mosolyogtam bele a mondatba, ami valószínűleg kihallatszódhatott a hangomból is, mert Caroline rosszallóan válaszolt.

- Ez nem vicces Mena. Egy szemet sem. Egyáltalán, miért kellett neked lakótárs? Apádé az albérlet, nem?

Mély levegőt vettem, mert nem ez az első alkalom, hogy Caroline felhozta ezt, és gyanítottam nem is az utolsó.

- Ezt már ezerszer átrágtuk. Peternek kellett egy szoba, nekem meg volt egy. Nem mellesleg olcsóbb így fizetnem a rezsit. Ha nem lenne Peter hét napból nyolcat dolgozhatnék a könyvesboltban, és még akkor sem biztos, hogy kijönnék a pénzemből – magyaráztam. Caroline hümmögött valami olyasmit, hogy érti, de Peter akkor is kibírhatatlan, de inkább közbevágtam. – Most pedig leteszem, mert minél többet telefonálunk, annál később fogok hazaérni, és annál több időt kell Peterrel töltened.

Úgy néz ki, ez hatásosnak bizonyult, mert Caroline csak annyit nyögött a telefonba, hogy „Siess”, és már le is csapta. Magamban nevetgélve tettem vissza a zsebembe a mobilt. Akkora már ráleltem a kocsi kulcsomra is, így megindultam a folyosón. Jó néhány terem zárt tejüveges ajtaja mellett haladtam el, és némelyik mögül tompa fény is szűrődött ki jelezvén, hogy mögötte még tart az óra. Örültem, hogy nekem nem kell egyik helyen sem ott ülnöm. A folyosó vége kiszélesedett és egy hatalmas egybefüggő, kör alakú térbe torkollott. Középen volt egy pár méter átmérőjű szintén kör alakú nyílás, ahonnan le lehetett látni az alacsonyabb szintekre. Karácsonykor mindig ide állították fel a fát, de most csak egy furcsa kivehetetlen formájú fémszobor kacskaringózott fel egészen a legfelső emeletig. Odaléptem a korláthoz, hogy lenézzek. Nem láttam senkit. Mintha az egész épület kiürült volna.

- Vigyázz! – szólt rám egy hirtelen hang, és a tulajdonosa, mint egy nyomatékosításképpen még a vállaimat is megszorította. A fekete kovácsoltvas korlátnak ütköztem ijedtemben.

- Ez nem volt vicces, Witsberger! Egyáltalán! – dühöngtem lerázva magamról az ujjait. Remegtem, mint a nyárfalevél, mert nem egyszer játszottam már el a gondolattal, hogy milyen lehet a harmadik emeletről lezuhanni, és pépesre törni magam a földszint márvány padlóján. Szerintem nem én voltam az egyetlen, aki átgondolta már ezt.

Witsberger csak elégedetten vigyorgott, miközben szabad kezével dzsekije zsebébe nyúlt és elővett egy doboz cigit. Még mindig ugyan azt a kék dobozos förmedvényt szívta a gimi óta. Rosszallóan bámultam rá.

- Idebent tilos.

- Idebent nem is fogom meggyújtani – grimaszolt. Úgy tűnt, jól szórakozik lassan enyhülő ijedtségemen. – Miért vagy még itt?

- Ezt én is kérdezhetném – vágtam vissza. Néztem, ahogy rutinos mozdulatokkal kiráz egy szál cigit a dobozából, majd a szájába tolja és elteszi a dobozt vissza a barna dzseki rejtekébe.

- Felújítanak néhány termet a tanszéken – vont vállat nemtörődöm stílusban. – Azokat az órákat áthelyezték három másik tanszékre addig.

- Micsoda szerencse – gúnyolódtam.

- Ugye? – élcelődött ő is.

Megindultam a lépcsők irányába, mert eszembe jutott, hogy már így is késésben vagyok. Witsberger követett. A második emeletig némán tettük meg az utat. Nem kérdezett semmit, és nekem sem jutott eszembe semmi olyasmi, amit ha kimondok hangosan is, nem fog erőltetettnek hangzani. Aztán mégis eszembe jutott valami.

- Caroline a városban van – közöltem egyszerűen. Witsberger meggyújtatlan cigijét rágcsálva haladt mellettem, és csak pár másodperc múlva szólalt meg, mintha a válaszon gondolkodott volna eddig.

- Oliver nem jött vele? – érdeklődött semlegesen.

- Nem. Tegnap beszéltem vele. Azt mondta, marad a kollégiumban, mert a csoporttársai kitaláltak valamit a hétvégére. Egyébként sem kell szükségszerűen ugyanakkor meglátogatniuk engem, attól, hogy egy főiskolára járnak.

- Még mindig nehezen hiszem el, hogy tanárnak mentek – jegyezte meg szórakozottan. Nem tudtam eldönteni, hogy a hangjába gúny, vagy sajnálat vegyül. – Látták már a mai gimnazistákat? Mert a döntésük alapján kételkedem benne – hitetlenkedett feltűnően, miközben kezével rántott egyet a vállára dobott hátizsákján. Hasonló bőr volt, mint a kabátja, csak fekete.

- Ne legyél ilyen rosszmájú – orroltam le. Már az első emeleti lépcsőfokokat róttuk. A falakon a tanszéken végzett híres diákok oklevelei és versenyeredményei lógtak, szépen faragott keretekben. – És amúgy sem biztos, hogy gimnáziumban akarnak tanítani. Legalábbis Oliver biztos, hogy nem.

- Milyen szakos is ő? A spanyolra emlékszem, meg az elég egyértelmű…

- Spanyol és testnevelés – feleltem lemondóan, mert sejtettem, hogyan fog Witsberger reagálni. Cinikusan felnevetett. Fogai között a cigi ide-oda bólogatott.

- Ja, tényleg – röhögött.

- Nem kellene lenézned mások szakát. Kétlem, hogy képes lennél bárkit is megtanítani bármire is – jegyeztem meg. Nagyon nem tetszett, mikor így viselkedett. Márpedig elég sűrűn viselkedett így.

- Nem is mentem tanárnak – vágta rá jókedvűen. – Amúgy meg nem nézek le senkit sem. Pusztán még mindig elég furcsa belegondolni, ki hova került a gimnázium után. Oliver lett volna az utolsó, akire azt mondom, hogy tanár lesz. Caroline még csak-csak. De Oliver! – rázta meg a fejét. Még mindig vigyorgott, de már szikrája sem látszott rajta a gúnynak, ami kissé meglepett.

- Nálad meg azt sem hittük, hogy egyáltalán tovább tanulsz – szúrtam oda élesen. Szándékosan próbáltam kicsit a lelkébe tiporni, de mintha az üres fallal próbálkoztam volna. Lepergett róla minden sértő vagy utasító jellegű beszólásom.

- Ezt tanítják a pszichológia szakon? Hogyan tipord sárba az embert? – viccelődött, miközben étléptünk az egyik fotocellás ajtón, ami az utcára nyílt. A koraesti hűvös szellő jólesően szánkázott végig a bőrömön, és a virágzó fák illata körbelengte a környéket. Az utakon nem sok autó lézengett, aminek nagyon örültem, mert nem szerettem sűrű forgalomban vezetni.

- Csak azt mondom, hogy jól titkoltad a képességeid. Elvigyelek valahova? Persze csak ha nekem is útba esik – fűztem még hozzá vigyorogva. Witsberger félig elfordult előlem. Épp a cigijét próbálta meggyújtani, egy bordó színben pompázó öngyújtóval. Valamiféle felirat is volt rajta, de nem láttam pontosan mi. Mélyet szívott, majd kiegyenesedett, az arcvonásai kisimultak.

- Kösz, de nem élek a lehetőséggel – válaszolta kiengedve egy jó adag füstöt ajkai között. Azt hittem, még fűz mellé valami gúnyosat vagy cinikust a vezetési stílusomról, vagy a régi Fordomról, amit két teljes nyári fizetésemnek, és apám jóindulatának köszönhetően tudhattam a tulajdonomban, de nem tette. – Van még egy kis dolgom. De kösz azért – ejtett még meg egy búcsúzó mosolyt. Teljesen semleges, és őszinte volt. Viszonoztam, majd intettem, és elindultam a parkoló irányába a járdán.

Még akkor is Witsbegeren gondolkoztam, mikor beléptem az apámtól kapott lakás ajtaján. Nem mondhattam, hogy közel kerültem Witsbergehez a közös egyetem miatt, és volt egy olyan érzésem, hogy hozzá csak egészen kevés ember képes közel kerülni, de határozottan javult és komolyodott a kapcsolatunk. Aminek furcsa módon, de nagyon örültem.

- Mintha azt mondtad volna, hogy sietsz – rántott ki gondolataim közül Caroline. A konyhaasztalnál ült, mellette pedig Peter. A hangja egyáltalán nem tűnt ingerültnek, amiből arra következtettem, hogy sikerült Petert a kedvesebb és normálisabb hangulatában találnia. Olyankor egész jókat lehetett vele beszélgetni, ezt még én is aláírtam.

- Bocs – nyögtem, miközben letettem a kulcscsomómat az ajtó melletti kis asztalra közvetlen egy szárított virággal teli váza mellé. – Út közben találkoztam Witsbergerrel.

Caroline tekintete felragyogott az ismerős név hallatán.

- Hogy megy neki a töri? – érdeklődött azonnal, ami leginkább a szaknak és nem Witsbergernek szólt.

- Nem tudom – vontam vállat, miközben bentebb léptem a helységben. A gépemet és a lapokat letettem a barna konyhaasztal szélére, közvetlen Caroline és Peter bögréi közé. – Annyit nem beszélgettünk. Oliverről érdeklődött.

Caroline csalódottnak tűnt. Bizonyára szívesebben hallott volna valami aktualitást a történelem tanszékről. Mióta felvette tanári szaknak az irodalom mellé a törit, gyakorlatilag minden érdekelte a témával kapcsolatban.

- Mellesleg a banya keresett telefonon – vágott közbe Peter feltűnően. Felállt az asztaltól, és a konyhapulthoz lépett. Fekete keretes szemüvege mögött undor csillant a tekintetében. Nem hibáztattam érte. – Komolyan nem tudom, hogyan bírod elviselni azt az asszonyt. Olyan, mint egy diktátor.

Nagyot sóhajtottam, mert Peter jellemzése Mrs. Wrench-ről igazán találó volt.

- Mit akart? Hétvégére nem vagyok beosztva – hanyatlottam le az egyik szabad székre, miközben Peter visszafordult felénk. Hálásan bámultam rá, mert akkor vettem észre, hogy azért állt fel, hogy kávét öntsön nekem.

- Hétfőn egy órával hamarabb kellene kezdened a boltban. Kétszer is hagyott üzenetet a rögzítőn. Mikor harmadszorra csörgött a telefon, meguntam és felvettem. Úgy éreztem, sosem hagyja abba – méltatlankodott letéve elém egy fekete bögrét. Fehérrel egy mosolygós fej volt rárajzolva. Ő maga már nem ült vissza az asztalhoz. – Majd hívd vissza – adta ki az utasítást, majd felvette saját bögréjét. – Egyedül hagyom a hölgyeket, mert még dolgom van. Caroline! Mena! – köszönt el kissé színpadiasan, majd egy félmosoly keretében eltűnt a nappali irányába, onnan pedig feltételeztem, hogy visszabújt saját szobájának rejtekébe.

- Komolyan nem tudom, hogy bírod – sóhajtott fel Caroline. Az előtte lévő bögrét bámulta. Már üres volt. – Ha a fősuli mellett dolgoznom kellene… - Nem fejezte be a mondatot.

- Bele lehet szokni – közöltem egyszerűen. Caroline újra felsóhajtott, de ez most valahogy másmilyennek tűnt. Mintha már nem is a tanulás és a munka összeegyeztetéséről lett volna szó. Némán kortyoltam a kávémból és vártam, mert biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb Caroline úgy is előhozakodik azzal, ami bántja. Így is lett.

- Nem érdekel, mi van vele? – Az ujjaim ösztönszerűen feszültek meg a bögre körül, de igyekeztem hidegvérűnek mutatkozni. Ezerszer átrágtuk magunkat ezen a témán is, de Caroline reménykedve mindig felhozta, valahányszor találkoztunk.

- Pontosan tudom, mi van vele – szűrtem a fogaim között, holott ez közel sem fedte az igazságot. Annyit tudtam csak, hogy jól van, és nekem ennyi éppen elég volt.

- Meddig akarod még ezt csinálni? – fakadt ki hirtelen. Még az asztaltól is felállt. Értetlenül meredtem rá.

- Nem tudom, miről beszélsz. Nem csinálok semmit – védekeztem.

- Hát ez az! – fordult újra felém. Halvány virágmintás szoknyája óvatosan meglibbent a mozdulat közepette, amitől tényleg úgy festett, mint egy tökéletes amerikai feleség, akinek nincs más dolga csak az, hogy az ura kedvére tegyen. Az illúzió azonban hamar elillant, mikor újra megszólalt, és csak úgy dőltek belőle a vádló szavak. – Ez nem helyes, Mena! Nagyon nem! Már négy év is eltelt. És mit oldott meg a döntésed? Amit nem mellesleg önző módon egyedül hoztál meg? Semmit! – tárta szét a karját hitetlenkedve. Igyekeztem higgadt maradni a válaszadásnál. Fel voltam készülve a jelenetre. Már nem először történt ez.

- Nagyon is sok mindent. Békén hagytak minket – feleltem. Caroline háttal a konyhapultnak támaszkodott miközben óvatosan megrázta a fejét.

- Nincs vége. Te is tudod, hogy ennek itt, még nincs vége.

Felvontam egyik szemöldököm.

- De – szögeztem le nyugodtan. – Nagyon is vége van. És így helyes. Mindenki csinálja a saját dolgát, nem kell aggódnunk, hogy a rendszer hátba döf valamelyikünket, és…

- Nagyon sok minden változott azóta – vágott közbe kelletlenül. A kifejezése gondterheltséggel itatódott át. – És ne áltasd magad azzal, hogy az ostoba döntéseddel, amit négy éve hoztál, minden rendbejött.

Elhallgatott pár másodpercre, de tudtam, hogy csak a megfelelő szavakat keresi a folytatásra.

- Dany nem tűnt el – emelte fel a fejét. Szürkéskék tekintetét átfúrta az enyémeken. – Te is tudod, hogy ez mit jelent – vette bizalmasabbra a hangját, mintha csak attól félne, hogy Peter meghallhatja, mit beszélünk.

- Nézd Caroline – dőltem hátra a széken. – Az, hogy Dany, mint jelenés néhányszor itt van velem, nem jelent semmit, és…

- Noamnél is ott szokott lenni – vágott közbe izgatottan, majd mikor meglátta az arcomra kiülő kifejezést, elhallgatott. Korábban ezt sosem említette, nem mintha változtatott volna a tényeken. Végül mégis erőt vett magán és folytatta. – Lex mondta. Elég gyakran megtörténik.

- Ez akkor sem jelent semmit. Dany csak egy jelenés – jelentettem ki bizonytalanul, mert már nem tudtam, mit kellene reagálnom. Caroline szemei elkerekedtek döbbenetében. Nem valószínű, hogy számított ilyesfajta reakcióra tőlem, és kicsit én is meglepődtem saját magamon.

- Nem hiszem el, hogy ezt teszed – lökte el magát a pulttól. Tett néhány lépést az asztal felé. Azt hittem, le fog ülni, de nem tette. Csak keresztbefont karokkal állt velem szemben, és úgy nézett rám, mintha embert öltem volna. – Akárhonnan is figyeljük, te négy éve egyedül hagytad őt…

- Így volt biztonságos – szóltam közbe, de mintha meg sem hallotta volna.

- Négy teljes hónapig volt kómában, és mikor felébredt te nem voltál sehol. Semmit sem ért az, hogy éjszakánként ott ültél az ágyánál, ha éppen az anyja vagy az apja nem volt ott, ahhoz képest, hogy leléptél, mikor felébredt. Mikor tényleg szüksége lett volna rád.

Elszorult a torkom, mert habár korábban is elég sűrűn volt ez téma köztünk, Caroline sosem viseltetett ilyen nyíltan és egyszersmind nyersen iránta.

- Tudom, hogy nem akarod hallani, de nem fogok hazudni. Nagyon utál téged emiatt. Mindent elrontottál Mena – fejezte be halkan. Nem szóltam semmit, csak bámultam magam elé. Nem tudtam, mit mondjak. Tudtam, hogy minden igaz, amit mond még ennyi év elteltével is. De nem értettem egyet. Az az este figyelmeztetés volt a rendszertől. És ha nem hoztam volna meg ezt a döntést, akkor továbbra is rettegnünk kellett volna, mikor történik meg újra, és hogy melyikünkkel.

- Befejezted? – emeltem fel a tekintetem végül. Caroline szúrósan bámult vissza rám, majd kelletlenül bólintott. – Remek – mosolyodtam el felállva az asztaltól. – Akkor kezdődhet a hétvége – adtam ki a végszót. Nem akartam tovább foglalkozni a témával. Nem lett volna semmi értelme. Caroline valahányszor meglátogat, vagy én őt, mindig eljátssza ugyanezt, csak ez most valamiért nyersebbre és őszintébbre sikerült, mint az előzőek, de elfogadtam, mert megérdemeltem. De már nem változtatott semmin sem.

 

 

 

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre