72. fejezet

SUW

Mena

- Miss Rawlinson! Várna egy percet? – Dr. Jefferson felém fordult, mielőtt elhagytam volna az előadót. Odakinn már besötétedett, mire befejezte az órát, bár ez egy cseppet sem lepett meg.

Kérdő tekintettel bámultam rá. Nem számítottam újabb csevejre.

- Szívességet kérnék öntől!

Elkerekedtek a szemeim, és Dr. Jefferson mosolygós tekintetéből ítélve, ez az arcomra is lehetett írva.

- Tanársegédre lenne szükségem. Elolvastam a feltárást, amit a gyermekpszichológia professzorának adott le. Igazán lenyűgöző munka Miss Rawlinson – mondta, miközben lecsukta laptopja fedelét az asztalon, majd tett felém egy lépést. Értetlenül meredtem rá, mert fogalmam sem volt, honnan tud a kutatásomról, a dolgozatról meg pláne, amit meg Dr. Tolmannek adtam le. – Ámulatba ejtő, hogy milyen részletes háttérvizsgálatot folytatott a témában. Nagykorú elkövetők bűncselekményei a gyermeki tudatfejlődés tükrében. – idézte a dolgozatom pontos címét Megdöbbentem fordultam teljes testemmel felé, amit bátorításnak vehetett, így szemrebbenés nélkül folytatta. -  Mivel a munkájában kitért a tehetséges gyerekekre is, és jár a tehetséges diákjainknak tartott magánelőadásokra, feltételezem, hogy a továbbiakban sem szeretne elhatárolódni ettől a világtól. Nem tudom, eldöntötte-e már, hogy milyen témában kíván diplomamunkát készíteni, de ha tehetnék önnek egy javaslatot, folytassa ezt a témát. A bűncselekmények hatása a gyerekekre igazán izgalmas téma, és ahogy a szavait olvastam, úgy tűnt, ön különös érdeklődéssel viseltetik iránta – mosolygott, barna tekintete pedig már megint azt üzenete, hogy van valami a háttérben, amiről nem tudok.

- Igazán köszönöm az elismerést – válaszoltam, mert nem nagyon tudtam, hogy mit kellene mondanom ennyi dicsérő szó után, amire a legkevésbé sem számítottam.

- Megkérdezhetem, hogy mi ihlette a témát? Főként azért érdekelne, mert nem hiszem, hogy sok tehetséges diákunk merne eljátszani az olyan ingenikumot birtokló gyermekek elképzelésével, akiknek mind a két szülője maga is ingenikumot birtokló egyén – jegyezte meg. Mély lélegzetet vettem. Hát innen fújt a szél. Már közel sem voltam annyira meglepett.

- Nem hinném, hogy nagyon magyaráznom kellene az ihletettségem, tekintve, hogy legutóbbi alkalomkor éppen ön vallotta be, mennyi háttér információval rendelkezik rólam… rólunk – helyesbítettem nehézkesen. – Mindazonáltal a dolgozatom azon része, amelyet most ön említ, csak elméleti feltételezéseken alapszik. Mind a ketten tudjuk, hogy a rendszer jelenlegi törvényei tiltják az ilyen gyermekek megszületését – indokoltam meg a témát nyersen. Minden tiszteletem a professzoré volt, de nem tudtam kizárni az érzelmeim ebből a témából, akárhogyan is próbáltam.

- Értem – mosolyodott el. Elégedettnek tűnt, amit nem tudtam hova rakni. – Gondolkodjon el a tanársegédi álláson. Lekötelezne, és remélem, nem kell hangsúlyoznom, hogy mekkora megtiszteltetésnek számít, ha egy tanár maga ajánl fel egy ilyen lehetőséget, és nem kell pályázni rá – lépett el asztala mellől, miközben egy kis távirányítóval leállította a falból lelógó projektor. A halk zúgás, amit eddig nem is észleltem, egy pillanat alatt hallgatott el.

- Természetesen tisztában vagyok, mekkora megtiszteltetés ez rám nézve – válaszoltam zavartan. – Van esetleg időm gondolkodni, vagy a professzor most rögtön vár választ?

- Természetesen van ideje, de nem szeretném, ha túl sokáig váratna Miss Rawlinson. – Bólintottam, hogy értettem, majd sarkon fordultam és menni készültem, de még utánam szólt, így kénytelen voltam visszafordulni. Olyan arcot vágott, mintha már most igent mondtam volna az ajánlatra. Túl elégedett volt. Zavartan megszorítottam a kezemben lévő jegyzeteket. Most már biztos voltam benne, hogy valami van a háttérben.

- Konzultáltam Dr. Tolmannel, és szeretnénk, ha tartana egy előadást az egyetemen tanuló tehetséges diákoknak a dolgozatából. Úgy vélem inspiráló lehetne másoknak, hogy milyen újszerű nézetből közelítette meg a témát. Gondolkodjon el ezen – intett kezével, hogy nem akar többet a témáról beszélni. Újfent csak bólintani tudtam, annyira váratlanul ért az egész helyzet. Sokkos állapotban botorkáltam ki a folyosóra, ahol senki sem volt. Minden pad üres volt, és az előadók ajtói mögött is jobbára csak sötétség honolt. Egy takarító felszereléssel telerakodott kocsi árválkodott az egyik előtt. Majdnem nekimentem, mikor elhaladtam mellette.

Gondoltam, hogy a dolgozatom egy kis port fog kavarni, de arra sem számítottam, hogy a professzorok pozitív véleménnyel lesznek róla, tekintve, hogy az ingenikum szülőktől származó gyerekek témája általában negatív fogattatást kap, ha kap egyáltalán. Élénken él minden olyan ember emléke bennem, akik a kutatásom során, inkább nem akartak beszélni a dologról, mintha valami fertőző dolog lenne. A törvény még nem tiltja a téma említését, az emberek mégis mintha félnének róla beszélni. Pedig nem hittem volna, hogy az informálódás bárkinek is árthat, éppen ezért már akkor eldöntöttem, hogy elfogadom Dr. Jefferson ajánlatát, ami az előadás tartását illeti.

- Mena! Már észre sem veszel minket? – összerezzentem a hirtelen jött hang hatására. Idő közben elértem a lépcsőkhöz vezető korlátokat. – Min gondolkodtál ennyire? – lépett mellém Caroline boldogan. Lex állt kicsivel mögötte.

- Semmin – válaszoltam zavartan, mert hirtelen jött a megszólítás, és nem tudtam, miért vannak hétfő este az egyetemem folyosóján. – Csak a kriminál pszichológia tanárom felajánlotta, hogy legyek a tanársegéde – nyögtem, de így kimondva sem tűnt hihetőbbnek, mint amikor Dr. Jefferson mondta az előadóban.

- Dr. Jefferson? – lelkesedett Caroline gyermetegen. Már nem egyszer hallotta tőlem a nevet, és be kellett vallanom, hogy egy-egy vizsgaidőszak alkalmával, nem pozitív kontextusban emlegettem.

- Igen, Dr. Jefferson – ismételtem meg fáradtan. Lex összerezzent Caroline mögött a szavaim nyomán. Értetlenül meredtem rá. – Miért vagytok itt? – szúrtam nekik a kérdést gyanakvóan. Lex kissé zavartan igazította meg szürke mintás nyakkendőjét. Egy halványkék inget viselt, a nyakkendője színéhez illő nadrággal. Túl hivatalosnak tűnt.

-  Lex az apja nevében van itt. Hivatalos találkozója van a városban, én meg csak mellé tolakodtam. Tudom, hogy nemrég mentem el, de van valami, amiről beszélgetni akarok veled – mondta, és a mondat végére valamiért nagyon zavarba jött. Féltem, hogy megint a szokásos „Miért vagy ilyen, Mena?” kérdést kívánja tovább taglalni, így azonnal védekezni kezdtem.

- Caroline – sóhajtottam nehézkesen. – Attól, hogy eltelt egy nap, mióta utoljára taglaltuk a témát, a véleményem nem változott. Ahogy az elmúlt négy évben sem – engedtem le testem mellé jegyzeteimet tartó kezem. Caroline mint egy játékát vesztett gyerek, úgy nézett vissza rám. A haja most hátra volt fogva, így tényleg olyan hatást keltett, mint egy gyerek, sötétkék kötött kardigánjában, és térdig érő fehér szoknyájában. Egyedül magas sarkú cipője nem illett a képbe.

- Most nem „arról” akarok beszélni – felelte kissé sértődötten. Nem értettem, miért nem mondja ki Noam nevét. Biztos voltam benne, hogy Lex mindent tud. – De valahogy sejtettem, hogy semmi nem változott ezen a fronton. Mintha a falnak beszélnék ilyenkor.

Mély lélegzetet vettem, mert erre aztán tényleg nem volt szükségem.

- A falnak? Érdekes… én is ezt érzem veled kapcsolatban – nyögtem cinikusan. Lex megfeszült. Ő már sejtette, hogy a lavina elindult.

- Én csak próbállak rávezetni, hogy szerintem rossz döntést hoztál. Megértem, miért tetted, amit, de akkor is rossz döntést hoztál – kezdett bele Caroline, és még korán sem volt vége. Gombóc kúszott a torkomba. – És akármennyire is nem akarsz hallani róla, Noam szenved emiatt! – adta meg a kegyelemdöfést.

- Caroline – sziszegte Lex, de akkor már mindegy volt.

- Ne oktass ki! – kiabáltam rá, és abban a pillatanban eltört a mécses. Caroline döbbenten bámult vissza rám. – Választanom kellett! – maszatoltam szét az első könnycseppeket a kézfejemmel. – Egyszer már elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem! Mit gondoltok, ezek után milyen érzés volt arról dönteni, hogy a következőt, hogy veszítsem el? – üvöltöttem, mert fogalmuk sem volt semmiről. Nem ők lettek döntésre kényszerítve. Nem őket fenyegették meg. Újabb könnycseppeket dörzsöltem el tenyereimmel, és minden bizonnyal már úgy nézhettem ki, mint egy pandamaci a félrefolyt szemfesték miatt, de a helyzet még így sem volt komikus. Pedig azt sokkal jobban el tudtam volna viselni.

Caroline tett felém egy tétova lépést.

- Mena, nézd én nagyon…

- Ott állj meg! – nyújtottam ki egyik kezem, míg a másikkal megtámaszkodtam a korlátban, és lenéztem a földszintre. Most egyáltalán nem volt üres. Láttam a tanszék logóján átsuhanó embereket, és arra gondoltam, hogy mennyire lennék most valamelyikük helyében. Mély lélegzetet vettem, mert úgy éreztem a gyomrom diónyi méretűre szűkült a zokogástól. – Elegem van abból, hogy elítéltek azért, amit tettem, miközben halványlila gőzötök sincs, min mentem keresztül. Egyfolytában azt skandáljátok, hogy Noam hogyan érezte magát, de az eszetekbe sem jut, hogy nekem milyen lehetett arról dönteni, hogy maradjak mellette, de akkor legközelebb vagy engem, vagy őt elteszi láb alól a rendszer, vagy hagyjam egyedül, de legalább életben marad! Az anyám már meghalt, és ha bűn, hogy Noamet nem a temetőben akartam viszont látni, akkor tudjátok mit? Szívesen égek el a pokolban ezért a bűnömért! – mutattam rá a tényekre. Sosem mondtam ki ezeket a szavakat az elmúlt évek során, és most ahogy szabadjára engedtem az indulataimat, mintha mázsányi súlytól szabadultam volna meg.

- Sajnálom – suttogta Caroline bűnbánóan. – Igazad van, fogalmunk sincs semmiről. Mi csak azt látjuk, hogy ez így nem működik. És ezt neked is be kell látnod – érvelt erőtlenül. – Négy év nem volt elég?

- Ne kezdjük ezt újra Caroline! Pontosan, hogy így működik minden – érveltem. Caroline türelmetlenül helyezte súlyát egyik lábáról a másikra. Szóra nyitotta ajkait, majd bezárta, mintha nem lenne biztos abban, ami mondani akart. Egy pillanatra Lexre is ránézett, majd vissza rám. Várakozóan bámultam az arcára.

- A dolgozatod… amit írtál… - kezdett bele az ajkait harapdálva. – Zárolni fogja a Szindikátus!

- Tessék? – szaladt ki a számon azonnal. – Mi az, hogy zárolni? Meg, miért foglalkozik a Szindikátus egy egyetemi diák dolgozatával?

- Nem tudjuk, hogyan, de valaki névtelenül elküldte a dokumentumot Mr. Daventry-nak, aki jobbnak látta, ha zárolják a dolgozatot, mielőtt szélesebb körben elterjed és…

- És véletlenül bebizonyosodik, hogy nekem van igazam? – fejeztem be a mondatot, majd Caroline arcáról egyenesen Lexre bámultam. Érzelemmentesen bámult vissza rám. – Te is egyet értesz az apáddal Lex?

- Nem olvastam az írásod, de…

- Ne hazudj nekem Lex! Tehetség nélkül is megmondom, mikor hazudsz! – rivalltam rá, mire egy apró elégedett mosoly kúszott ajkai szegletébe.

- Ugyan mindegy én, mit gondolok Mena! Nem én vagyok a Szindikátus vezére.

- De egyszer az leszel!

- Az egyáltalán nem biztos – sóhajtott nehézkesen, miközben lazított egy picit a nyakkendőjén.

Képtelen voltam elhinni, hogy zárolták a dolgozatom. Ehhez egyáltalán nem volt joguk. Magam elé bámultam. Muszáj volt összegeznem a történteket, és gyorsan átgondolni a lehetőségeim. Az előadás jutott eszembe. Beszélnem kellett erről Dr. Jeffersonnal. Minél előbb.

- Miért van az, hogy ők bármit megtehetnek? – kérdeztem, de választ persze nem vártam rá. – Csak Mr. Daventry és te olvastad? – néztem fel újra Lexre. Leginkább arra lettem volna kíváncsi, hogy a vezetőségből akár szindikátusbeli akár kompániabeli olvasta-e még más is. Lex láthatóan megfeszült a kérdés hallatán, és egy pillanatig tétovázott. Alig volt észrevehető, de engem nem vert át. Hálás voltam az óráért, amelyiken a testbeszédről tanultunk.

- Nem – hazudta. Cinikusan elmosolyodtam.

- Felebezhetek, vagy végleges a döntés? – kérdeztem, bár túl sok esélyt nem láttam a győzelemre, még ha meg is van a lehetőségem az ellenkezésre.

- Felebezhetsz, de az elég hosszú procedúra, és a végeredményt szerintem már most sejted – felelte együtt érzően. Újra csak cinikus mosolygásra tellett.

- Hogy érthetsz egyet ilyesmivel? Ez csak egy egyetemi dolgozat! Tisztában vagyok vele, hogy melyik része irritálja a rendszert. De azt is tudhatnák, hogy minden puszta feltételezés. Minden lépést megtettek, hogy megakadályozzák, hogy bármi ilyesmi megtörténhessen, akkor meg mitől félnek?

- Tőletek – bukott ki Caroline-ból hirtelen.

- Most csak viccelsz, ugye? – kérdeztem vissza gúnyosan.

- Nem hinném, hogy ez a legmegfelelőbb hely és idő, hogy ezt megvitassuk – szólt közbe Lex hirtelen. Feszélyezte a téma, amit abszolút meg tudtam érteni. – Nekem sietnem kell.

- Beülünk valahova, míg oda lesz? – kérdezte Caroline, de arckifejezéséből egy percre sem tűnt el az az aggodalom, ami kiborulásom óta, mintha maszkként ragadt volna az arcára.

- Legyen – sóhajtottam. – Igyunk egy kávét. Nemrég nyílt egy új hely itt az egyetem mellett.

Caroline csak némán bólintott, és nem is nagyon beszélgettünk addig, míg el nem hagytuk az épületet, és le nem ültünk egy asztal mellé a kávézóban. Lex elköszönt tőlünk az utcán. Először azt hittem, az ő jelenléte akadályozza meg kettőnk csacsogását, de miután elköszönt tőlünk rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van.

- Szép ez a hely – nézett körbe Caroline a táskáját a mellette lévő szabad székre helyezve.

- Ühüm – válaszoltam, és már néztem is az itallapot egy jó kávé után kutatva.

- Sajnálom az előbbit.

Leemeltem a lapot az arcom elől, és Caroline szürkéskék szemeibe bámultam.

- Felejtsük el – mosolyodtam el.

- Nem akartalak megbántani, csak úgy érzem, mintha egyre feszültebb lenne ez az egész. Nem jó úton haladunk. És ezt nem csak rátok értem, hanem az egész helyzetre.

- Lehet – hagytam helyben végleg letéve az itallapot az asztalra. Kissé hátradőltem a fekete széken és úgy bámultam a barátnőmre. – De nem sok mindent lehet tenni. A kezeink meg vannak kötve.

Caroline csalódottan nézett vissza rám.

- Nem nagyon változtathatunk ezen. Láttad mi volt az eredménye a mi esetünkben is, pedig mi ellen sem szegültünk igazán. Pusztán egy nekik negatív feltételezésre alapoztak – szorítottam össze a fogaim, ahogy elmémbe beférkőztek a véres emlékképek arról az estéről.

- Én csak…

- Hozhatok valamit? – lépett mellénk hirtelen egy fiatal, fehér ingbe burkolózott fiú. Végtelen mosoly, és kedvesség terült el az arcán, ami ebben az esetben munkahelyi kötelességnek volt betudható.

- Igen – válaszoltam. – Egy ír kávét kérnék – mutattam az első kávéra az előttem kinyitott itallapon. A fiú felírt valamit a kezében lévő apró kis noteszbe, majd Caroline felé fordult.

- Ugyan ezt – válaszolta sóhajtva az említett, mire a fiú kissé meghajolt, és távozott. A fekete hajú elgondolkodott. Nem vártam meg, mit akar kihozni a dologból. Megszólaltam.

- Peyton ma újra eljött a könyvesboltba – közöltem egyszerűen. Caroline arca megremegett.

- Mit akart?

- Beszélni.

- Miről?

- Fogalmam sincs. Nem volt kedvem se energiám meghallgatni, ahogy az elmúlt alkalmakkor sem. Ugyan, mit mondhat, ami engem érdekel? A Kompánia hivatalos ügyein kívül nincs miről beszélnem vele. Arra meg ott vannak az ülések, nem kell a boltba jönnie – magyaráztam ingerlékenyen.

- Én nem bírnám megállni. Érdekelne, mit akar mondani – jegyezte meg Caroline kedvetlenül. Nem mondom, hogy nekem sem jutott eszembe, hogy végre engedek a nyomásnak, de mindig meggondoltam magam. Nem akartam felborítani a dolgokat.

- Pont eleget hallgatom én őket az üléseken – zártam rövidre a témát.

- Nagyon félnek – fűzte még hozzá Caroline halkan, ami egy másodperc alatt húzta ki a gyufát az agyamban.

- Mi ez a hülye duma a félelemről? – könyököltem az asztalra hirtelen, és megpróbáltam a lehető leghalkabbra venni a hangom a körülöttünk ülő vendégek miatt. Caroline is úgy tett, ahogyan én. – Nincs mitől félniük – sziszegtem. – Noam és én még csak nem is láttuk egymást több éve. Mi ez a hirtelen jött felbolydulás?

- Szerintem ez nem hirtelen jött felbolydulás. Eddig is féltek tőletek. Jobban mondva Dany-től. Gondolj csak bele! Ahogy a jelek mutatják ő egy teljesen ép mentális képességekkel rendelkező ingenikum gyerek – győzködött Caroline, de azonnal közbevágtam.

- És akkor mi van? Rávilágítanék néhány tényre Caroline. Az első, és mind között a legfontosabb, Dany nem fog megszületni! – Caroline arca megfeszült, de nem hagytam, hogy ez elgyengítsen. – A második, hogy ha annyira félnek, miért nem tesznek el minket csak úgy láb alól? Noammel majdnem megtették!

- Szerintem simán megtennék, de ahhoz valami szélsőséges dolognak kellene történnie – válaszolta hirtelen jött határozottsággal. Meghátráltam. Nem vártam ilyen reakciót. Caroline sosem foglalt állást ilyen határozottan, ha a Kompániáról vagy a Szindikátus ügyeiről volt szó. – Mondjuk, ha véletlenül teherbe esnél – fűzte tovább, belőlem meg azonnal kitört a nevetés. Többen felénk is néztek a közelebb lévő asztaloktól, de nem tudtam abbahagyni.

- Te! Caroline! – kapkodtam levegő után. – Most komolyan! Titokban rászoktál a brazil sorozatokra? – töröltem meg szemeim jobb kézfejemmel, mert már a könnyeim is csorogtak. A fekete hajú viszont nem nevetett. Egyáltalán. Hátradőlt a széken, és komor ábrázattal meredt rám, mint akit megsértettem a jókedvemmel.

- Örülök, hogy ilyen mulatságosnak tartod a dolgot, csakhogy ezt nem egy brazil szappanoperából szedtem, hanem Lextől. A Szindikátust és a Kompániát komolyan aggasztja ez a kérdéskör – fonta keresztbe karjait elégedetten, mivel a jókedvem azonnal elillant, ahogy közölte, hogy a rendszert komolyan foglalkoztatja Dany kérdése még mindig. Nem akartam belegondolni, mi lett volna, ha tudnak arról, hogy Dany még mindig megjelenik olykor-olykor.

- Ennek sosem lesz vége – sóhajtottam erőtlenül hátradőlve. A pincérfiú meghozta az italokat. Némán végignéztük, ahogy leteszi őket az asztalra, két apró keksszel és egy kis cukorral társítva, majd tovább áll. Fásultan bámultam a barna italra egy pár pillanatig. – Most aztán olajt öntöttem a tűzre a dolgozatommal…

- Nem csoda, hogy Mr. Daventry zárolta – hagyta helyben Caroline. – Habár mostanában ő sem biztos a dolgában, ahogy észrevettem Lex elmondásaiból. Nyilván nagyon sok mindent nem mond, és nem is mondhat el, de mintha Mr. Daventry bizonyos dolgokban nem egyezne a vezetőség többi tagjával. Persze ez csak az én szubjektív véleményem – vonta meg a vállát.

- Kezd elegem lenni – sóhajtottam újra, miközben előre hajoltam, hogy megkezdjem a kávém.

Noam

Egy pillanatra megtorpantam. Már besötétedett, de az épület különleges sárgás fényben úszott. Tekintetemmel tettem egy kísérletet, hogy megtaláljam a lámpákat, amivel bevilágítják éjjel, de a talajon kívül nem találtam sehol máshol izzókat. Gyönyörű látványt nyújtott. A saját tanszékem épületét még csak képeken láttam. Hirtelen furcsa izgatottság lepte el a tudatom, ahogy arra gondoltam, hogy holnaptól ennek az egyetemnek a diákja leszek én is. Megindultam a bejárat felé, ami egy belső udvarra vezetett. Hatalmas füves területen helyezkedett el. Be sem lehetett látni az egészet egyben. Olyan volt, mint egy hatalmas erődítmény az egész. A parkját összevissza térkövekkel kirakott utak szelték keresztül padokkal és kukákkal övezve. Hatalmas fák ringatóztak az esti szellőben, és itt-ott egy-egy szobor megvilágított fekete alakja emelkedett ki a bokrok közül. Egy egyenruhába burkolózott alak baktatott el mellettem. Utána bámultam. A hátára hatalmas fehér betűkkel rá volt hímezve a SUW felirat, alá pedig sokkal kisebb betűkkel a parkőrség szó.

- Szia! – zökkentett ki gondolataim közül egy idegen hang. Lenéztem a tulajdonosára. Alacsonyabb volt nálam egy fejjel. Pont olyan magas volt, mint Mena, és még a gondolatát is utáltam, hogy hozzá hasonlítom. – Bocs, hogy csak így a semmiből megszólítalak, de láttam, hogy itt tétovázol egy ideje. Keresel valakit? – fűzte tovább a szavakat az idegen lány. Végig néztem rajta. Rövid fekete szoknyát viselt, halványsárga blúzzal, aminek az elején egy apró masni fityegett. Kicsit emlékeztetett Caroline ruháira, de mikor fentebb siklattam a tekintetem, már egyáltalán nem láttam hasonlóságot a Mariott-lánnyal. Rövidebb szőke haja volt, amit hanyagul hátrakötött copfban viselt, világoskék szemei szinte világítottak a sötétben, és szinte sütött belőlük, hogy tetszem neki, de ami a legfurább volt mégis, az a sok testékszer, ami az arcát fedte. A bal füle végig volt szurkálva mindenféle karikával és kövekkel, az orrában is díszelgett egy apró virág, és ajkai bal szegletén is virított egy apró kis tüske. Szöges ellentétben állt az egész a ruháival.

- A pszichológiai tanszéket keresem – feleltem végül, mire elmosolyodott. Szinte az egész fogsora kilátszott.

- Gondoltam, hogy nem vagy turista – jegyzete meg boldogan, majd kissé oldalra fordult. – Azon az úton kell elindulni – mutatott egy jobb oldali elágazás felé a parkban. – A vége felé lesz egy hatalmas útbaigazító tábla, de nem fogod eltéveszteni, mert ha teljesen végigmész rajta, ott lesz az épület. A homlokzatra is ki van írva, meg a főbejárat előtti szökőkútra is – magyarázta, majd visszafordult felém, és időt sem hagyva, hogy megszólaljak, újra csacsogni kezdett. – Elsős vagy?

- Nem – feleltem komoran, de a mosoly nem fagyott le az arcáról. – Átiratkozó.

- Hm – mormogta elismerően. – Úgy hallottam, nehéz más egyetemről átiratkozni ide. De persze a pszichológiai tanszék ügyeihez nem értek. Én szociológiát hallgatok – árulta el kérdezés nélkül. Semlegesen bólintottam, de nem vette az adást, hogy le kellene kopnia. Vagy csak szimplán nem akarta észrevenni. – Elkísérjelek? – érdeklődött. Újra végig néztem rajta, mert nagyon elszántan próbált a kedvemre tenni, és annak ellenére, hogy mennyire sütött róla, hogy bejövök neki, nem éreztem visszataszítónak a jelenlétét.

Érdektelenül bólintottam, majd megindultam az előbb mutatott irányba. Mellém szegődött, és újra csak beszélni kezdett.

- Szóval pszichológus leszel.

- Nem – vágtam rá azonnal, amivel sikerült némi zavart okoznom a kifejezésében. – Csak egy találkozóm van azon a tanszéken.

- Akkor nem is vagy diák? Az előbb azt mondtad, hogy átiratkozó vagy – mormogta csak úgy magának. Nem érezte, hogy mennyire tolakodó a stílusa, és ez idegesített.

- A jogtudományi karon vagyok – feleltem, magam sem tudom, miért. Lehet, csak nem akartam némaságba burkolózva sétálgatni, míg el nem érjük az épületet. Bár nem sok esélyt láttam rá, hogy ezt hagyná.

- Hűha! – bámult fel rám. – Az nem semmi. Azt mondják, az államban itt van a legerősebb jogászképzés…

- Ezért iratkoztam át – morogtam. Most már határozottan idegesített közvetlen stílusa, és imádkoztam, hogy magától lekopjon, ha elértük a pszichológiai tanszéket. Továbbra sem vette le tekintetét az arcomról, és akkor rájöttem, hogy miért. A szemöldökömet keresztülszelő heget bámulta. Elkaptam a tekintetét, és vártam. Biztos voltam benne, hogy zavarba jön, de tévedtem.

- Fájhatott – jegyezte meg egyszerűen, majd elmosolyodott, mert tudtam, hogy arra vártam, hogy zavarba jön-e. Elégedettnek tűnt.

- Nem annyira, mint a folytonos szövegelésed – morogtam, mire hangos kacagásban tört ki.

- Nálad a pont. De nem maradok adósod – vigyorgott. – Megérkeztünk – állt meg hirtelen. – Mi a neved? – fordult felém teljes testével. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy megmondjam-e a nevem, de aztán rájöttem, hogy semmi okom a hazugságra.

- Christopher – nyögtem. A mosolya vigyorrá szélesedett, miközben egyik kezét felém nyújtotta.

- Akkor üdvözöllek az SUW-n Christopher. Dana vagyok! – Egy pillanatig csak bámultam a felém nyújtott kezet. Az ujjai vékonykák voltak, és az egész keze valahogy olyan aprónak tűnt. Erről is csak Ő jutott eszembe.

- Kösz – nyögtem, majd elfordultam tőle. Szemem sarkából még láttam, ahogy vigyorog. Egyáltalán nem lepte meg és nem törte le, hogy nem fogadtam el a felém nyújtott jobbját. Sokkal inkább mulattatta, de nem foglalkoztam vele. Megindultam a hatalmas szökőkút bal oldalán. Szemközt a hatalmas épület homlokzatán tényleg hatalmas faragott kőbetűk hirdették: Sapientia University of Wellborough. Alatta pedig sokkal kisebb betűkkel aranyozott fémtáblán óvatosan csillogott az épületet megvilágító narancssárgás fényben a felirat: Pszichológiai kar.