75. fejezet

Lemondás

Mena

Öntudatlanul tettem felé egy lépést, és csak akkor tűnt fel, hogy ezt tettem, mikor válaszként a mozdulatomra, hátrált egy lépést a nappali felé. Idegesnek és zavartnak tűnt. Igyekeztem megemberelni magam, és nem sírni, de a tekintetem így is ködös maradt a visszatartott könnyektől.

- Szóval itt élsz? – A mondat sokkal inkább hatott kijelentésnek, mint kérdésnek, de nem törődtem vele. Undorodottan nézett körbe, de pontosan tudtam, hogy ez nem a lakásnak, hanem csakis nekem szól. A szívverésem olyan heves ütemre kapcsolt, hogy félni kezdtem, hogy lehet tényleg csak hallucinálok és menten agyvérzést kapok. De nem. Ez a valóság volt, a szívverésem pedig az évekig elnyomott bűntudatom jogos kivetülése. – Látom, van lakótársad is – intett hanyagul a nappali közepén álló kanapé felé. Követtem tekintetemmel a mozdulatot. Peter levetett farmerja hevert az egyik karfán.  Nagyot nyeltem, de a torkom továbbra is száraz maradt.

 Nem tudtam, hogy hogyan került Noam a lakásomba, és azt sem, hogy pontosan mikor, de reméltem, hogy Oliver távozása után. Nem mertem mozdulni. Minden olyan vészjósló volt.

- Én – kezdtem volna bele, de fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom. Mégis mit mond az ember egy olyannak, akit évekkel ezelőtt egyedül hagyott? Sajnálom? Nevetséges. Végignéztem rajta, ahogy ott áll a konyha és a nappali között, és remegni kezdett a kezem, mert legszívesebben odarohantam volna, mint egy buta liba, és megöleltem volna. Túlcsordultam az örömtől, hogy egészséges volt, ugyanakkor gyűlöltem magam, amiért meggyűlöltettem magam.

- Pszichológia – jegyezte meg gunyorosan. A parafa jegyzettáblát bámulta, ami a konyhát és a nappalit elválasztó falon függött. Peter és én mindenféle hülyeséget kiaggatunk oda, többek között az órarendjeink. Nem feleltem. Még mindig nem tudtam, mit mondhatnék. Csak álltam ott egy helyben a könnyeimet visszaszorítva, és néztem Noamet. Annyira hiányzott, hogy legszívesebben üvöltöttem volna fájdalmamban. – Szóval ezt csináltad az elmúlt években – tette még hozzá cinikusan, és ez volt az első pillanat, hogy felnézett és egyenesen a szemeimbe bámult.

A tekintete a földhöz szegezett, és hirtelen azt vettem észre, hogy félek. Nem tőle, hanem az egész helyzettől. Esélyem sem volt megjósolni a kimenetelét a helyzetnek, és ez rettegéssel töltött el. Úgy nézett rám, mint aki minden pillanatban képes lenne meggyilkolni. Ismertem ezt a tekintetet. Emlékeztem rá. Szinte fekete volt mindig, mikor ideges volt, és ez most sem volt másképpen.

Annyit változott az évek alatt, és mégis ő maradt. A haja valamivel, mintha sötétebb árnyalatú lett volna, az arcvonásai markánsabbak lettek, amire a minimális borostája még rá is segített, és ott volt a heg is, ami keresztülszelte a szemöldökét kegyetlenül emlékeztetve a történtekre.

Mély lélegzetet vettem, de nem sikerült egyben, csak furcsa szaggatott vételre futotta.

- Nem mondasz semmit? – érdeklődött semlegesen. Nem feleltem, csak néztem rá némán és elgyötörten. Az arcomat vizslatta. – Megváltoztál – jegyezte meg, és átvillant valami a kifejezésében, de olyan gyorsan, hogy nem tudtam hova tenni. – Magasabb lettél – méregetett. Fel sem fogtam, hogy képes volt azt a pár centit is észrevenni, máris bevitte a következő ütést. – Még mindig szép vagy – közölte tárgyilagosan, mintha csak egy újságcikkből olvasta volna fel. Mintha ez csak egy mellékes információ lenne túl a horoszkóp rovaton. Nekem mégis mintha kést forgatott volna a gyomromban. És tudtam, hogy pontosan ez is volt vele a célja. – Persze attól, hogy valaki szép, még nem lesz jó ember – fűzte tovább, majd újra nézelődni kezdett a lakásban. – És elárulom, hogy te nem vagy az. Azon gondolkodom, hogy bírtál éjszakánként aludni.

Lehunytam a szemeim, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim, de nem segített. Noam pedig csak folytatta az ostromlást.

- Majdnem meghaltam, és te csak úgy leléptél. Először érdekelt, hogy miért csináltad, de aztán rájöttem, hogy kurvára hidegen hagy, mert akármi is volt az oka, ez csak azt mutatja, hogy mennyire nem voltam fontos neked. – Újra rám nézett, de megint teljesen érdektelenül. Mintha csak egy rossz fűcsomót bámulna. – Csak a tehetségem kellett. Megkaptad, bár gondolom a megosztást nem tervezted bele.

Nem szóltam egy szót sem, hogy megvédjem magam. Jogos volt a dühe, még akkor is, hogy biztos voltam benne, hogy ha logikusan átgondolná, rájönne, hogy nem tervelhettem ki semmit sem. De persze tisztában voltam vele, hogy az ember ilyenkor nem gondolkodik logikusan. Csak hagytam, hogy kiadja magából, mert tudtam, hogy szüksége van erre.

- De tudod, mi a legszörnyűbb az egészben? – kérdezte, de nyilvánvalóan nem várt választ. A tekintete még a korábbinál is jobban elsötétül. Újra úgy nézett rám, mint abban az egy pillanatban, amit nem tudtam meghatározni. – Az a legszörnyűbb, hogy ahogy itt állok, és nézlek téged, rájövök, hogy amellett, hogy elviselhetetlenül utállak… még mindig szeretlek.

Elsírtam magam. Nem bírtam tovább visszatartani az érzelmeim. Annyira fájt, hogy lüktetett tőle a fejem. Hátráltam egy lépést. A csípőm a konyhapultnak ütközött. Noam pár pillanatig csak állt ott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán egy szemvillanás alatt előttem termett. Fel sem foghattam, hogy teleportált, már kíméletlenül az ujjai közé fogta az állam, hogy kényszerítsen, hogy felnézzek rá. Durván, és erőteljesen érintett meg, amitől csak még jobban potyogtak a könnyeim.

Mosolyogni kezdett. Kegyetlenül és kíméletlenül, egyenesen az arcomba.

- Ezt csak azért mondtam el neked, hogy fájjon! – közölte, és mintha tényleg élvezte volna. Ilyen közelről még ijesztőbbnek hatott. Akkor éreztem hasonlót utoljára, mikor először láttam megjelenni a gimnázium folyosóján, csak a félelmem itt már nem csak egy ostoba iskolás lány egyszerű érzése volt, hanem valami sokkal összetettebb. Sokkal kegyetlenebb. A szavai szinte bekúsztak a bőröm alá, és belülről kezdték falni a húsom.

- Eressz el! – suttogtam, remélve, hogy elég magabiztosnak tűnik a hangom. Nem engedelmeskedett, csak még közelebb jött, én pedig még jobban a pulthoz préselődtem. Jobb kezemmel odébb is sodortam az egyik üres kávéspoharat. A benne lévő fémkanál vészjóslóan csörrent egyet.

- Mert, mi van, ha nem? – vigyorgott tovább. – Megütsz? – gúnyolódott. Megelégeltem. Megérdemeltem a dühét, de a megalázást nem. És nem is állt szándékomban elviselni tovább.

- Utoljára mondom: Eressz el! – sziszegtem egyenesen a szemeibe nézve. Éjfeketék voltak, ha ez egyáltalán lehetséges.

- Most fenyegetsz? – nevette el magát. Betelt a pohár. Lehunytam a szemeim, és jobb kezemet a mellkasára nyomva löktem rajta egy kicsit. Meglepődtem, mikor méterekkel távolabb ért földet tőlem, elsodorva a konyhaasztal mellett álló egyik széket. A fa szerkezet hatalmas csattanással adta meg magát a gravitációnak, Noam pedig a fürdőszoba ajtófélfájának támasztva a hátát nézett fel rám.

Ajkaim elé kaptam kezem döbbenetemben, mert nem akartam tehetséget használni, nem tudtam, mi történhetett, mikor az elmúlt évek során olyan jól sikerült kordában tartanom a dolgot.

- Levitáció? – mosolyodott el gúnyosan. – Most már a fair play sem megy? – állt fel nehézkesen, megigazítva sötétbordó kapucnis pulóverét.

- Nem direkt volt – egyenesedtem ki. A kezeim remegni kezdtek. – Amúgy sem használhatjuk a tehetségünket hivatalosan – szúrtam még oda, hátha észreveszi, hogy neki sem kellene ide-oda teleportálnia.

Kelletlenül felszisszent, mintha a Szindikátus és Kompánia ezen döntése, csak egy rossz vicc lenne.

- Mellesleg szóltam, hogy engedj el – tettem még hozzá. Ezen is csak cinikusan mosolygott, és megint csak előttem termett egy másodperc alatt, majd azonnal a jobb csuklóm után kapott. Olyan erősen szorította, hogy felszisszentem, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan bántani akar-e vagy sem.

- És, ha nem teszem azt, amit mondasz? – érdeklődött, miközben a másik csuklóm is lefogta. Az kevésbé fájt. Mintha meg sem érintette volna az előzőhöz képest, ami furcsa volt, mert láttam, ahogy szorítja. A jobb kezem már kezdett zsibbadni, én meg kezdtem egyre jobban ideges lenni. – Na, és most? Melyik tehetséged használod fel ellenem?

- Semelyiket! – válaszoltam felemelve a fejem. Megfogadtam, hogy ha kell, el is törheti a csuklóm, de én ugyan nem fogom bántani. Meglepettnek tűnt, és azonnal elengedte a csuklóim. A jobbra vetettem egy pillantást. Piros volt a bőröm, mintha megégettem volna. És akkor jöttem rá, hogy így is történt. Pirokinézis. Eltátottam a szám döbbenetemben. Zsibogott a bőröm, és mikor másik kezemmel megérintettem, hihetetlenül fájt.

Noam arckifejezése azonnal megváltozott, ahogy észrevette, mit csinált. Elfordultam tőle, és a csap alá nyomtam a csuklóm. A hideg víz, mintha marta volna. Újra felszisszentem, és néztem, ahogy ujjaim remegnek a rájuk zúduló víz alatt. Noam mellém lépett, pár pillanatig csak üres tekintettel bámulta a csuklóm, majd óvatosan újra átfonta ujjaival a karom, kicsit fentebb, mint ahol az előbb megégette. Kihúzta a víz alól, és már emelte is másik karját, mikor rájöttem, mit akar csinálni.

- Ne! – rántottam ki a karom, és újra a víz alá nyomtam. Lüktetett. – Nem akarom, hogy meggyógyítsd!

Noam nem szólt semmit, de éreztem, ahogy az arcomat fürkészi oldalról. A tartása megváltozott, a lélegzetvétele pedig megakadt. Biztos voltam benne, hogy szólni akart, de közbevágtak.

- Szia… sztok! – lépett be a konyhába Nessa. A karján ott ült Dante, és mind a ketten érdeklődve bámultak felénk. – Bocsánat, csak az ajtó nyitva volt – tette még hozzá, mintha valamit megzavart volna. Gyors mozdulatokkal elzártam a vizet, és a legközelebb lévő konyharuhával szárazra töröltem a bőröm. Legszívesebben ordítottam volna, annyira fájt, de igyekeztem elrejteni az érzést.

- Semmi gond – próbáltam mosolyogni, de a hangom rekedt volt. Nessa elé sétáltam, és kitártam a karom, hogy Dantét átadhassa.

- Itt van minden cucca, beletettem ebbe a táskába – nyújtotta volna át a narancsszínű mackókkal díszített táskát, de mikor érte akartam nyúlni, Noam gyorsabb volt, és elvette. Vettettem rá egy gyors pillantást, majd Nessára bámultam. Egyfolytában Noamet bámulta elkerekedett és zavart tekintettel.

- Ne haragudj – szisszentem fel, mert Dante ruhái dörzsölték égett bőröm. – Ő itt Christopher Noam Blain – bólintottam az említett felé. – Ő pedig Nessa Malone. – Kezet fogtak. Nessa magasabb volt, mint én valamennyivel, de így is mintha eltörpült volna Noam mellett.

- Ha valami gond lenne, nyugodtan telefonálj, egész éjjel be lesz kapcsolva a telefonom – nézett újra rám. Izgatottnak tűnt, mint mindig, mikor nálam hagyta egy szem fiát. Elgondolkodtam, hogy vajon ez minden anya sajátja? Ettől az érzéstől már soha nem fog megszabadulni.

- Nem lesz gond – biztosítottam mosolyogva. – Ahogy eddig sem volt soha!

Mély levegőt véve bólintott, majd nyomott egy puszit fia arcára. Csak ekkor vettem észre, hogy Dante is érdeklődve fixírozza Noamet a vállam felett.

- Érezzétek jól magatok! És gratulálok! – tettem még hozzá kissé irigykedve, mert ahhoz képest, hogy nem volt sokkal idősebb nálam Nessa, a házassága tökéletesnek tetszett. Nyomott egy puszit az én arcomra búcsúzóul, majd Noamre siklatta tekintetét.

- Örültem a találkozásnak – bólintott, majd sarkon fordult és az ajtó felé vette az irányt. Néztem, ahogy apró virágmintás ruhájában kilép a lépcsőházba, majd becsukja maga mögött az ajtót.

- Éhes vagy? – fordultam Dante felé azonnal, miközben letettem a földre. Egyszerűen már nem bírtam tovább, ahogy a ruhája dörzsöli a csuklóm.

- Ühüm – bólintott.

- Kibírsz még tíz percet? Oliver az előbb ment le a boltba. Kérsz valami különlegeset? Még felhívhatom gyorsan – kacsintottam, de megrázta a fejét, és tovább fixírozta Noamet, aki már a mondat elején engem bámult.

- Oliver? – kérdezte, de nem válaszoltam, hanem bementem a fürdőbe és kinyitottam az üveges szekrényt, hogy valami nyugtató kenőcsöt nézzek a bőrömre. Még mindig remegett a kezem, ahogy széttúrtam a gyógyszereket. – Úgy érted, Van der Well?

Újfent nem válaszoltam.

- Dante, bekapcsolhatod a TV-t, ha akarod! – néztem a gyerekre, mert szegény úgy állt a konyha kövezetén, mintha nem is ismerne. A feszültségét pedig biztos voltam benne, hogy a számára idegen ember okozza. Azonnal rohant is a nappaliba.

- Válaszolj! – mordult rám Noam a fürdőszoba ajtóba lépve. Akkora már megtaláltam a kenőcsöt és a gézt. Jó pár darab gyógyszer a mosdókagylóba esett kutakodásom alatt.

- Halkabban! – szisszentem fel. – Meghallja a gyerek, és már így is fél tőled! – magyaráztam, majd kinyitottam a tartót, és óvatosan megpróbáltam bekenni a szorítás helyét. A krém hűvösen csípte a bőröm.

- Van der Well is itt lakik? – Már nem tűnt érdektelennek. Sokkal inkább felháborodottnak.

- Nem! – vágtam rá ingerülten, majd ügyetlenül megpróbáltam a gézzel betekerni a csuklóm. Noam bentebb lépett a helységbe, és tett egy újabb próbálkozást, hogy használja a képességét, de nem hagytam.

- Nem tudom, hogy miért jöttél ide, és miért pont most, de menj el! – néztem fel rá. Igyekeztem minél határozottabbnak tűnni, de nem mozdult. A kis helységben, mintha fulladoztam volna. Abbahagytam a kísérletezést a karom bekötésére. A gézt a mosdókagylóba vágtam a beleesett gyógyszerek közé, és kivágtattam az ajtón Noam mellett, pont mikor csöngettek. Útközben felállítottam az elsodort széket. Tudtam, hogy nem Oliver az, mert volt kulcsa. – Gyere be! – kiabáltam. Az ajtó pont akkor nyílt, mikor átvágtattam a konyhán a pulthoz.

- Üdv! Meghoztam a könyvet! – hallottam Ell hangját. – Kész káosz volt a könyvtárban. Nem tudom, mi lehetett, de millióan voltak. Ebből is már csak három példány volt benn, szal’ mázlink volt – ecsetelte, miközben levette cipőit, és belépett a konyhába. – Nem tudom, hogyan fogom kiolvasni! Nézd meg mekkora! – Hallottam a puffanást, amint leteszi a könyvet az asztalra, ő maga meg kihúzza az egyik széket, és leül rá. Aztán pár másodperces csend. Ekkor fordultam meg. A csend természetesen Noam fürdőszoba ajtóban álló alakjának szólt. – Ó. Szia! – hebegte Ell nyilvánvalóan zavarban.

- Üdv! – köszönt vissza Noam, és már láttam az érzelmi lavinát, amit elindít Ellben, ahogy nadrágzsebébe dugva kezeit, egyik vállával az ajtófélfának támaszkodik és engem néz. Ell lassan visszafordult felém, arcán pedig megjelent a már oly sokat látott vigyor, ajkaival pedig némán a „Dögös” szót formázta. Nem bírtam megállni, elmosolyodtam, mert annyira jellemző volt rá ez a reakció, valahányszor meglátott egy férfit, aki megfelelt az elvárásainak.

- Ell! Ő Noam! A gimiben volt csoporttársam – mutattam be kelletlenül. Mintha egy párhuzamos dimenzióba kerültem volna az este folyamán. Noam egy újabb ütést vitt be.

- Nem mellesleg az exe! – mosolyodott el kihívóan, mintha csak azért provokálna, hogy visszavágjak. Arcomról azonnal lehervadt a mosoly. Ell tekintete izgatottan csillant rám.

- Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy menned kell! – bámultam Noamre. Mosolya vigyorrá szélesedett, és a szívem hatalmasat dobbant, ahogy ellökte magát az ajtóból, mert ez a mosoly már nem volt se nem cinikus sem nem gúnyos. Az a mosoly volt, amit annyira szerettem régen, és ami őszinte volt.

- Ne aggódj, már megyek is! Még látjuk egymást! – közölte utoljára, de ez már megint inkább vészjósló volt, majd kilépett az ajtón.

Leroskadtam az Ellel szemközt lévő székre, és kezembe temettem az arcom.

- Most szingli? – kérdezte barátnőm nyilvánvalóan poénból, mire felszisszentem.

- Nem akarsz a barátnője lenni, higgy nekem! – emeltem fel a fejem. Ell együtt érzően mosolygott, majd pár másodpercig az asztalra bámult, mintha azt latolgatná, hogy elmondhatja-e nekem, mit gondol, aztán döntött, és rám nézett.

- Tudod, hogy nézett rád? – kérdezte, mire lemondóan oldalra hajtottam a fejem, mert sejtettem, hogy mi következik.

- Na, hogy? – kérdeztem cinikusan vissza, mintha nem érdekelne, majd felálltam, és a nappali felé bámultam. Dante a TV előtt ült, és valami mesét nézett.

- Úgy, ahogy Oliver sosem nézett rád.

Pár pillanatig csak néztem Ell arcát. Nem mosolygott, csak várta a reakcióm.

- Tekintve, hogy Oliver a párom, és nem ő, ez természetes! – hárítottam, mintha nem érteném pontosan, mire céloz. Hátra toltam a széket és felálltam, hogy végre befejezzem az kávét.

- Miért volt itt?

- Nem tudom – vontam vállat, mert valóban nem tudtam, miért bukkant fel hirtelen.

- Mit mondtál, hogy is hívják? – érdeklődött semleges hangon.

- Noam.

- De a teljes neve!

- Blain. Noam Blain – adtam meg a választ miközben cukrot tettem a poharakba.

- Christopher Noam Blain – hallatszódott mögülem Ell elégedett hangja. Azonnal megfordultam. – Mint valami nemes ezzel a névvel – vigyorgott a telefonját nyomkodva.

- Jaj, ne már! – sóhajtottam, mert nem is tudta mennyire beletrafált. Ell vetett rám egy cinkos pillantást telefonja mögül, majd újra a képernyőre bámult.

- Hát ezt a képet látva, én is azt mondom! – vonta fel szemöldökeit elégedetten, majd felém fordította a képernyőt. Ahogy sejtettem. Facebook. Kicsit közelebb hajoltam, hogy lássam a képet. Profilból volt rajta Noam, és biztos voltam benne, hogy véletlenül elkapott kép lehet. A vállai még látszódtak a képen. A nyakában valamiféle lánc lógott, de a medál már annyira lent lehetett, hogy nem látszott. – Látnád az arcod! – szakított ki gondolataim közül Ell, mire azonnal kiegyenesedtem.

- Most miért mondod ezt? Hidegen hagy – jelentettem ki visszafordulva a pult felé.

- Ismerősnek jelöltem.

- Ha ettől boldogabbnak érzed magad! – vontam vállat. Nekem még csak az ismerősöm sem volt. Tiltottam a baleset után. Aztán a tiltást feloldottam, de nem vettem vissza az ismerőseim közé, mert féltem, hogy minden nap az idővonalát bámulnám. 

Ell néma maradt egy ideig, aztán nehézkesen újra megszólalt.

- Meddig voltatok együtt?

Megfordultam és rá bámultam. Komolynak tűnt.

- Nem sokáig – adtam meg a választ keresztbe fonva a karjaim. Feszélyezett a téma. Ell megértően bólintott, miközben letette telefonját az asztalra.

- De sok mindenen keresztülmentetek – nézett fel rám.

- Mondhatjuk – hagytam helyben.

- Ahogy itt állt – kezdett bele elrévedten. – Ahogy nézett téged… az olyan… nem is tudom – gondolkodott el. – Ismerem a szerelmet. Én is voltam már szerelmes. És elhiheted nekem, hogy ő bizony szerelmes beléd! – mutatott rám nyomatékosítva a mondottakat. – De, ez valami más is egyben – mosolyodott el. – Mondhatod, hogy hülye vagyok, de ez valami különleges. Sokkal több, mint szerelem. Nem tudom megmagyarázni, de mikor itt volt veled… tudod, mint mikor két embernek van valami közös titka, ami örökre összeköti őket. – Mosolya vigyorrá szélesedett.

Egy pillanatig csak ízlelgettem magamban, amit mondott.

- Te hülye vagy – ráztam meg a fejem. – Kérsz egy kávét? – fordultam vissza a poharakhoz, de Ell felállt.

- Kösz, de nem. Most mennem kell, holnap reggel is van előadásom. Tényleg! Hogy ment ma? – állt meg az ajtó előtt.

- Egész jól. Lehetett volna rosszabb is – vontam vállat, miközben igyekeztem leplezni, hogy mennyire hatással volt rám kis elemzése az imént.

- Gondolhattam volna, hogy neked ez is menni fog. Stréber! – szúrta még oda mosolyogva, majd kinyitotta az ajtót, és ő is kilépett a folyosóra, ahogy Oliver és nem sokkal utána Noam is.

- Menj a dolgodra – vigyorogtam. Intett egyet és behúzta maga után az ajtót. Ismételten az egyik székhez léptem, és lassan leültem rá. Minden megint kezdett bonyolódni, és úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve rá. Nincs elég erőm ahhoz, hogy kibírjam, ami rám vár, bármi is legye az. Noam megjelenése olyan váratlanul ért, hogy képtelen voltam felfogni. Lüktető csuklómra bámultam, és a pillanatra, mikor az érintése megégette a bőröm. Aztán eszembe jutott, hogy majdnem a falhoz vágtam véletlenül. Ez is véletlen lett volna?

- Mi történik? – nyafogtam magamnak, de túl sokáig nem merülhettem az önsajnálatba, mert Dante hangja szűrődött ki a nappaliból. Halk volt, de mégis kihallatszódott a TV mellől. – Dante? – emelkedtem fel lassan az asztaltól, és megindultam a nappali felé. Semmi reakció. Mintha csak cseverészett volna valakivel, és mikor látóterembe került a kanapé, rá kellett jönnöm, hogy így is van. – Daniel? – kaptam ajkaimhoz a kezem, mert nem láttam már régóta, és mert úgy ült Dante mellett, mintha csak egy óvodás csoporttársa lenne.

- Anya? – kérdezett vissza rám bámulva. Közelebb léptem hozzájuk. Dante jelét sem adta, hogy meglepődne Dany jelenlétén.

- Mit csináltok? – hitetlenkedtem még közelebb merészkedve.

- Mesét nézünk – válaszolta Dante magától értetődően.

- Daniel! Idejönnél egy picit? – Az említett azonnal leugrott a kanapéról, és hozzám szaladt. Leguggoltam hozzá, kicsi karjaival átölelte a nyakam, mintha már régen látott volna. Nehezemre esett kicsit eltolni magamtól, hogy láthassam az arcát, de muszáj volt. A szemei izgatottan csillantak, és én megint csak Noamet láttam bennük, ahogy mindig is, csak most valamiért százszor erősebben szorongatta a szívem.

- Nem csináltunk semmi rosszat – védekezett gyermetegen. Elmosolyodtam, és kisöpörtem a kósza hajtincset az arcából.

- Persze! Tudom – feleltem. – De tudod… - kezdtem volna bele, de magam sem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, amit mondani akarok. Megtette ő helyettem.

- Ne aggódj, anya! Óvatos voltam, mit mindig! – magyarázta aggodalmasan. Aranyos kis arca eltorzult a koncentrálásban. – Nem tud a tehetségemről! Csak mesét néztünk! – érvelt, és már láttam szemeiben a kétségbeesést, hogy el lesz tiltva Dantétól. Elszorult a torkom.

- Nagyon okos kisfiú vagy Dany! Büszke vagyok rád! – simogattam meg a fejét, mire újra hozzám bújt. Mintha mindig tudta volna, hogy mit kell tennie, és sosem jelent meg olyan pillanatban, mikor nem kellett, de aggodalmam egyáltalán nem tűnt el. Olyan volt, mintha csak egyre növekedne valamim körülöttünk, amit nem tudok meghatározni. Újra eszembe jutott, ahogy Noam a fürdőszoba ajtónak ütközve bámul fel rám. Nem voltam ura a tehetségemnek, és ilyen már nagyon régen nem történt velem. A talaj alattam labilissá vált, és a csuklómat elnézve, nem én voltam az egyetlen ember ezzel az érzéssel. – Jól van – toltam el kicsit magamtól a fiút, hogy újra az arcára nézhessek. – Még egy kicsit nézhetitek a mesét – erőlettem mosolyt az arcomra, holott pontosan tudtam, hogy a gyerekek megérzik, ha gond van.

Dany egy pillanatig bámulta az arcom, majd beleegyezően bólintott egy aprót, és visszaszaladt Dante mellé. Nehézkesen felálltam és a táskámhoz sétáltam. Ott volt ahol hagytam, az egyik széken. Néztem remegő ujjaim, amint a mobilom után kutatnak, és mintha nem is a sajátjaim lettek volna. Már nem csak a fájdalomtól remegett, hanem a félelemtől is. Mire megtaláltam, majdnem visszaejtettem a táskába. A hátam mögé bámultam, mielőtt telefonálni kezdtem volna. A két gyerek ugyanúgy ült a kanapén, mint pár másodperce, így visszafordultam a telefonom felé, feloldottam a képernyőzárat, és a híváslistából azonnal az első névre nyomtam.

- Remek időzítés! Épp hívni akartalak – szólt bele Caroline köszönés nélkül, mikor felvette. A hangja vidámnak tűnt. A torkom kiszáradt. – Képzeld…

- Hagyd most! – vágtam közbe azonnal. – Később elmondod! – Nem akartam, de valószínűleg elég mogorvának tűnhettem.

- Baj van? – jött a kérdés. Már egyáltalán nem volt vidám.

- Te tudod, hol van most Noam? – Pár pillanat némaság következett, majd Caroline elgyötört hangon válaszolt.

- Nem hinném, hogy…

- Tudod? – vágtam közbe ismételten, és most már ingerültebben is. A hajam csiklandozta lüktető csuklóm.

- Évek óta nem akartál hallani róla – jegyezte meg csendesen. Mély levegőt vettem, mert szívem mélyén legszívesebben ordítottam volna, hogy ne húzza az időt feleslegesen. – Miért érdekel most hirtelen?

- Caroline – szűrtem a fogaim között. – Hol van Noam? – Újabb hallgatás következett, majd pár másodperc után megadta magát.

- Most váltott egyetemet – kezdett bele. Szédülni kezdtem.

- Tippelhetek? – leheltem elgyötörten, miközben szabad kezemmel belekapaszkodtam az asztal szélébe. – SUW?

Caroline újra csak hallgatott pár másodpercig.

- Nézd! Nem tudom, honnan tudsz róla, de hidd el nekem, nem fogsz vele összefutni – próbált nyugtatni. A bőröm mintha sav marta volna. Zsibogott, és úgy éreztem ez lassan a fejemre is kihat. – Nem akar veled találkozni, megnyugodhatsz – tette még hozzá csalódottan.

- Nem? – kérdeztem vissza erőtlenül. – Akkor megmagyaráznád, fél órája miért állt a lakásom közepén? – tettem fel a költői kérdést. Hallottam, ahogy Caroline lélegzete elakad egy másodpercre.

- Ott volt? – hitetlenkedett rekedtesen. – Mit akart?

Pár pillanatig csak álltam az asztalt támasztva, miközben magam elé bámultam, majd átettem egyik fülemről a telefont a másikra, és felemeltem így felszabadult sajgó csuklóm. Vöröslött, és biztos voltam benne, hogy holnapra be is dagad egy kicsit, ha nem kezelem le azonnal.

- Bántani – szakadt ki belőlem erőtlenül suttogva. – Bántani akart.

Már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy véletlen volt az egész.

Noam

A tenyeremet bámultam. Nem volt rajta semmi különleges. Ugyanúgy nézett ki, mint korábban, mégis legszívesebben tőből kitéptem volna a karommal együtt. Megégettem őt akaratomon kívül, és nem is akármennyire. A halántékom lüktetni kezdett, ahogy visszagondoltam a konyhában lejátszódó jelenetre. Nem egyszer az ájulás környékezett, de mégsem történ semmi. Valahol éreztem, hogy így lesz. Meg kellett tennem. Oda kellett mennem, mert nem akartam attól rettegni, hogy mikor ütöm ki magam valahányszor meglátom. A határaim feszegettem, és hihetetlenül jó érzés volt. Mintha egy üvegburából törtem volna ki. Viszont a tehetségem viselkedése egyáltalán nem tetszett. Főleg azok után, amit Dr. Jefferson mondott. Mozgolódik a tehetséges világ. Hogy mi van?

Mintha a sors csak tetőzni akarta volna zavartságom okait, rezegni kezdett a telefon. Valamiért már akkor szorongást éreztem, mikor még fel sem vettem. Egy ideig hagytam, hogy kicsöngjön, ott az újdonsült kollégiumi szobám íróasztalán, aztán mégis úgy döntöttem, hogy felveszem. Nehézkes léptekkel felálltam az ágyról, és a szoba túloldalán elhelyezkedő íróasztalhoz léptem. Lex neve villogott a kijelzőn. Azt hittem, hogy amiatt hív, hogy Menánál voltam, mert biztos voltam benne, hogy a hírek sokkal gyorsabban terjednek, mint kellene, de sokkal rosszabb volt a helyzet, mint azt vártam.

Hüvelykujjammal a zöld kis kagylót jobbra húztam, majd a fülemhez emeltem a telefont. Lex nem köszönt, azonnal a közepébe vágott.

- Apám lemondott…