71. fejezet

Lidércyomás

Mena

Ott állt előttem. A folyosó sötét volt, de tisztán kivehettem alakját a folyosó végéről szűrődő tompa fénynek köszönhetően. Remegős sziluettet adott az egész testnek. A hideg futkosott a hátamon, ahogy tompán előrelépett egyet felém. Nem hátráltam, pedig rettegtem tőle. Valami mégis maradásra késztetett. Először nem tudtam megmondani mi. Megőrültem volna? Más ilyenkor már sikoltozva rohant volna valami menedékre, de én csak álltam ott, és figyeltem. Hogy mire? Erre akartam rájönni. A fekete árny még egy lépést tett felém. Furcsa szag kúszott az orromba, ahogy egyre közelebb jött. Már látnom kellett volna az arcát, olyan közel állt hozzám, a szemem hozzászokott a sötétséghez, de biztos voltam benne, ha tesz még egy lépést ki tudom majd venni a vonásait. Ekkor jöttem rá, hogy miért nem mozdultam eddig. Ismertem a szaggatottan mozgó sziluettet. Valahonnan ismerős volt, nagyon is. Szívem mélyéről tudtam, onnan ahonnan a rémisztő, ijedt remegés is szétáradt a testemben. Még egy lépés. Már tudtam, minek a szagát érzem. Most már töményen, és elkerülhetetlenül tódult az arcomba. Vér. Mihelyt a gondolat kirajzolódott elmémben, az alak tett még egy utolsó lépést felém. A bal oldali teremből tompa neonfény szűrődött keresztül a tejüvegen, éles sávot rajzolva a fölém magasodó árny arcára és mellkasára. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Mintha ezernyi bogár mászkált volna a ruhám alatt a hátamon. Menekülni akartam, de mégsem tettem, mert most már tudtam, honnan volt ismerős az alak, és miért vártam meg, hogy elérjen engem. Még így is tökéletesen felismertem. Emlékeztem. A szemöldökét keresztül szelő sebhely pontosan ugyanott húzódott, mint akkor, annyi különbséggel, hogy most sokkal nagyobbnak tűnt, a belőle áramló vér pedig nem csak a fél arcát, hanem szinte az egészet beterítette, és mintha nem akart volna elállni. Az állán csöpögött le, nyomot hagyva felsőjén, és a folyosó krémszínű járólapjain. Szinte hallottam, ahogy egymás után cseppennek le egyre nagyobb tócsát alkotva.

- Hiányoztam? – dörmögte hirtelen. Újra sikítani akartam, ahogy felemelte egyik karját és felém nyúlt vele. Hátráltam egy lépést, de így is elért. A tenyere is véres volt. Szabálytalan foltokat hagyott vele világos pulóverem vállán.

- Én nem… - kezdtem volna bele, de nem fejeztem be, mert azonnal közbevágott, ugyan azon a mély, dörmögő hangján, ami egyáltalán nem tartozott hozzá. Pontosan emlékeztem még a hangjára, ahogy minden másra is.

- Te mit nem? Nem akartál ott hagyni? Mit számít, hogy az autó mögött, vagy a kórházban? Ott hagytál – szögezte le. Ajkai a csöpögő vér alatt mosolyra húzódtak groteszk kifejezést varázsolva az arcból, ami már egyáltalán nem hasonlított arra a helyes, szimmetrikus arca, amit megismertem.

- Miért csinálod ezt? – nyekeregtem, habár tisztában voltam a válasszal. Elégtétel. Furcsa reszelős nevetésfélét hallatott. Mintha csak egy rémes ikertestvére lenne az eredetinek.

- Kérdezhettem volna én is ezt. És kérdeztem is. – Olyan volt, mintha mulattatná a rettegésem.

- Noam – nyögtem. – Kérlek! – A hangom elhalt, mintha minden erő kiszállt volna belőle. Nem tudom, miért kezdtem el könyörögni, és egyáltalán, miért neveztem Noamnek. Hiszen ez az alak biztosan nem ő volt. Hasonlított, de nem ő volt. Vagy valahol mélyen mégis?

A kérdések csak úgy özönlöttek elmém elzárt részéből. Abból a részből, amit okkal zártam el már évek óta. Mintha most lepattant volna a lakat, és az összes bűntudat és kétely belülről kezdte volna marni a szerveimet.

- Nincs mitől félned – nyugtázta azon az idegesítően nyugodt és félelmetes hangján, miközben másik kezét is a vállamra tette, és megrázott. Sikítani akartam újra, és most sikerült is. A hang olyan intenzitással tört elő, mintha fel akarta volna szakítani a torkom belülről.  Behunytam a szemeim, mert nem akartam látni azt a vértől eltorzított arcot. Üvölteni kezdett, hogy nyissam ki a szemem, de nem engedelmeskedtem. Féltem ránézni. Aztán az üvöltése szelídülni kezdett, ahogy a karjainak ereje is, de nem hagytam abba a sikítást.

- Mena! Hallasz? Mena! – Már a hangja sem volt ugyan az. Ez egy teljesen más tónus volt. Halk, és kellemes. Felemeltem a fejem, és levegő után kapkodtam. – Úristen – suttogta a hang közvetlen mellőlem.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy álmodtam.

- Már azt hittem, nem tudunk felébreszteni – jegyezte meg Caroline. Egyik keze a vállamon pihent, pont ott, ahol az álmomban Noam véres ujjai. Leráztam magamról és felültem. Peter ott állt mögötte, és engem bámult az éjjeli lámpa sárgás fényében. Még így is sápadtnak és ijedtnek tűnt.

- Úgy sikítoztál, mint akit ölnek – jegyezte meg halkan. Haja kócos volt és fekete keretes szemüvege is kissé félre állt orrán, ebből tudtam, hogy valószínűleg őt is álmából ugrasztottam ki. Mondtam volna, hogy sajnálom, de nem találtam a hangom.

- Kérsz egy pohár vizet? – érdeklődött Caroline. A tekintete még a sötét ellenére is világosnak hatott. Erőtlenül bólintottam, mire felállt mellőlem és kiment a szobából. A szívem még mindig hevesen vert. Úgy dübörgött a mellkasomban, mintha most fejeztem volna be egy maratoni futást. Peter zavartan és egyben fürkészően bámulta az arcom. A pólójára bámultam. Stewie nézett róla vissza a Family Guy-ból, és olyan arcot vágott a képen, mintha éppen azt közölné velem, hogy mekkora egy szerencsétlen idióta vagyok, és hogy ez mennyire természetes.

- Nem mondtad el neki, igaz? – bökött a fejével Peter a nyitott szobaajtóm felé, ahol Caroline eltűnt pár másodperce.

- Ugyan mit? – kérdeztem vissza rekedtesen. – Hogy néha vannak rémálmaim? Mindenkinek vannak rémálmai olykor – közöltem cinikusan. Peter felvonta egyik sűrű szemöldökét. Vörös haja, mintha most lángolt volna a lámpafényben. Elgondolkodva nézett vissza rám.

- Ez most nagyon durva volt – jegyezte meg halkan, pont mikor Caroline is visszatért egy pohár vízzel a kezében. Az ujjaim közé nyomta, inni kezdtem. – Mit álmodtál?

- Nem emlékszem – emeltem el ajkaimtól a poharat. Caroline aggódva bámulta az arcomat, ami minden bizonnyal ki volt pirosodva. Peter persze egy pillanatig sem hitt nekem, és ez az arcára is kiült.

- A frászt hoztad ránk – rázta meg a fejét Caroline. Még így, az éjszaka közepén, álmos tekintettel is hihetetlenül tökéletesnek tűnt.

- Bocsánat – nyögtem és kiittam a pohárban lévő víz maradékát is, majd a megüresedett poharat az ágy melletti éjjeliszekrényre tettem.

- Feküdjetek vissza aludni – mondta Peter hirtelen. Elégedetlenül megrázta a fejét, majd egy szúrós tekintettel jutalmazva sarkon fordult, és kiment a szobámból. Caroline pár másodpercig nézett utána, majd mintha csak valami titkot szeretne megosztani velem, közelebb hajolt.

- Na, most már elmondhatod, mit álmodtál – bizalmaskodott. Kicsit sajnáltam, de akkor sem akartam elárulni, mert féltem a reakciójától.

- Komolyan nem emlékszem! – Próbáltam a lehető leghihetőbben előadni. – Aludjunk inkább, mert Ell le fog fejezni holnap reggel, ha elkésünk a cukrászdából.

Noam

Apám ingerülten dobolt az asztalon érdes kezével. Valahányszor egyik ujja érintette az asztal lapját, hosszú árnyék szelte keresztül a rajta lévő lapokat és tollat. Sötéten és ingerülten meredt rám dolgozószobájának székéből. A falra szerelt éjjeli lámpa éles árnyékokat rajzolt az arcára és világos pulóverére.

- Azt hiszed, ostoba vagyok? – érdeklődött. Mintha a kérdés szoborrá dermesztette volna, az ujjai sem mozdultak, de a hangja remegett az idegtől. Hektikusan felvontam az egyik szemöldököm.

- Nem értem, mire akarsz kilyukadni – szűrtem a fogaim között, és azonnal érezni kezdtem azt az apró kis lüktetést a koponyám bal felén, ami jelezte, hogy jó úton haladok egy újabb utóhatás felé. Az orvosom kezdte el így nevezni, miután már a gyógyulásom elért egy bizonyos szintet.

Apám felszisszent, mintha megégette volna magát. Kinézett a lámpa melletti ablakon, de valószínűleg csak a Szindikátus Központ sötét és üres kertjét láthatta.

- Pontosan tudom, hogy mi miatt mész oda – közölte nyersen, majd hirtelen visszarántotta a tekintetét rám. A lüktetés a koponyámban még erősebb lett. Cinikusan elnevettem magam, de apám nem találta ilyen viccesnek a dolgot.

- Fogalmam sincs, hogy most éppen, mi a fene ütött beléd. Nem az engedélyedért jöttem. Felnőtt ember vagyok, és ha át akarok iratkozni egy másik egyetemre, akkor átiratkozok. Nem tudom, mi bajod egyébként is. Az wellborough-i egyetem az állam legjobb egyeteme, és bár nem kérdezted, mert miért is érdekelt volna, sikeresen megírtam a tesztet. Átvettek.

Nem tudom, milyen reakcióra számítottam. Lehet leginkább semmilyenre. De azért vártam pár másodpercet. Apám ajkai keskeny vonallá vékonyultak, ahogy ingerültségében összeszorította őket. Újra leemelte rólam a tekintetét, és a tollára bámult az asztalon. Olyan volt, mintha félne attól, hogy a gondolataiba nézek annak ellenére, hogy pontosan tudta, miféle törvényi korlátozások voltak érvényben rám, és az összes ingenikum használóra. A tehetségek tehetsége egyik pillanatról a másikra a legfelső fokról a legalsóra csúszott vissza a népszerűségi ranglistán. Ez csakis a mi hibánk volt. Az enyém és az övé, akinek a nevét már jó ideje nem vettem a számra, mintha valami gyilkos varázsige lenne, amit az ember még csak véletlenül sem szeretne kiejteni ajkain.

Meguntam a várakozást.

- Nem értem, anya, hogyan lehet veled ilyen elnéző – köptem reményvesztetten. – Ő mondta, hogy az apám vagy, és tartozom neked annyival, hogy idejövök, és elmondom, hogyan döntöttem, de igazság szerint, én már azt sem tudom, ki vagy te igazából – ráztam meg a fejem, és egy pillanatra annak a kisgyereknek éreztem magam újra, aki a fülhallgatója mögé bújik a szülei veszekedése elől.

- Nem fogod bírni – közölte nyersen, mikor már az ajtó felé fordultam, hogy ott hagyjam végleg. Megálltam, aztán félig visszafordultam. Újra az udvart bámulta, mintha égett volna a szeme, mikor rám kell néznie. Nem tudtam eldönteni, hogy mire érti ezt pontosan.

- Egyetlen pontot vesztettem az áthelyezési vizsgán – jelentettem ki büszkén, nem mintha vártam volna valami elismerést ezért tőle. Már rég nem kaptam tőle semmi ilyesmit, így meglepett, hogy még ha közvetetten is, de most egy dicséretféle csúszott ki az ajkain.

- Ez nem meglepő. Mindig is okos gyerek voltál – nyugtázta, aztán rögtön mintha valami rosszat mondott volna ezzel, rám bámult. Az arca sötétbe burkolózott, ahogy az ajtó irányába fordult, ahol álltam. Alakja teljes egészében árnyékban volt. A falra szerelt lámpa narancssárga vonalakat festett a vállaira. – Éppen ezért gondolom, hogy továbbra is magántanulóként kellene végezned az egyetemet.

- Nem! – vágtam rá azonnal határozottan. – A baleset óta magántanuló voltam. Nem hiszem, hogy ez az, ami hozzájárulna a céljaim eléréséhez. Dr. Warrington szerint sincs semmi akadálya. Már jól vagyok! – nyomatékosítottam. Apám úgy tett, mintha az egészségügyi állapotom miatt aggódna, pedig mind a ketten tudtuk, hogy pusztán csak a figyelme alatt akart továbbra is tartani. Hiába éltem anyámékkal, apám minden lépésemről tudott. Anyám a válás után is hitt abban, hogy apámnak joga van tudni mindenről, elvégre ő az apám. Szerintem viszont semmi olyat nem tett, amitől ténylegesen az apám lett volna.  – További szép estét! – köszöntem el cinikusan, most már végérvényesen, majd sarkon fordultam és bevágtam magam mögött a dolgozószobája ajtaját.

- Hogy ment? – rugaszkodott el Lex a faltól azon nyomban, mihelyt kiléptem a folyosóra.

- Mondtam, hogy nem fog sokáig tartani – közöltem egy mély lélegzetet véve. Még mindig éreztem azt az apró lüktetést a koponyámban, de hála az égnek már kevésbé volt erőteljes, mint odabent. – Mehetünk? – indultam meg a folyosón. Lex követett.

- Biztos, hogy jó lesz ez így? – aggodalmaskodott. A gyér fény ellenére is láttam az arckifejezésében a kétkedést. Szembefordultam vele. Tudtam, hogy ő is azért aggódik, amiért anyám. Hogy nem épültem még fel rendesen, hogy nem vagyok készen újra a normális emberek életét élni, az utóhatás miatt.

- Ne aggodalmaskodj. Dr. Warrington konzultált az egyik ottani kollégájával. Az egyetemen tanít – jelentettem ki, miközben igyekeztem elrejteni, hogy egy kicsit azért aggódom én is. Nem az egészségügyi állapotom miatt. Sokkal inkább az új, és ismeretlen helyzet miatt. Lex felvonta egyik szemöldökét, miközben kikerülve engem újra megindult a folyosón. Most én követtem. Éreztem, hogy még van valami, és mikor újra megszólalt, igazam is lett.

- És ez a doki… az ottani – dugta kezeit farmerja zsebébe. – Biztos, hogy ugyan olyan jó, mint Dr. Warrington.

Elmosolyodtam.

- Igen Lex! Ő is ugyan olyan jó! Sőt! Az öreg két területre is specializálódott. Meg fogsz lepődni – kacsintottam rá, amivel sikerült felkelteni az érdeklődését. Éppen a lépcsőkhöz értünk, mikor visszakérdezett.

- Mert?

Izgatott lettem kicsit a téma miatt. Valamiért izgatott nagyon, hogy milyen lehet az öreg. Dr. Warrington ódákat zengett már róla, és régi barátságukról, ami még az egyetemen kezdődött. Eszelősen mosolyogni kezdtem, ahogy a lépcsőfokokat róttuk.

- Neurológiára és kriminál pszichológiára szakosodott. – Lex elismerően füttyentet egy aprót.

- Na, az a kettő tényleg fura így együtt. – Már ő is mosolygott. Elégedetten bólintottam egyet. – Hogy hívják?

- Dr. Raphael Jefferson.

- Tehetséges?

- Igen. Teleportáció – nyögtem fel. Lex sajnálkozóan elmosolyodott.

- Hiányzik, mi?

- Kicsit. Ez volt az egyik kedvenc tehetségem – húztam el a szám, pont mikor leértünk a hosszú lépcsőn, és megindultunk a bejárati ajtó felé, hogy kijussunk a Szindikátus központból. Ritkán jártam itt az érettségi után, és most is valahogy kirázott a helytől a hideg. Tizenévesen, mikor még hosszú órákat töltöttünk el Lexszel ennek az épületnek a falai között, még el sem tudtam képzelni, hogy huszonkét évesen az összes szőrszálam az égnek mered majd, ha be kell lépnem ide. – De máskülönben sokkal könnyebb így. Kicsit normálisnak érzem magam. Ha nem függesztették volna fel az ingenikum használatot, akkor nem valószínű, hogy magamtól képes lettem volna abbahagyni – gondolkodtam el.

Lex felkuncogott.

- Normálisnak, mi? – élcelődött. Értetlenül meredtem rá a központ bejáratát övező árkádsor alatt. A mellettünk lévő oszlop árnyékában álltunk, így a két méterenkénti világítás ellenére sem lehetett volna minket látni az utcáról, habár a kapu innen még kissé messzebb volt. – Igazad van – gúnyolódott, miközben megpróbálta nevetését visszatartani. – Minden huszonkét éves férfiembernek meg szokott jelenni időnként a jövőbeni fia – bólogatott jókedvűen.

- Nagyon vicces Lex – löktem oldalba, miközben megindultam újra. – Amúgy sem értem, minek jelenik meg még mindig. Azok az idők elmúltak – közöltem semleges hangnemben. Még gondolni sem akartam a múltra. Lex mellém sietett. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy nem szívesen megyek bele a témába, mivel egy teljesen másikkal folytatta.

- Egy sört?

Érdektelenül vállat vontam.

- Caroline kimenőt adott? – szúrtam oda gúnyosan. Igazán megérdemelte azok után, amit mondott.

- Elutazott – felelte fojtottan. A hangszíne furcsán megváltozott, amitől automatikusan érdeklődni kezdtem.

- Hova?

Habozott a válaszadással, amiből már szinte tudtam is, hogy nem kellett volna megkérdeznem.

- Az egyik barátnőjéhez – mondta lassan. Nem kérdeztem többet. Pontosan tudtam, hogy hova ment. Lex ismerte Caroline összes barátnőjét, és ha véletlenül valamelyik felmerült egy beszélgetésben, mindig is a saját nevükön hivatkozott rájuk. Kivétel egy esetben. A balesetem után pár hónappal Caroline-nak hirtelen lett egy „barátnője”, akinek sosem volt neve, sosem tudtuk, hol lakik, mit csinál, mégis mind a ketten pontosan tisztában voltunk vele ki az. És én örültem a helyzetnek. Pontosan tudtam, hogy ha nem így lenne, nem lennék képes távol tartani magam a „barátnőtől”. Annyi kérdésem lett volna. A legelején még akartam is választ kapni rájuk, de rájöttem, hogy nem kellenek a válaszai. Nem kellenek válaszok egy olyan embertől, mint amilyen ő. Egy ideig szerintem Lex sem tudott többet, mint én, mostanra viszont biztos voltam benne, hogy Caroline által sokkal jobban informált, mint én.

- Menjünk, igyuk meg azt a sört – közöltem végül. Lex csak halkan hümmögött válaszképpen.

Mena

- Örülök, hogy be tudtál jönni egy órával korábban – jegyezte meg Mrs. Wrench, az arcán pedig nyoma sem volt annak, hogy valóban örülne. Igazából annak sem volt semmi nyoma, hogy egyáltalán érezne valamit a világ elleni undoron kívül. – Természetesen a fizetésedbe beleszámítom ezt is – tette még hozzá hivatalosan. Néhány könyvet vett le a polcról. Néztem ráncos kezeit, ahogy hanyagul előhalásszák a két kis vékony verses kötetet, amit bizonyára a fizető pultnál álló fiatal lány kért.

- Köszönöm – nyögtem halkan, mire vetett rám egy gyors pillantást halványzöld szemeivel, majd sarkon fordult, és elviharzott mögöttem vissza a pénztárgéphez. Utána bámultam az újonnan érkezett könyvek fölül. Egy térd alá érő mélybordó ceruzaszoknya volt rajta, egy ujjatlan krémszínű felsővel, és fekete cipőkkel. Egy cseppet sem erőltette meg magát, hogy a vevőkkel is kedvesebb legyen. Vörösre kirúzsozott ajkainak szélei folyamatosan bírálóan lefelé görbültek, amitől az embernek mindig olyan érzése támadt, hogy rosszat csinált. Időbe telt beleszoknom, hogy egyszerűen csak ilyen.

Mély lélegzetet vettem és figyelmem újra a kipakolandó könyvekre helyeztem. Imádtam az újonnan nyomtatott könyvek illatát. Volt bennük valami bódító, amitől az embernek olvasni van kedve. Mindegy mit, csak olvashasson. Néhányba bele is lapoztam, de csak akkor, ha Mrs. Wrench nem figyelt.

A hétvége túl hamar telt el, és a három éjszakából kettőt természetesen nem bírtam végig aludni. Örültem, hogy a második rémálmom alatt már nem kiabáltam. Nem szerettem volna újra magyarázkodni Caroline-nak. Lassan már kezdtem hozzászokni az időnként felbukkanó lidércnyomásokhoz, ez csupán egy rossz véletlen volt, hogy egy hétvégére kettő is esett.

- Mit mondtál, mikor is kezdődik az első előadásod ma? – lépett mellém hirtelen Mrs. Wrench. Mintha nem tudta volna, pedig minden hétfőn ugyanakkor megyek el.

- Félnégy – válaszoltam felállva a földről, így egy fejjel alacsonyabb lett nálam. – Miért? – érdeklődtem.

- Hm – fonta keresztbe a karjait elgondolkodva. – Addig még van idő. Ma jön az új fiú. Elkezdheted a betanítását – mondta szinte parancsolóan, majd végignézett rajtam, de feltételezem nem talált semmit, amibe beleköthetne, mert újra az arcomra bámult. – A hölgy segítséget szeretne – bökött a hátam mögé fejével. – Hagyd ezt addig – nézett a földön sorakozó könyvekre, majd sarkon fordult és eltűnt a könyvesbolt hátsó részében.

Megfordultam, és megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyomat elővenni a potenciális vevő irányába, de ahogy látóterembe került a hölgy, akiről Mrs. Wrench beszélt, a mosoly azonnal lefagyott ajkaimról.

- Folyton ezt olvastam, mikor tizenhat éves voltam – emelte fel a kezeiben lévő könyvet.

- Remek – nyögtem és kikerülve megindultam a kassza felé. – Ez minden, vagy szüksége van még valamire? – érdeklődtem ridegen a pult mögé állva. Követett és a kassza mellé helyezte a könyvet, majd rám bámult.  A szívem hatalmasat ugrott, ahogy a mélybarna szemekbe bámultam. Szinte már lehetett volna a Blain família védjegye is ez a szem.

- Beszélni szeretnék veled – közölte.

- Nincs időm. Dolgozom – közöltem, miközben elkezdtem beütni a könyv árát.

- Nem tagadhatod meg a Kompánia akaratát. Még mindig a tagja vagy.

Ingerülten visszatettem a pultra a könyvet, majd felnéztem az előttem állóra.

- Csakhogy te nem a Kompánia miatt vagy itt. Ahogy az elmúlt alkalmakkor sem. Nem érdekel, mit akarsz mondani Peyton.

Az említett mély lélegzetet vett, miközben megigazította hosszú egyenes haját.

- Gondolkodtam – kezdett bele.

- Csodás – nyögtem gúnyosan, majd elővettem egy nejlon szatyrot és belecsúsztattam a könyvet a blokkal együtt. – Öt negyvenöt – nyújtottam felé a kis csomagot. Vontatottan elvette. A körmei vérpirosra voltak festve.

- Mena. Sok minden változott.

- Ahogy mondod – mosolyogtam színpadiasan. – Mély örömmel tölt el, hogy a Szindikátusnak és a Kompániának sikerült végre megegyezésre jutniuk. Most már ti is irányíthattok, a Szindikátus is.  Mindenki boldog.  

Peyton kisminkelt arca megrándult.

- Mindenki – ismételte meg cinikusan.

- Köszönjük a vásárlást – köszöntem el jelezve, hogy nem kívánok tovább társalogni vele, mire megadóan bólintott egy aprót és megindult a kijárat fele, én meg vissza a könyvek pakolásához. A bejárat előtt azonban még visszafordult.

- Dany… - nézett rám óvatosan. – Még meg szokott jelenni neked?

A kezem remegni kezdett.

- Nem – hazudtam. Újra csak bólintott, majd pár másodpercig csendben bámulta a földet, mintha vívódna.

- Ha mégis meggondolnád magad, holnap délben ebédelhetnénk együtt.

- Majd megnézem az órarendem – jelentettem ki, és megpróbáltam a hangsúlyommal a lehető legjobban jelezni, hogy biztos, hogy ütközik valamelyik előadásommal, és nem szeretnék vele egy légtérben enni. Újfent csak bólintott, majd megfordult és kilépett az utcára.