J.A.N.E.R.I.T.Y.
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
74. Egymás előtt

75. fejezet

Egymás előtt

 

Noam

 

Kirázott a hideg, ahogy újra tudatosult bennem halántékom tompa lüktetése. Mintha egy gumikalapáccsal vertek volna rá pár másodperces szünetekkel. Volt már rosszabb is, de még így is bosszantó volt. Kinyitottam a szemeim, de nem láttam mást, csak összefüggéstelen foltokat különböző színekben. Pislogtam párat, hátha a kép kiélesedik, de a helyzet nem lett jobb egy szállal sem. Aztán hirtelen éles fénysáv szelte keresztül a látóterem. Pár pillanatig még azokat a színes foltokat se láttam, csak egybefüggő fehérséget. Felnyögtem, mert a halántékom egyértelműen jelezte, hogy nem tetszik neki a változás.

- Hogy érzi magát? – kérdezte egy ismerős hang a fehérség mögül.

- Tompán – feleltem, és megpróbáltam felülni, mire a fehérség azonnal eltűnt, és helyébe visszakúsztak a homályos foltok.

- Azon kívül? – kérdezte a hang, amit egyértelműen Dr. Jeffersonak társítottam, még ha nem is láttam őt.

- Nem látok – közöltem egyszerűen a tarkóm masszírozva. A feleletem pár másodperces néma csend követte, majd hirtelen szapora lépések zajai, amik távolodtak tőlem. Aztán fémes csörgés.

- Hogy érti, hogy nem lát? – kérdezte. – Semmit sem? – A hangja izgatottan csengett, amit csakis a különleges orvosi esetemnek tudtam be.

- Foltokat – közöltem.

- Értem. A pupillája rendesen reagált a fényre – tette még hozzá mellékesen, amiből rájöttem, hogy az egybefüggő fehérséget valószínűleg akkor egy zseblámpa fénye válthatta ki.

- Ez normális? – érdeklődtem cinikusan. – Mert eddig még sosem tartott ez az állapot – fejeztem be. Gyorsan végig gondoltam korábbi ájulásaim, és annak ellenére, hogy a legutolsó is több mint egy éve volt, egy alkalomra sem emlékeztem, mikor ébredés után pár másodpercnél tovább tartott volna a látásom helyrezökkenése.

Dr. Jefferson nem válaszolt, helyette feltett egy másik kérdést, miközben a hangokból ítélve, elszántan matatott valamit.

- Mi váltotta ki a rohamot? – Gunyorosan felnyögtem, mert sosem neveztük még rohamnak a balesetem következményeképpen felmerülő problémáim. Dr. Jefferson pontosan tudta, hogy általában stressz hatására következnek be, benne is volt a papírokban, amiket megkapott, mikor átvett engem az előző orvosomtól. A pontos okra volt kíváncsi, és akkor belém hasított, hogy mit is hallottam attól a három lánytól a folyosón.

Behunytam a szemeim, mert kezdett nagyon irritálni, hogy semmit sem látok élesen.

- Mit gondol a professzor, az új tanársegéd beválik? – érdeklődtem cinikusan, mire egy éles csattanás után mindenféle korábbi zaj abbamaradt.

- Az új tanársegéd? – ismételte meg, majd a matatás hangjai vontatottan újrakezdődtek. – Úgy érti, a rohamot Miss Rawlinson váltotta ki?

- Nem! – csattantam fel azonnal, miközben megpróbáltam leszállni az ágyról, de Dr. Jefferson akkora már ott termett előttem, és marokra fogta a bal csuklóm, a karom pedig kiegyenesítve maga felé húzta.

- Jobb, ha tudja fiam, hogy minden probléma megoldása ott kezdődik, ahol képesek vagyunk őszintén szembenézni saját magunkkal – jegyezte meg. – Ne mozogjon! – adta az utasítást, és már éreztem is a karomba vájó tű szúrós fájdalmát. Felszisszentem. Egyáltalán nem volt kellemes érzés.  – Ha mással nem is tud, legalább magával legyen őszinte – fejezte be még, majd kihúzta a tűt, és helyébe egy puha anyagot szorított a bőrömbe. – Ezt fogja oda kicsit – lépett el előlem. Még mindig lehunyva tartottam a szemeim.

- Mit adott be? – érdeklődtem ingatagon, mert injekciót utoljára közvetlen a balesetem utáni – akkor már nevezzük így – rohamok után kaptam.

- Ettől majd helyrejön a látása – felelte kicsit távolabbról. A hangokból ítélve visszatette a tűt az eredeti helyére, és most papírokkal foglalatoskodott. A szúrás helye óvatosan lüktetni kezdett. – A stressz helyzet mennyire volt erős egy egytől tízes skálán mérve? – kérdezte. Válaszképpen felmordultam. Még hogy stresszhelyzet. – Christopher! – orrolt rám a professzor. A hangja haragosnak és türelmetlennek tűnt, így kénytelen voltam beadni a derekam.

- Mit tudom én – vontam vállat, mintha nem is érdekelne az egész. – Talán négy – jelentettem ki, de igazából fogalmam sem volt. A stresszhelyzetek fogalmámba akárhogy is akartam, nem tudtam beszuszakolni a jelenetet, mikor újra megláttam Menát. De persze nem voltam orvos.

- Melyik tünet jelentkezett a legkorábban? – szólt a következő kérdés meglepően hivatalos stílusban.

- Nem emlékszem – válaszoltam őszintén, majd újra kinyitottam a szemeim. A foltok még ugyanúgy homályosak voltak, de már jól kivehető alakjuk volt. Dr. Jefferson szemben állt velem, és valamit tartott a kezében.

- Egyből elájult?

- Nem – feleltem gépiesen, miközben lecsusszantam az ágyról és megpróbáltam megállni a saját lábamon. Ingatagon, de sikerült. – Valóban ekkora beszédtéma ez a megosztás? – érdeklődtem. Próbáltam csak olyan mellékesen felvetni a kérdést, miközben visszagondoltam a három lányra a folyosón, de még én magam is kihallottam a saját hangomból csepegő értetlenséget. Dr. Jefferson kezében megállt a toll. Körmölésének már egy szikrányi hangja sem volt.

- Nagy dolgok indultak változásnak az elmúlt évek során, Christopher, amik úgy tűnik, hamarosan tetőzni fognak, és ha őszinte akarok lenni, ezeknek a változásoknak a középpontjában önök állnak. – A toll monoton sistergése a papíron újraindult.

- Miféle változásokra utal? – kérdeztem vissza. A kép határozottan kezdett élesedni. Kicsit olyan hatása volt, mint mikor gyerekkoromban felvettem anyám olvasószemüvegét és azon keresztül próbáltam elolvasni az aktuális kötelező olvasmányom egy-egy sorát. Akkor mulatságosnak tűnt. Most egy cseppet sem volt az. Még azokat a nyavalyás Adidas vonalakat sem tudtam kivenni fekete sportcipőm oldalán.

- Politikai változások.

Felszisszentem a válaszra.

- Semmit sem értek a politikához. Ez egyszer azt hiszem, mellé fogott.

Dr. Jefferson halkan kuncogni kezdett.

- Nem is szükséges, Christopher. Pont elég az, amit a tehetséges emberek egy csoportjának a szemében ön és a kedves partnere képviselnek. – Felnyögtem a „kedves partnere” kifejezésre. Sok mindennek el lehetett mondani Menát, de kedvesnek biztosan nem. Ha az lett volna, akkor nem hagyott volna magamra akkor, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. – Kicsit elszeparálta magát az elmúlt évek során az emberektől, ezért nem is lep meg az információhiányossága ezen a téren, de akár akarja, akár nem, a maguk nevét rengetegen ismerik.

- Egy híresség lettem – közöltem gunyorosan. – Mindig is erre vágytam – tettem még hozzá, szintén ugyan abban a hangnemben, de Dr. Jeffersonról lepergett a gúny. Úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna közbeszólásom.

- Olyan folyamatokat indítottak el a megosztással és a rendszer elleni fellépésükkel, amelyet sok ember úgy értelmez, mint egy új rendszer kiépítésének kezdetét.

- Semmi ilyesmi nem állt szándékunkban – közöltem kedvetlenül. Szemeimmel már ki bírtam betűzni a falra helyezett ismertető jellegű plakátok legnagyobb szövegeit.

- Itt nem számít, mi állt a szándékukban. A tehetséges emberek mozgolódnak. Most még csak fű alatt, de úgy érzem, már csak egy utolsó csepp hiányzik. Úgy gondolom, mielőtt ez az utolsó csepp beleesne abba a bizonyos pohárba, önöknek illendő lenne felkészülnie, tekintve, hogy ha ez megtörténik, a Szindikátus és a Kompánia először az ön nyakuk után fog kapni.

- Nézzen rám – emeltem a tekintetem a professzorra. Nagyjából már sikerül kivenni mindent a helységben. Egy vizsgálószobának tűnt. Feltételeztem, hogy még mindig a pszichológiai tanszék falai között voltunk, ezáltal pedig bizonyára Dr. Jefferson sajátbejáratú vizsgálóhelységére tippeltem a berendezések alapján. Minden nagyon… otthonos volt. Igen. Az otthonos volt a megfelelő szó. – Örülök, ha sikerül ájulás nélkül megúszni egy napot – jegyeztem meg, ami persze hatalmas túlzás volt, és ezt dr. Jefferson is pontosan tudta. Pár pillanatig csak bámulta az arcom, majd lazán bevitte a kegyelemdöfést. A szavai mintha gyomorszájon vágtak volna.

- A barátai azt mondták, a gimnáziumban ön egy magabiztos, céltudatos fiatalember volt. Nem tudom, mikor vált felnőttebbé a partnere, de szerencsénk, hogy így történt, mert jelenleg maga olyan, mint egy sértett kisgyerek.

Felháborodottan eltátottam a szám, de mielőtt még reagálhattam volna a vádakra, már folytatta is.

- Hogy van a látása?

 

Mena

 

Óvatos sustorgás fogadott az előadóteremben, de mikor a tanári asztalhoz léptem szinte az egész csoport egy emberként hallgatott el. Nagyot nyeltem, ahogy végignéztem az egybegyűlteken. Nem igazán volt szerencsém innen szemlélni az előadásokat, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal rémisztőbb volt, mint ahogyan azt elképzeltem.

- Sziasztok! – köszöntem vontatottan. Nem jött válasz. Csak érdeklődő, és izgalomtól csillogó szemek. Még mindig úgy éreztem magam, mint egy egzotikus állat az állatkertben. Letettem a jegyzeteket és a Macbookom az asztalra. A némaságban olyan volt, mintha egy törvényszéki kalapáccsal ütöttem volna a mahagóni színű asztallapra. Tekintetemmel a már megismert lányt kerestem. Meg is találtam a második sorban. Ez adott némi megnyugvást, bár nem tudtam megmagyarázni, miért. – Mena Rawlinson vagyok. Dr. Jefferson helyett fogok ma előadást tartani, bár gondolom erről kaptatok tájékoztatást valamilyen formában. – Némelyikük helyeslően bólintott, de a legtöbbjük még mindig csak csillogó szemekkel bámult rám. – Rendben – fújtam ki magam, majd szétnyitottam a gépem, és rácsatlakoztattam az interaktív táblára. Pár pillanat múlva fel is villant a diasor első képernyője, amit még a szünetben tákoltam össze gyorsan. Nem ez volt életem legjobb munkája, de úgy véltem megteszi így elsőre.

Fél óra simán telt el. Meg is lepődtem. Végig mentem az összes ponton, amit a professzor írt fel, kiegészítettem őket a saját tudásommal és tapasztalatommal, mikor hirtelen egy hang vágott közbe. Felnéztem a jegyzeteim közül, de nem tudtam megállapítani, kitől jött a kérdés. Végigfuttattam tekintetem a hallgatókon, de mind ugyanúgy bámultak rám.

- Tessék? – kérdeztem, és megesküdtem volna, hogy a szó visszhangzik a hirtelen beállt némaságban.

- Daniel Blain tényleg létezik? – A torkom azonnal kiszáradt, a szívem pedig jó adag vért pumpálhatott az arcomba, ahogy a tekintetem találkozott a kérdező tekintetével. Egy fiú volt. Egyszerű sötétkék pólót viselt „Keep calm and be honest” felirattal. A haja annyira rövid volt, hogy már-már kopasznak volt mondható, de ennek ellenére az arca mégis annyira kisfiús volt, hogy gimnazistának is beillett volna.

Mocorgás támadt a teremben, néhányan izgatottan susmogni kezdtek, amit nem vettem nagyon jó jelnek.

- Daniel Blain? – kérdeztem vissza, miközben letettem az asztalra a kezemben tartott papírokat. Pár másodpercig csak bámultam őket, és azt latolgattam, mit hazudjak, vagy mivel kerüljem ki a kérdést, aztán elhatározásra jutottam. Kapja be a Szindikátus, és kapja be a Kompánia, én bizony őszinte leszek! – A válasz attól függ, hogy melyik irányból közelítjük meg a kérdést – emeltem fel a fejem, és végig néztem az egybegyűlteken. Újra némaság volt, és az arcokra kiült újra az izgalom. Mindenki hallani akarta, amit mondani fogok, és ez némi magabiztosságot adott. – De mielőtt bármit is mondanék, kérdeznék én is valamit – néztem újra a kérdést feltevő fiúra. – Mit, és honnan hallott Daniel Blainről?

Meglepettnek tűnt, és mintha kicsit össze is zavarodott volna. Fölényben éreztem magam. Tettem néhány lépést előre, és vártam. Mintha azon gondolkodott volna, hogy elmondhatja-e nekem az igazat. Aztán döntött, és megszólalt.

- Az egyik ismerősömtől. A hírek gyorsan terjednek Miss Rawlinson. Az olyanok, amikről az emberek félnek beszélni, paradox módon még gyorsabban.

Elmosolyodtam.

- Ez egy igazán érdekes meglátás.

- A tehetséges emberek azt suttogják, hogy egy gyerek jelenése, akitől félni kell. – A mondat végére szinte teljesen elhalkult. Továbbra is kitartottam mosolyom mellett, de már korántsem voltam olyan optimista, mint az elején.

- És miért kell tőle félni?

- Mert állítólag az ön és… mert ingenikum gyerek. És az olyan ingenikum gyerekek, akiknek mind a két szülője maga is ingenikum birtokló, nem szoktak… tudja… normálisak lenni – jött a magyarázat egy másik diáktól.

- És? – fűztem tovább.

- És… Daniel állítólag normális – fejezte be az újonnan bekapcsolódott lány. A második sorban ült.

- Felvetődik bennem egy kérdés – indultam meg lassú lépésekkel az első padsor előtt. – A normálistól félni szoktak az emberek? – néztem fel végül. A lány megilletődöttnek tűnt.

- Nem. De ez… honnan tudhatnánk, hogy hirtelen nem kattan be? Az ingenikum a legveszélyesebb tehetség! – érvelt, mire mosolyom vigyorba torzult.

- Valóban – helyeseltem, majd a tábla felé kezdtem sétálni. Már majdnem elértem, mikor újra visszafordultam közönségem felé. – Tegyük fel, csak az elmélet kedvéért, hogy én most bekattanok hála a tehetségemnek, és meggyilkolok itt mindenkit! – tártam szét a karjaim. – Téged mondjuk, szimplán szíven szúrlak valamelyik éles tárggyal a teremben a levitáció segítségével – mutattam egy szélen ülő alacsonyabb lányra. – Neked meg megfagyasztom a véred a kriokinézissel – mutattam egy másikra. – Esetleg neked meg olyan képzelt fájdalmat idézek elő, ami szimplán agyhalált okoz!

Néma döbbenet fogadta a szavaim, és én csak most jöttem bele. Furcsa volt felsorolni a tehetségeket, amiket az elmúlt évek során sikerült alkalmazható szintre fejlesztenem, még ha úgymond élesben nem is használhattam őket.

- Tudjátok pontosan, hogy ez megtörténhet – emeltem fel a hangom, hogy a hátsó sorban is jól hallják. – Persze rendelet írja elő most, hogy nem használhatom a tehetségem, de kit érdekel, ha egyszer bekattanok? – ironizáltam. Mindenki csak bámult rám, mintha már tényleg kattant lennék. – Ti ezt pontosan tudjátok, hogy megtörténhet. Megtörténhet bárkivel. Velem, veletek, vagy az egyik barátotokkal, vagy valamelyik családtagotokkal. Mégis bíztok benne, hogy nem fog. Ezért mertek együtt élni velük, együtt aludni velük, vagy csak szimplán leülni egy kávéra, anélkül, hogy eszetekbe jutna, hogy bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot az elme a birtokolt tehetség miatt. – Persze ez nagyon kisarkított példa volt, de úgy tűnt maximálisan hatott. – Az előadásra is bejöttek, pedig tudták, hogy én fogom tartani, és lefogadom, hogy van, akit pont ez vonzott ide! Röviden: megadtátok nekem az esélyt, hogy bizonyítsak. Egy kérdésem maradt így a végére: Egy gyerek, aki teljesen normális, miért ne kaphatna ugyan olyan esélyt, mint mi? Mindenki, aki tehetséggel bír! – tártam szét a karjaim hitetlenkedve. – Attól, hogy mi felnőttek vagyunk, ezen a ponton nem különbözünk tőlük.

Újabb némaság követte szavaim. Az arcukon látszott, hogy komolyan elgondolkodnak azokon, amit mondtam, és ez hihetetlenül jó érzéssel töltött el. Visszafordultam és az asztalhoz sétáltam. Egymásra rakosgattam a papírjaim, és kihúztam a projektort és a gépem összekötő kábelt. Mögöttem a tábla még villant egy aprót, majd teljesen elsötétült.

- Mindezek ellenére – kezdtem bele összecsukva a laptopom. – Ez pusztán elméleti feltételezés – néztem fel. Az először kérdező srác furcsa arckifejezéssel nézett rám. – Dany egy jelenés, és mint azt remélem, mindenki tudja, a jelenések a legkiszámíthatatlanabb, és legkevésbé ismert területét képezik a tehetségtörténelemnek.

- Ezzel arra akar utalni, hogy esély sincs rá, hogy Daniel megszülessen a jövőben?

Vér tódult az arcomba, mert ez a kérdés már jóval bentebb volt a magánéletemet körbevevő határterületen. Pár pillanatig csak bámultam a srácra, aki úgy tűnt, nem veszi észre mennyire tenyerelt bele a témába. Gyorsan végigsiklattam a tekintetem a többi diákon is. Mind érdeklődő tekintettel várták a válaszom, némelyik pedig egészen pletykaéhesen méricskélt.

- Ezzel arra akartam utalni, hogy míg nem ismerünk valakit, egyáltalán nincs jogunk ítélkezni felette, mert fogalmunk sem lehet róla, hogy milyen lehet valójában – szűrtem a fogaim között zavartan, majd a tábla mellett lógó órára bámultam. – Az előadásnak pedig vége! Köszönöm a figyelmet! – zártam rövidre. A hallgatók mozgolódni kezdtek, csak a beszélgetést kezdeményező fiú maradt a helyén, de nem foglalkoztam vele. Csak el akartam hagyni az előadót. Mintha fojtogattak volna.

Összekapkodtam a cuccaim, és a diákok között elhagytam a termet. Minél hamarabb haza akartam érni, és lelki állapotom még a vezetés sem nyugtatta le. Egyfolytában csak azon kattogott az elmém, hogy ez az egész nap nagyon furcsán sült el, és még nem volt vége. Kezdtem valóban aggódni a mentális állapotom miatt, és most már felírhattam egy plusz dolgot a „Amiért beszélnem kell Dr. Jeffersonnal” listámra. Nagyon nem akartam, hogy most már hallucinálni is kezdjek.

- Remek – szidtam magam, mikor leállítottam a motort a parkolóházban, ami a lakásomhoz közel volt. Valahol tárolnom kellett a kocsit, mivel az épületnek ahol a lakásom volt, nem volt külön parkolóháza, az utcán pedig nem akartam hagyni, akármennyire is nem kóstált sokat a járgány. Megdolgoztam érte, és az enyém volt, a parkolóház éves bérlete pedig tűrhető volt. – Elfelejtettem boltba menni – jegyeztem meg csak úgy magamnak kihúzva a kulcsokat az indítóból, majd az anyósülésen lévő táskámért nyúltam, és kiszálltam a kocsiból.

A lépteim visszhangzottak a némaságban. Agyamba befurakodott az emlék, hogy a legelején mennyiszer rémültem halálra, mikor leparkoltam a kocsimat ezen a helyen. Minden autó mögött ott láttam Noam ájult testét vértől eltorzult arccal, és igazából még most is úgy szeltem keresztül a szintet a liftig, hogy jóformán nem néztem körbe, csak magam mögött akartam hagyni a helyet.

A lakásba belépve némaság fogadott. Az ajtó melletti szőnyegre bámultam. Peter nyúzott barna sportcipője nem volt ott, viszont helyette ott volt a már jól ismert fekete pár. Mély lélegzetet vettem, és letettem mellé a sajátom is. Nem kiabáltam be, hogy megérkeztem. Biztos voltam benne, hogy hallotta, mikor nyitottam az ajtót, és pár pillanat múlva meg is jelenik. Letettem a táskám az egyik székre, én magam pedig leroskadtam egy másikra, és csak bámultam magam elé csendben.

A hátam mögé lépett. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam, merre van. Hallottam… éreztem. Felkönyököltem az asztalra és a tenyereimbe temettem az arcom. Oliver kezei a vállamra csúsztak, ujjaival pedig erőteljesen körözni kezdett a bőrömön. Nagyon jól tudott masszírozni, de valahogy ez most egyáltalán nem segített. Nem éreztem magam egyáltalán jobban.

- Hosszú nap? – érdeklődött. A hangja kedves, és meleg volt. Mint mindig. Valamiért bűntudat kezdett gyötörni, ahogy hallgattam, pedig semmi okom nem volt ezt érezni. Nem tettem semmit sem ellene, amiért bűnhődnöm kellene. Mégis úgy éreztem elárultam. Már nagyon régen.

- Igen – feleltem vontatottan, majd leeresztettem a kezeim az asztalra.

- Elmenjünk valahova? – kérdezte, de megráztam a fejem. Nem hittem, hogy ez bármin is segítene. Pár pillanatig csak hallgattunk, mintha nem tudnánk, mit is mondjunk egymásnak, majd felálltam a székről. Oliver hátrébb lépett, hogy elférjek.

- Csinálok egy kávét – nyögtem, és már indultam volna a konyhaszekrény felé, de Oliver elkapta a csuklóm. Rá bámultam. Egyáltalán nem lepett meg a mozdulat, és ezt ő is észrevehette. Tekintete fürkészően vizslatta az arcom, és én még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elrejtsem érzelmeim.

- Nem vágsz át – közölte nemes egyszerűséggel. Már a becézést is elhagyta. – Mi történt? – Ujjai megremegtek csuklómon, ahogy feltette a kérdést, a hangjában pedig éreztem a félelmet, amivel annyiszor találkoztam már együttlétünk során, és ami csak egyre növelte bennem a saját magam iránt érzett undort.

Tettem felé egy lépést, amitől ujjai lezuhantak csuklómról.

- Semmi fontos – suttogtam, miközben felbámultam egyenesen a szemeibe. – Ne aggódj – tettem még hozzá halkan, majd kissé felemelkedve karjaiba kapaszkodtam, és puha csókot nyomtam az ajkaira. Nem csókolt vissza. Úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Csak elfordultam tőle, és a konyhapulthoz sétáltam. – Mikor érkeztél? – érdeklődtem. Próbáltam semleges hangnemet megütni, de olyan volt, mintha minden erőfeszítésem kudarcba fulladna.

- Csak egy órája – felelte. A hangja fojtott volt. Hallottam, ahogy kihúzza az egyik széket az asztaltól és leül rá.

- Peter itthon volt?

- Nem.

- Meddig maradsz?

- Holnap délelőtt vissza kell mennem – felelte, nekem meg összeszorult a torkom, ahogy a vízmelegítőt bekapcsoltam. Az éjszakára gondoltam, és hogy vigyáznom kell a kölyökre. Valamint, hogy örülök, hogy ez pont ma éjszakára esett.  Nem régóta alkottunk egy párt, de ahhoz viszont éppen elég idő eltelt már, hogy Oliver neheztelni kezdjen, hogy miért nem fekszem le vele. Minden nő tudja, hogy ideig-óráig működik a „Nem akarom elsietni.” mantra, de aztán már csak szimpla kifogás lesz, ami után csak újabbakat találunk ki teljesen feleslegesen, mert a másik már úgy is rájött, hogy egyszerűen csak nem akarunk vele ágyba bújni.

- Sajnálom – jegyeztem meg. Oliver már vissza sem kérdezett. – Ma áthozzák Dantét. A szüleinek évfordulójuk van. Egész éjjel vigyáznom kell rá.

- Nem gond. Megleszek a kanapén is – felelte érdektelenül. Nem mertem megfordulni, mert biztos voltam benne, ha megteszem, az arckifejezését nem tudom elviselni.

- Tényleg sajnálom, de tudod, hogy másképp nem tud aludni, ha itt van, csak velem – magyarázkodtam, de teljesen felesleges volt. Oliver morgott valamit válaszképpen, majd felállt a székről és az ajtó felé vette az irányt.

- Hova mész? – fordultam meg végül. Nem nézett rám. Felhúzta a cipőit és úgy válaszolt.

- Láttam, hogy nem voltál boltban. Hozok a gyereknek valami vacsorát. Meg magunknak is – tette még hozzá csak úgy mellékesen.

- Veled mehetek – próbálkoztam, de hasztalan volt. Megrázta a fejét.

- Nem szükséges. Pihenj egy kicsit – nézett rám a végére. Egy mosolyt is az arcára erőltetett, de ez már közel sem volt az az igazi Oliver-féle mosoly, amit az elején megszoktam. Kilépett az ajtón, én meg lekapcsoltam a vízforralót, és bámultam a kávéporos bögrékbe. Olyan könnyű volt belemenni ebbe az egészbe. Jó volt áltatni magam azzal, hogy idővel működni fog, csak sokkal többet kell dolgoznunk rajta, mint más pároknak, de ez egy hatalmas nagy hazugság volt.

- Baromság – szisszentem fel, nyomatékosításul pedig még a pultra is csaptam.

- Legalább ebben egyet értünk! – jött a válasz a semmiből. Riadtan perdültem meg a hang hallatán, ami csöpögött a gúnytól és a megvetéstől, és amit ezer közül is felismernék. Egy pillanatig csak riadtan bámultam az asztalon túl álldogáló alakot, mintha most is csak képzelődtem volna. De rájöttem, hogy nem. Nem voltam olyan rémült, mint délután, és így már tisztán éreztem: Nem képzelődöm. A megosztás megadta a kimondatlan kérdésre a választ.

- No-Noam! – szaladt ki a számon, és azonnal könnybe lábadt a szemem.

 

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre