73. fejezet

Sötét foltok

Noam

- Akkor mindent megbeszéltünk? – érdeklődtem semlegesen, pedig legbelül igenis izgultam. A helyzet jelentősen megváltozott. Új egyetem, és végre nem magántanulóként, valamint új orvos is. Emberek vettek körül, és ahelyett, hogy ez megfullasztott volna, ahogy apám az elmúlt évek során jósolgatta, nem így volt. Mintha csak most kezdtem volna el lélegezni igazán.

- Azt hiszem – bólintott Dr. Jefferson a leleteim rendezgetve. A szemöldökét ráncolta, de ezt nem csodáltam. Pont elég plusz munkát adott neki az esetem, ahogy sejtettem. – Ha bármi is változna, a számomat tudja, és az órarendemet is – nézett fel végül. – Bármikor kereshet, ezen felül pedig úgy is találkozunk minden héten kétszer, ahogy megbeszéltük.

Bólintottam, hogy megértettem. Habár az előző orvosommal már csak a heti egy alkalom volt az irányadó, és azon sem jelentem meg mindig, valahogy úgy éreztem, most muszáj lesz betartanom Dr. Jefferson utasítását. Át kell szoknia neki is és nekem is. Ezen felül nem voltam benne biztos, hogy minden rendben lesz velem. A változásokhoz alapjáraton is nehezen alkalmazkodik az ember, ha beteg meg pláne.

- Akkor mára ennyi. Holnap találkozunk – mondta ki a végszót. Ismételten csak bólintani tudtam, mire összeszedte az összes asztalán lévő papírt, és mellkasához szorítva mellém lépett. – Ne aggódjon, fiam! – tette rá szabad kezét a vállamra. – Minden rendben lesz! – mosolyodott el. Csak ekkor vettem észre, hogy valószínűleg nem nézhetek ki valami bizalom gerjesztően. Az agyamban kergetőző kételyek az arckifejezésemre is hatással lehettek.

- Igyekszem – válaszoltam, és megpróbáltam nem mutatni az üggyel kapcsolatos félelmeim. Nem akartam, hogy apámnak legyen igaza. Helyt akartam állni mindenképpen. Dr. Jefferson ellépett mellőlem és kinyitotta az ajtót. Még egyszer végignéztem az irodáján, mintha valahol lennie kellene valami kis tárgynak, ami megsúghatja nekem, hogy mire számítsak, de természetesen magamra maradtam a kérdéseimmel. Végül mélyet sóhajtva utána fordultam és kiléptem a folyosóra. Egy ideig együtt haladtunk, aztán közölte, hogy neki még van egy találkozója az egyik kollegájával, így egyedül folytattam tovább az utat ki az épületből. Nem is bántam, pont elég dolog keringett az agyamban, amit le akartam tisztáznom, míg vissza nem érek a kollégiumba. Sikerült is elkezdeni a folyamatot, csakhogy az épület portája melletti kis padon ott ült Dana. Halványsárga masnis blúza szinte rikított a pasztelszínű környezetben. Elkaptam a tekintetem, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki észre sem veszi, miközben azon imádkoztam, hogy ne engem várjon, de persze mikor már megszületett bennem ez a gondolat, már akkor tudtam, hogy bizony engem várt.

- Szia! – pattant fel azonnal, mikor látószögébe értem, és odasietett hozzám. Visszamorogtam egy köszönésfélét én is, de egy pillanatra sem álltam meg. Célirányosan haladtam az ajtó felé. – Hogy sikerült a találkozó? – csivitelte, mire mélyet sóhajtva mégis megtorpantam, és szembefordultam vele. Kihívóan felvonta egyik szemöldökét, ajkai pedig vigyorra húzódtak, ahogy végigbámultam arcán. A haja most le volt engedve, így beigazolódott a sejtésem, hogy nagyon rövid. Mintha megfésülködött volna, mialatt nem láttam, és egy kis szájfényt is tehetett, habár ebben már nem voltam biztos, tekintve, hogy annyira nem néztem meg első találkozásunkkor.

- Nekem kented így ki magad? – érdeklődtem semlegesen, mintha meg sem hallottam volna az előző kérdést. Úgy sem volt semmi köze hozzá. Vigyora kiszélesedett.

- Igen – válaszolta azonnal, amivel, be kellett vallanom, okozott némi meglepetést. Nem vártam, hogy ilyen őszintén bevallja.

- Mi van, ha barátnőm van? – vágtam bele egyből a közepébe. Nem hátrált meg. Egy másodpercre sem ingott meg magabiztossága.

- Mindenki csak addig foglalt, míg fekszenek rajta! – válaszolta. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Pontosan ismertem ezt a mondást, de nem gondoltam, hogy találkozom valakivel, aki ezt véresen komolyan is veszi. Pláne, hogy az illető lány.

- Mondasz valamit – jegyeztem meg, és újra megindultam a faragott kétszárnyú ajtó felé.

- Szóval? – követett.

- Szóval? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire kíváncsi.

- Van barátnőd?

Újra csak elmosolyodtam. Amennyire idegesítő volt a folytonos érdeklődése, annyira élveztem a helyzetet.

- Van – feleltem magától értetődően a hazugságot. Nem tűnt meglepettnek. Az ajkai szegletében lévő kis piercing óvatosan csillogott minden egyes mosolyánál a parki lámpák narancssárgás fényében.

- Akkor lehetünk barátok! – válaszolta, miközben arca nyilvánvalóan elárulta, hogy nagyon másképp értelmezi a barátság szót, mint az átlagember.

- Nincs valami dolgod máshol? – dugtam farmerom zsebeibe kezeim.

- Nincs – felelte azonnal.

- Nekem viszont van! – kaptam az alkalmon, majd váratlanul megindultam egy oldalsó kis ösvényen. – Talán még látjuk egymást, Dana! – intettem hegykén felé. Megtorpant az elágazásban, és csak némán vigyorgott rám, miközben egyre távolabb haladtam tőle.

Mena

- Mena! – Ell hideg érintése annyira váratlanul ért, hogy szinte leugrottam a székről, mikor ujjait a felkaromra fűzte és megrázott egy kicsit.

- Szerintem meg kellene nézetned a vérkeringésed, mert biztos vagyok benne, hogy az ujjaidba nem jut elegendő – ráztam le ujjait a bőrömről. Halványan elmosolyodott, sötétbarna mélyen ülő szemei pedig barátságosan csillogtak az ablakon túl jövő fénytől.

- Neked meg a füleid, mert éppen harmadjára szólok – vágott vissza. Bocsánatkérően bámultam vissza rá. Egész nap a tegnap estén járt az agyam, mikor Caroline és Lex közölte, hogy zárolták a dolgozatom. De persze erről Ell mit sem tudhatott.

- Bocs – nyögtem. – Mi az?

- Ma megyek a könyvtárba délután. Kivegyem neked is a könyvet, amit az előadás elején említett a tanár? – kérdezte, de tekintetével már a laptopját bújta. Egy újabb előadás telt el úgy, hogy maximum a tíz százalékán voltam képes figyelni. Kiegyenesedtem a széken.

- Igen, az jó lenne – mondtam, bár fogalmam sem volt, milyen könyvről beszél, és a fejem is zúgott kicsit. Furcsán éreztem magam már reggel óta, de betudtam a tegnapi rossz hírnek.

- Akkor este majd felugrom vele, feltéve, ha otthon leszel, és nem kell dolgoznod – nézett rám újra. Én csak a laptopja kijelzőjét bámultam, ahol a „Kijelentkezés” felirat világított pár másodpercig, majd végleg elsötétült az egész.

- Dolgozom, de otthon leszek. – Ell furcsán bámult rám, így mosolyogva módosítottam kicsit az előző kijelentésemen. – Dantéra kell vigyáznom. A szüleinek ma este van az évfordulójuk, és vállaltam, hogy vigyázok rá egész éjjel, feltéve, ha áthozzák.

- Ki fogod készíteni magad. Dolgozol a könyvesboltban, vigyázol erre a gyerekre is, és lassan már készülhetsz a diplomamunkádra is – sorolta a teendőimet, mintha csak a sajátjai lettek volna. Felnevettem, miközben elszakítottam a tekintetem a laptopja elsötétült képernyőjéről. Az előadóterembe már kezdtek szállingózni a következő óra diákjai, így elkezdtem pakolni a cuccom én is.

- Ennyire jól nevelt kisfiút én még életemben nem láttam. Semmi erőfeszítésembe sem kerül vigyázni rá néha, és még pénzt is kapok érte. Ennél jobb munkát szerintem nem is találhattam volna a félév elején – győzködtem. Ell csak megrázta a fejét és ő is pakolni kezdett.

- Mindegy. Akkor este felugrom a könyvvel – zárta rövidre. Bólintottam, és kinéztem az előadó ablakán. Odakinn úgy sütött a nap, hogy a növények szinte ragyogtak a fényében. Nem is emlékeztem, mikor volt utoljára ennyire jó idő. Alig vártam, hogy kimehessek a szabadba. Örültem, hogy ma nem kellett bemennem a könyvesboltba. Az új diák volt helyettem. Meglepően jól teljesített már az első napján is.

- Mena! Te vagy Mena? – Egy számomra ismeretlen lány szaladt felfelé a lépcsőn a padsorok mellett. Ell és én szokás szerint az utolsó sorban foglaltunk helyet, és a lány majd kiköpte a tüdejét, hogy felérjen hozzánk. Vetettem egy pillantást Ellre, hátha ő ismeri a jövevényt, de ő is csak értetlenül meredt vissza rám.

- Igen. Én vagyok Mena – nyögtem végül. A lány megkönnyebbülten fékezett le a padsor végén. Egy kék farmert és egy rózsaszín pólót viselt, valami furcsa nyelvű szöveggel. Felkötött gesztenyebarna haja óvatosan himbálózott minden egyes mozdulatánál.

- Dr. Jefferson küldi ezt – nyújtott át nekem egy széles borítékot. – Azt üzeni, hogy szeretné, ha megtartaná helyette az óránkat.

Azonnal lesápadtam, és ezt az ismeretlen lány is érzékelhette, mert gyorsan folytatta is.

- Elsőéves vagyok. A professzor azt mondta, minden szükséges információt mellékelt a borítékban – magyarázta, így értelmet nyert a boríték vastagsága is. – Konzultációra kell mennie – tette még hozzá halkan, miközben elkezdtem bontani a borítékot. Az ujjaim remegtek.

- A tanársegédi feladataid ki is hagytam – nyögte cinikusan Ell. – Sok sikert! Este akkor felugrok! – hajtotta össze laptopját, és kioldalazott a padsorból a lány mellett. Bólintottam, de nem néztem fel. Sokkal jobban érdekelt a boríték tartalma. Érezhetően kezdtem kicsit ideges lenni, mert nem számítottam rá, hogy tanársegédi állásom első állomása rögtön egy óra megtartása lesz. Nem készültem fel ilyesmire egyáltalán, és volt egy olyan megérzésem, hogy Dr. Jefferson sem így szándékozott indítani.

- Mikor lesz az óra? – néztem fel egy pillanatra a lányra.

- Félhárom – válaszolta, és megpróbált bíztatóan mosolyogni hozzá, de a kedvem ez sem hozta meg.

- Mennyien vagytok a csoportban? – érdeklődtem, mert a második legfontosabb mégis csak az volt, hogy mennyi ember előtt fogok hülyét csinálni magamból. A lány habozott a válaszadással, ami nem sok jót sejtetett.

- Harmincegy – felelt, de úgy tűnt, még nagyon hozzá akar tenni valamit, csak nem tudja hogyan. Egyik lábáról a másikra dőlt, miközben apró köröket rajzolt ujjával a legszélső padra. Leengedtem a borítékból kiszabadított papírokat, mielőtt még vetettem volna rájuk egyetlen pillantást is, és a lányra bámultam.

- Van még valami? – érdeklődtem, mire félszegen felbámult rám. Sötétzöld szemei voltak. Izgatottnak tűnt, ahogy végig nézett rajtam. Mintha egy különleges állatkerti állat lettem volna, amit az ember csak ritkán tekinthet meg.

- Gondolom a professzor ír róla a papírok között – intett jobb kezével a kezemben tartott dokumentumok felé. – De gondoltam, jobb ha szólok, hogy minden diák tehetséges.

Azt hittem, rosszabb már nem lehet, de Isten intézkedett, hogy tévedjek. A kezeim újfent remegni kezdtek, miközben felemeltem a papírokat és beleolvastam. Egy hat oldalas összetűzött dokumentum volt, aminek az első oldala egy levelet tartalmazott Dr. Jeffersontól, a többi pedig óravázlat volt, ahogy gyorsan átlapoztam őket.

A lány egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, ami még mindig úgy csillogott, mintha egy egzotikus állat lennék. Kezdtem furcsán érezni magam, de nem tettem szóvá, csak kihúztam magam, és igyekeztem a lehető legmagabiztosabbnak mutatkozni.

- Rendben. Köszönöm, hogy szóltál – próbáltam mosolyogni. A lány is elmosolyodott. – Ne haragudj, mi is a neved?

- Tessa – felelte azonnal. Képtelen voltam rájönni, hogy mitől ennyire izgatott.

- Rendben Tessa, akkor egy óra múlva találkozunk. És még egyszer köszönöm!

A lány vigyorogva bólintott, majd futva megindult lefelé a lépcsőkön és eltűnt az ajtóban. Vontatottan indultam utána összeszedve a cuccaim. Nem hittem el, hogy ez történik. Nem voltam egyáltalán kész egy óra megtartására, pláne nem egy olyan óráéra, amin csak tehetséges diákok vesznek részt.

Dr. Jefferson óravázlata pontos volt, és a hivatkozásai is egyértelműek voltak, én mégis félni kezdtem, ahogy újra és újra átolvastam az utasításait azalatt az egy óra alatt, míg az előadás el nem kezdődött. Próbáltam összeszedni a gondolataim az egyik padon a parkban, de akárhányszor elpróbáltam fejben, hogy mit is fogok mondani, belegabalyodtam és mindnek a vége egy jó nagy beégés volt.

Az órámra bámultam. Itt volt az idő. Indulnom kellett. Összeszedtem a papírjaim, Dr. Jefferson dokumentumait, a laptopom és megindultam. Ilyen lassan szerintem még sosem jutottam el egyetlen órára sem, pedig a terem maximum öt perc sétára volt. Nekem mégis beletelt negyed órába, hogy egyáltalán a folyosóig eljussak. Úgy baktattam a diákok között, mint egy félholt, és imádkoztam, hogy megnyíljon alattam a föld, és nyeljen el örökre, mert én ezt képtelen leszek végig csinálni, de akkor már majdnem elértem az előadó ajtaját, és a borzalmak itt még nem értek véget.

A hallgatók jöttek-mentek a folyosón, és köztük hirtelen felderengett egy alak, akit ha álmomból ébresztenének is rögtön megismernék. Magas, szálkás alakja elütött a tanszéken bolyongó emberek tömegéből, vagy lehet csak nekem tűnt fel, de egyszerűen nem illett a közegbe. A szívem a torkomba csúszott, és egy pillanatra meg is torpantam ott a folyosó közepén. Ő is megállt, amiből már biztosra vettem, hogy akit látok, az nem más, mint Christopher Noam Blain.  A gyomrom diónyira szűkült, és mozdulni sem mertem. Ott álltunk egymással szemben, mint a western filmek párbajhősei, és egyikünk sem mozdult. Úgy bámult rám, mintha szellemet látna, és valószínűleg én sem festhettem szebben. A folyosó mintha hirtelen beszűkült volna, és nem lett volna rajta más, csak én és ő. A szívem a fülemben dobolt, és megesküdtem volna rá, hogy saját szapora lélegzetem is hallom. Nem tudtam, mit tegyek, és egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy lehet csak álmodom, vagy képzelem az egészet. A bűntudat egy újabb kesernyés ütése egyenesen az arcomba, olyan tisztán, mint még soha azelőtt. Aztán hirtelen egy srác hátulról nekem jött, kizökkentve kábulatomból. A hallójárataim váratlanul megtöltötte a folyosón sétálgató diákok zaja, és mikor tekintetem a sűrűn bocsánatot kérő fiúról újra abba az irányba siklattam, ahol Noam állt, már nem volt ott senki. Mintha ott sem lett volna. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam elmém, de a helyzet egy szemet sem lett rózsásabb. Pár másodpercig, vagy talán percig is ott állhattam, mire összeszedtem az erőm, és újra útnak indultam. A végtagjaim, mintha ólomból lettek volna, a kérdések pedig megállíthatatlanul cikáztak az agyamban ide-oda, akár egy pin pong mérkőzés.

Talán tényleg csak képzeltem, mert nem lehetett az iskolában. Semmi értelme nem lett volna. Amennyire tudtam, egy másik egyetem jogi karára járt, messze tőlem, és biztosra vettem, hogy ha kényszerítenék sem kerülne velem egy légtérbe. Így egy lehetőség maradt csupán, hogy az éjszakánkénti rémálmok mellé, most már képzelődtem is. Nem sok jót vetített előre a tény, hogy az elmém kezd szépen lassan megbomlani. Ennél még az is jobb lett volna, ha egyből a Tartaroszba vetetettek volna.

Noam

Forgott velem a világ, az ereimben száguldott a vér, a fejem pedig azonnal lüktetni kezdett, ahogy a szívem teljes erőbedobással pumpálta szét a vért a testemben. Az ájulás környékezett, pontosan tudtam, de képtelen voltam lenyugtatni magam, ahogyan azelőtt. A baleset következményeit a mai napig viselnem kellett, habár az utóbbi hónapokban már egyáltalán nem ájultam el. Rosszulléteim voltak, a fejem is lüktetett olykor-olykor, és ájulás közeli állapotban is voltam már egy-egy stresszhelyzet alkalmával, de ilyen közel, mint most már nagyon régen. Fekete foltok képződtek a látómezőmön, a végtagjaim pedig zsibbadni kezdtek. Éreztem, hogy pár pillanat és a járólapokon végzem, de akkor egy srác hirtelen mellém lépett.

- Hé! Minden oké? – tette egyik kezét a vállamra. Csak ennél a mozdulatnál vettem észre, hogy a falnak dőlve görnyedek, és zihálva veszem a levegőt. A fekete voltok azonnal ritkulni kezdtek, és kirajzolódott előttem két Nike sportcipő fehér alakja.

- Igen – préseltem ki magamból nehezen, és megpróbáltam kiegyenesedni. A karjaim még mindig zsibbadtak.

- Biztos? – érdeklődött aggodalmasan. Fél fejjel volt alacsonyabb nálam, és hosszú fekete haját lófarokba kötötte a tarkójánál.

- Biztos. De azért kösz – nyugtattam meg, mire levette tenyerét a vállamról, és hátrébb lépett egyet, így meg tudtam szemlélni teljes alakjában. Vékonyka volt, és sötét ruhái erre még rá is segítettek. Abban is biztos voltam, hogy fiatalabb nálam, de nem tudtam volna megtippelni mennyivel.

- Nekem most előadásom lesz, de ha mégis kellene, a tanszéki orvost abba az irányba találod – mutatott a főfolyosó irányába, ahonnan épp az imént bújtam el, akár egy nyamvadt kiskutya, aki a sintér elől rejtőzik.

- Kösz Haver – jelentettem ki, mire vetett még rám egy pillantást, majd sarkon fordult és eltűnt. Mély lélegzetet vettem és a hideg falnak nyomtam a fejem. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom. Nem gondoltam, hogy össze fogok vele futni, azt meg pláne nem, hogy itt. A legrosszabb mégis az egésznek a hatása volt. Nem gondolkodtam, csak gyáván elrejtőztem előle, holott nem volt semmi szégyellni valóm. Nekem nem! Én nem tettem semmi rosszat! Ő volt az, aki egyedül hagyott, ő volt az, aki átbaszott a palánkon. Mégis én rejtőztem, mint egy idióta. Nem tudtam, mikor váltam ilyen szánalomtengerré, de nagyon nem tetszett az irány, amerre tartok.

Kiegyenesedtem, és újra kimentem a folyosóra. Már nem volt annyi diák rajta, mint pár perccel ezelőtt. Leültem az egyik padra. Mena már nem volt sehol, de a neve mintha kísértett volna. Három lány beszélgetett pár méterre tőlem egy másik pad előtt, és biztosra vettem, hogy az egyiktől az imént épp a nevét hallottam. A halántéklom lüktetése tompulni kezdett, de még mindig nem múlt el.

- Te barlangban élsz? – háborodott fel az egyik lány kicsit hangosabban a kelleténél. Fél szemmel rájuk bámultam. Nagyon fiatalnak tűnt mindegyik, és mintha egy kaptafára készült volna az összes. Ugyanolyan egyenesre vasalt hajuk volt, ugyanúgy famert viseltek és szűk pólót, valamint mindegyik kezében egy-egy mini laptopot szorongatott. – Tudod te, ki lesz a helyettes?

- Nem olvastam az e-mailt – védekezett a másik.

- Hát ez az! Mena Rawlinson! – ejtette ki a számomra igazán irritáló nevet olyan hangsúllyal, mintha egy igazi államtitokról beszélne. – Dr. Jefferson az e-mailben úgy emlegeti, mint a tanársegédjét.

A szívem újra hevesebb ütemre kapcsolt, amint meghallottam az újabb ismerős nevet. Túl sok volt az egybeesés ahhoz, hogy véletlen legyen.

- A professzor tanársegédje? – hitetlenkedett a harmadik, amiből leszűrtem, hogy valószínűleg ő sem nagyon olvasgathatta azt a bizonyos üzenetet. Sápadt arca izgatott lett.

- Olvastam már róluk több cikket is. Igazi hírességnek számítanak a tehetséges világban – okoskodott az első, engem meg a hányinger kerülgetett, hogy ennyire oda vannak Menáért. Kedvem lett volna odamenni hozzájuk, és beleordítani az arcukba, hogy az a lány még azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán beszéljenek róla, de csak ültem ott és hallgattam.

- Róluk? Miért beszélsz többes számban?

- Hát róla, meg az ingenikum párjáról. Nagyon sok minden megjelent róluk már. Te tényleg ennyire nem vagy képben?

- Mi olyan érdekes bennük? Nem ők az első ingenikum páros a történelem során, és gyanítom nem is az utolsók – vont vállat a harmadik nemtörődöm stílusban. Mintha egy szürreális álomban lettem volna újra, ahogy a rólunk szóló pletykákat hallgattam. Nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mennyire beszédtéma ezt a tehetséges emberek köreiben, és szinte arcul vágott a felismerés, hogy ilyen sokan ismerik a nevünket.  – Amúgy sem használhatják most az ingenikumot – fejezte be végül, de a másik lelkesedését nem tudta letörni.

- Van valami susmus az egész sztori körül. Azt olvastam miattuk lett betiltva az ingneikum használata egy időre. A Szindikátus és a Kompánia nagyon el akar valamit titkolni velük kapcsolatban.

Felnyögtem. Hát persze, hogy el akarnak titkolni valamit. Ha lehetne el is törölnének minket a föld színéről. Jah! De hát miről is beszélek? Már megpróbálták! Újra kezdett felmenni a vérnyomásom, és ismételten sokasodni kezdtek a fekete foltok a szemem előtt.

- Ahelyett, hogy itt pletykálunk, hasznosabb lenne, ha bemennénk az előadásra! – hallottam még az egyiknek a hangját valahonnan messziről, aztán a fekete foltok végleg betemették a látóterem.