76. fejezet
Kilépés
Noam
Egész előadáson Lex tegnapi telefonhívása járt az agyamban. Egyszerűen képtelen voltam kikövetkeztetni, hogy apjának döntése milyen események sorozatát indítja majd el a tehetséges világban, és Dr. Jefferson jövőképe már e nélkül is elég sötét időket vetített előre. Aggódni kezdtem. Még csak most tértem vissza az életbe jóformán, és máris minden összeomlik. Mélyet sóhajtottam, és másik kezemben kezdtem forgatni a tollat, amivel eddig játszottam. A lapra előttem egy szót sem jegyeztem le, és már bántam, hogy egyáltalán bejöttem a reggeli előadásra. Nem figyeltem, hiába volt tehetséges diákoknak szóló óra. A mellettem ülő srác már a negyedik teli oldalnál járt, miközben én csak ültem ott és nem csináltam semmit.
- Kérem! Ha nem érdekli az előadás, nem feltétlenül szükséges látogatnia!
Felnéztem. A tanár egyenesen engem bámult. Várható volt, hogy kiszúr magának. Letettem a tollat a padra.
- Elnézést! – nyögtem a megbánás legkisebb jele nélkül.
- Tud felelni a kérdésre? – lépett előrébb, így az első sorban ülő diákok, ha akarták volna meg is foghatták volna szürke öltönyét, ha kinyújtják a kezüket.
Szóval volt kérdés is…
- Nem – feleltem, tekintve, hogy nem hallottam a kérdést. Már minden világossá vált. Valószínűleg feltett egy kérdést, amire senki sem volt képes válaszolni, így aztán kiszúrt magának valakit a jelenlevők közül, aki ebben az esetben én voltam. Mély lélegzetet vett, és vékonykeretes szemüvege mögött az arcomat fürkészte, mintha már ismerne valahonnan.
- Hogy hívják?
A kérdésre jó páran felém bámultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltunk sokan.
- Christopher – adtam meg a választ hátra dőlve. Úgy sejtettem, ennyivel nem úszom meg, és igazam is volt.
- Christopher – ismételte meg a tanár, de mindenféle gúnyos él nélkül. Arra számítottam, majd cinikusan megpróbál kikészíteni a többi hallgató előtt, hogy példát statuáljon, de ehelyett csak ízlelgette a nevem, és gondolkodóba esett. Negyvenes évei derekán járhatott, néhány ránc már keretezte értelmes tekintetét, de ezen kívül jó pár évet letagadhatott volna korából, ha akar. – Csak ennyi? – kérdezett vissza végül. Úgy láttam, még mindig nem tudja eldönteni, hogy ismer-e vagy sem, így rásegítettem.
- Christopher Noam Blain – mutatkoztam be. Most már garantáltan mindenki engem bámult, és többen izgatott sutyorgásba kezdtek. Csak most döbbentem rá, hogy dr. Jeffersonnak bizony igaza volt. A nevemet elég sokan ismerik, és én még nem tudtam eldönteni, hogy ez milyen befolyással lesz az életemre. Jelenleg zavart, hogy úgy bámulnak rám a tehetséges csoporttársaim, mintha egy ritka kiállítás legfőbb darabja lennék.
A tanár arca kisimult.
- Ó – nyögte. – Úgy olvastam, ön magándiákként végzi az egyetemet, méghozzá nem is nálunk – vonta össze szemöldökeit. Mélyzöld tekintete mögött őszinte érdeklődés csillant.
- Nemrég iratkoztam át. – Bólintott egy aprót a válaszomat hallgatva. Sötétkék nyakkendőjét igazgatta, miközben visszafordult és asztalához sétált. Most már észrevehetően zavarta valami. Arckifejezése megváltozott. Mintha vívódott volna magában valamin, aztán hirtelen újra felnézett.
- Van ennek valami köze ahhoz, hogy a párja ugyan ezen az egyetemen tanul?
A kérdés meglepett, mert úgy tűnt, valóban feltételez valamiféle kapcsolatot, amit én elsőre nemigen tudtam megérteni.
- Közel ötvenötezren tanulunk ezen az egyetemen. Az ingenikum páromat négy éve nem láttam, így aztán gondolom, nem lepi meg, hogy erről most hallok először – hazudtam automatikusan. Még nem tudtam, hogy bízhatok-e a tanárban, vagy sem. A mellettem ülő srác végleg letette tollát, és rám bámult.
- Komolyan azt várod, hogy ezt elhiggyük? – vádaskodott. Hitetlenkedve meredtem rá. A halántékom tompán lüktetni kezdett jelezve, hogy nem szabad felidegesítenem magam.
- Nem várok semmit sem – vontam vállat nemtörődöm stílusban. Végig nézett rajtam, mintha valami árulkodó jele lenne az arcomon annak, hogy hazudok.
- Azt akarod mondani, hogy ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy tegnap lemondott a Szindikátus vezetője?
Előre dőltem a padon, és a srácra bámultam. Rövid fekete haja volt, ami kócosan meredezett ide-oda a fején, a bőre pedig ehhez képest elég világos volt. Emlékeztetett valakire, de nem jöttem rá, hogy kire. Fiatalabbnak tűnt nálam, de biztos voltam benne, hogy egy évvel sem lehetek idősebb.
- Miért lenne? – kérdeztem vissza mélyen. Meghökkent, és egy pillanatra végigsiklatta tekintetét a csoport többi tagján, mintha megerősítésre várna, aztán újra megállapodott rajtam.
- Nem vagyunk ostobák! – érvelt. – Attól, hogy nem veszünk közvetlenül rész a Szindikátus és a Kompánia működésében, tudunk egyet, s mást.
- És mi lenne ez? – faggattam tovább. Most már sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint pár másodperce.
- Mindenki tudja, hogy balesetet szenvedtél pár éve, és hogy e mögött a rendszer állt. – Be kellett vallanom magamnak, hogy meglepett, hogy erről ilyen tisztán értesült, és ezek szerint nem csak ő. – Félnek az ingenikum gyerek megszületésétől, és a hatalmatoktól. – A mondat végére már majdnem annyira elhalkult a hangja, hogy biztos voltam benne, hogy a lentebbi sorokban ülők már nem hallják, ahogy a tanár sem.
- Hatalmunktól? – nevettem fel cinikusan. Betelt a pohár. – Mégis mi a francról beszélsz? – fakadtam ki a tarkómat masszírozva. Egyre jobban lüktetett.
- Ne nézz hülyének minket! – tárta szét a karját. – Mi mellettetek állunk, változást szeretnénk mi is, de jogunk van tudni mindenről! Egy új rendszer kiépítésének a küszöbén állhatunk, de csak akkor, ha nem titkolóztok előttünk, mert mi bízunk bennetek!
- Új rendszer? – ismételtem meg elképedten.
Mena
A lelátón ülve néztem, ahogy az egyetemi szurkolócsapat edzést tart. Meglepően sokan voltak, és meglepően komolyan vették a dolguk. Mögöttük egy távolabbi pályán egy csapat fiú játszott valamiféle labdajátékot, amiről nem igazán tudtam kivenni, hogy mi is lenne pontosan, bár ebbe valószínűleg erősen beleszólt az is, hogy a figyelmem a gondolataim kötötték le, nem pedig az, amit a szememmel látok. Már késődélután volt, és már régen haza kellett volna mennem további előadások híján, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy bezárjam magam a négy fal közé. Friss levegőt akartam szívni, és erre tökéletes volt a friss tavaszi levegő. A nap narancssárgás fénye belekapaszkodott a digitális eredményjelző széleibe, amitől az egész furcsán vibrálni kezdett, még ha nem is volt jelenleg áram alatt. Megbabonázottan bámultam, mintha tudna választ adni a kérdéseimre, de megint csak az önviaskodás maradt osztályrészül számomra.
A Lady, utóbbi években gyakran emlegetett, mondatai jártak az agyamban: Ne félj egyedül maradni a gondolataiddal, mert az azt jelenti, hogy önmagaddal félsz egyedül maradni, és félelem szülte megoldások általában csak elhamarkodott döntések sorozata.
- Hát persze – egyenesedtem ki cinikusan. Most aztán sok értelmét láttam a szavaknak. Rettegtem, mint egy kiskutya, akit most tettek ki az út szélére. Magamban felsorakoztattam a dolgokat, amik aggasztottak, és ez csak még jobban megrémisztett. A dolgozatom zárolása, Dany, Noam hirtelen megjelenése, a tehetségem elszabadulása, és a sorhoz hozzácsaphattam még Caroline telefonhívását délelőttről, hogy Mr. Daventry lemondott. – Csodás – suttogtam magamnak bekötött csuklómat tanulmányozva. Már nem lüktetett, és így mozdulatlanul nem is fájt, de reggelre elég szörnyen nézett ki. A bőröm színe lilásvörösre változott, és Oliver rögtön azután, hogy elvittük Dantét az oviba, az ügyeletre akart betuszkolni, de nem éltem a lehetőséggel inkább. Lehet őt le tudtam szerelni a „ráöntöttem a forrásban lévő vizet” dumával, de az orvosok ezt biztosan nem vették volna be. Lehet Oliver sem vette be, csak úgy tett. Ezt már végképp nem tudtam megállapítani. De gonosz módon nem is érdekelt. Véglegesen elromlott valami, amit nem voltam biztos, hogy meg lehet javítani. Legalábbis arra a formára, amiben azelőtt volt, már biztos nem.
- Mr. Daventry lemondott – jött mellőlem a hang hirtelen. Egyáltalán nem lepett meg. Továbbra is csak bámultam a szurkolócsapat akrobatikus ugrálásait enerváltan, és úgy feleltem.
- Nem félsz, hogy valaki meglátja, hogy nyilvánosan teleportálsz? – Noam gúnyosan felhorkant és előredőlt a széken.
- Nem mindegy már? A rendszer úgy is felbomlik.
Most én horkantam fel.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, továbbra a pályán tartva a szemem. Egy barna hajú lányt éppen akkor dobtak a magasba.
- Rövid szoknyácskák, fedetlen bőrfelületek, csinos lábak – sorolta jókedvűen és egyszersmind bosszantóan. Mintha visszaugrottunk volna az időben. Pont ugyan ilyen barom volt, mikor a gimibe kerültem.
- Akkor talán állj be közéjük, és ne rontsd a levegőt mellettem – javasoltam kedvetlenül, mintha egyáltalán nem lenne hatással rám, mekkora bunkó. Felnevetett, és előrehajolt, hogy jobban lássa az arcom. Kiszúrtam az egyik szőke lányt magamnak, és próbáltam a mozdulataira fókuszálni, de látóterembe így is befurakodott a markáns arc, ami így nappali fényben, még elképesztőbbnek tűnt. A változás jelei, amik tegnap este a nappalim szőnyegén nem is tűntek olyan jelentősnek, most még jobban kiütköztek.
- Ugyan. Tudod, hogy téged látnálak a legszívesebben abban az uniformisban – cukkolt, és már akkor tudtam, hogy az a célja, hogy az őrületbe kergessen, ami felé nem mellesleg jó úton haladt. Betelt a pohár. Előrehajoltam én is, és egyenesen a szemeibe bámultam. A lélegzetvételét éreztem a bőrömön.
- Inkább égesd le a másik csuklóm is – suttogtam magabiztosan. A szemei elkerekedtek egy pillanatra, majd a korábbi gúnnyal átitatott magabiztossága is átfordult valami egészen másba. Felpattantam, mert nem akartam megvárni, hogy mi is pontosan az a más, és megindultam a székek között a lépcső irányába.
- Várj! – kiáltott utánam, de ez csak egyre jobban ösztönzött a menekülésre. Hallottam, ahogy megindul mögöttem, de akkor én már elértem a lépcsőket, és futni kezdtem lefelé a fokokon. – Mena! – Most már határozottan ordított. A szívem hatalmasat dobbant. Olyan régen volt már, hogy utoljára hallhattam a nevem ezen a hangon, és megdöbbenten vettem tudomásul, hogy a helyzet azóta sem változott. Még mindig robbanásszerű érzés fogott el.
Leértem a lépcső aljára, és befordultam a lelátó alatti folyosóra, ami a fedett csarnok felé vezetett. A felénél járhattam, mikor ő is megjelent. Ugyanúgy követett, és ugyanúgy kiabált, hogy álljak meg.
- Mi a francot keresel itt? – kiabáltam vissza sem nézve.
- Ide járok! – üvöltötte a választ, mire visszafordultam, de nem álltam meg. Úgy háttal, de folytattam az utam. Egy méterrel sem akartam közelebb kerülni hozzá, mert féltem, hogy elgyengülök.
- Mégis mióta?
Elmosolyodott és lassított a tempón. Fölényben érezte magát.
- Nem régóta.
- Csodás! – nyögtem reményvesztetten, majd újra megfordultam és gyorsítottam lépteimen. – Hagyj békén! – tettem még hozzá magabiztosan, és már éppen kiértem volna a sötét folyosóról, mikor hirtelen megjelent előttem. Majdnem nekimentem. – És hagyd abba ezt is! – torpantam meg dühödten. Már kezdtem unni, hogy mindenféle előjel nélkül ide-oda teleportált a közelemben, miközben hivatalosan nem is használhatta volna a tehetségét.
- Mert? – lépett közelebb indulatosan. Gúnynak vagy cinizmusnak már jele sem volt. Csak színtiszta düh csillogott a szemeiben, ahogy a sötétben fölém magasodott. – Mégis mit képzelsz, ki vagy te? – kiabált.
- Te mit képzelsz? – kérdeztem vissza. Elszállt a félelmem. Ha bántani akar, hát hagy bántson! – Nem jöhetsz csak úgy ide, amikor akarsz! Meg van a saját életünk! Én sem furakszom a tiedbe, te se furakodj az enyémbe!
- Belefurakszom az életedbe? – nevetett fel ingerülten. – Tudom, hogy neked az lenne a legkönnyebb, ha nem lennék itt, de nem érdekel! Vállald a tetteid következményét! – Nem egészen értettem, hogy most mivel is kíván büntetni, de már ez a kis jelenet is kínzóan hatott a lelkemre. – Pokollá fogom tenni a mindennapjaid! – sziszegte a képembe hajolva.
- Fogalmad sincs, hogy miért csináltam – suttogtam dühösen. – Nem volt választásom!
- Mindig van választás, Mena! – felelte ugyanolyan halkan. A lehelete simogatta az arcom. Lehunytam a szemeim egy pillanatra, hogy megőrizzem hidegvérem.
- Semmit sem tudsz – néztem fel rá elszántan.
- Akkor magyarázd el! – parancsolta kihívóan. A düh még mindig ott csillogott sötét tekintetében, de már nem olyan hévvel, mint pár pillanattal ezelőtt. Elgondolkodtam, hogy vajon min javítana, ha elmondanám, de rá kellett jönnöm, hogy semmin sem. Már csak az, hogy itt állt előttem, pár centire tőlem, már az is bajba sodorhatott volna minket. Néztem az arcát, ami olyan közel volt, hogy ha kicsit felemelem a fejem, az ajkain súrolják egymást, és egyszerűen képtelen voltam megtenni. Nem akartam, hogy újra bántsák, és erre a szemöldökét keresztülszelő heg minden egyes másodpercben emlékeztetett.
- Hagyj békén – ismételtem meg magam hirtelen, majd kiléptem oldalra és megindultam úja. Pár másodpercig nem történt semmi, aztán utánam fordult.
- Akkor ti most dugtok Van der Wellel? – megtorpantam, mert ez betalált. Egyenesen a szívembe. Pláne a gúnyos jókedv, amivel a szavakat felém intézte. A másodperc törtrésze alatt viharzottam vissza, hogy lekeverjek neki egy jó nagy pofont, de még el sem értem teljesen, már el is kapta magasba emelt karom, a hátam mögé csavarta, és egész testével a folyosó falának nyomott. A levegő a tüdőmben rekedt egy pillanatra. Szabad kezével, amivel addig a falat támasztotta a fejem mellett, félresöpörte a hajam és belecsókolt a nyakamba. Végigfutott a gerincemen a bizsergés. Olyan rég nem éreztem ilyesmit, hogy már lassan elfedtem, milyen jó érzés is. – Van der Well is így csinálja? – suttogta rekedtesen. Nem hittem el, hogy komolyan ilyen tuskó.
- Te nem vagy normális – nyögtem egy lélegzetvétellel. Elégedett kuncogásba kezdett. Egy macska dorombolására emlékeztetett a torka mélyéről jövő hang. Tettem egy kísérletet a szabadulásra, mire csak még erősebben nyomott a falnak. Örültem, hogy nem a sérült csuklómat szorítja a hátam mögé, sőt úgy tűnt, arra külön figyel, hogy hozzá se érjen a kötéshez. De ez mit sem változtatott a tényeken.
- Mesélj, mit csinál még? – kérdezte cinikusan, és szabad keze már is besiklott felsőm alá. – Ezt? Vagy én nem csinálom olyan jól, mint ő?
Szinte már a csontjaim is bizseregtek, és abban a pillanatban rájöttem, hogy ezt soha a büdös életben nem fogom Oliverrel átélni. Egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire felizgasson pusztán néhány simogatással. Nem volt az igazi, és ezt már akkor tudtam, mikor belekezdtünk.
- Fele olyan jól sem csinálod! – préseltem ki magamból nehézkesen a hazugságot. Nyilvánvaló szándékom, hogy megbántsam, célba ért. Dühödten rántott egyet rajtam, és pillanatok alatt szembe találtam magam vele. A hátam a falnak nyomódott, egyik kezével pedig az állam fogta közre megint olyan durván, mint tegnap este.
- Gondolod? – Éreztem az indulatot a hangjában. A szám bámulta, majd a szemeim, aztán hirtelen megcsókolt. Bal kezével a csípőmbe markolt és közelebb rántott magához. Számtalanszor eljátszottam az évek alatt a gondolattal, hogy milyen lenne a viszontlátás, és sok minden eszembe is jutott, sokféle lehetőséget lepörgettem magamban, de egyben sem szerepelt, hogy vehemensen nekem esik, és úgy csókol, mintha ezzel akarna véget vetni az életemnek. Be kellett vallanom, ez igen szép halálnak bizonyult a jelen pillanatban. Egy pillanatra átadtam magam az érzésnek. Ujjaimmal végigsimítottam álla vonalán. A borostája kellemesen csiklandozta ujjaim, ő pedig elégedetten belemosolygott a csókba, aztán kissé eltávolodott, hogy levegőhöz jussunk. Sötét tekintetével még mindig a számat nézte, én viszont válaszokat kerestem az arcán, aztán rájöttem, hogy inkább magamban kellene keresnem. – Tisztában vagy vele, hogy most megcsaltad Olivert? – mosolyodott el bágyadtan, és mihelyt kiejtette a szavakat a száján, én is rádöbbentem.
Hátráltam egy lépést, bár sokkal messzebbre nem kerülhettem a fal miatt. Habár egy szóval sem mondtam, hogy együtt vagyok Oliverrel, a tegnapi és a mostani viselkedésemmel bizonyosságot adtam neki.
- Ez – kerestem a hangom, de igen rekedtesre sikerült az első szó. – Ez nem derülhet ki! – mondtam ki, amire először gondoltam, és egyáltalán nem Oliver miatt aggódtam. Sőt! Biztos voltam benne, hogy nem leszek képes ezt eltitkolni Oliver elől, de mindenki más előtt viszont muszáj lesz.
Noam viszont egyértelműen Oliverre gondolt.
- Mi van? Ennyire félsz az uradtól? – cukkolt. Elítélően bámultam fel rá.
- Te tényleg nem tudsz semmit sem – nyögtem. – Játszadozz csak tovább, ha ahhoz van kedved, de én most kilépek a pályádról – közöltem, majd azt tettem, ami ellenkező esetben marhára idegesített volna. Teleportáltam.
Lex
Caroline ökölbe szorított kezemet simogatta az asztal alatt, miközben én apámat bámultam a vacsoraasztal felett. Hallgattunk mind a négyen. Apám, anyám, Caroline és én. Számtalan kérdés felvetődött bennem, de a legtöbb nem volt elég ahhoz, hogy lefedje az összes gondolatom, így aztán csak egy maradt.
- Mi lesz most? – préseltem ki magamból nehézkesen. Anyám megkönnyebbültnek tűnt, hogy én szólaltam meg először. Mikor felhívott délután, hogy családi vacsora lesz, már akkor éreztem, hogy a lemondás miatt. Apám mély lélegzetet vett és felkönyökölt az asztalra. Pár pillanatig bámulta az elé tett húst és köretet, majd megszólalt.
- Hogy őszinte legyek fiam… nem tudom – nézett fel rám. – Néhányan, miután megtudták, hogy lemondtam, jöttek velem, szóval a Szindikátus erősen megingott, ami azt illeti – fogta meg az evőeszközeit révetegen. Elnyűttnek tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy hány álmatlan éjszaka és őrlődés előzhette meg ezt a döntést.
- És a Kompánia? – tette fel a kérdést Caroline. Ujjai remegtek a kezemen. Apám elgondolkodott.
- Lincoln az ideiglenes vezető, de a megállapodás értelmében a Szindikátusnak is ki kell neveznie valakit záros határidőn belül – adta meg a választ, majd erőtlenül belevágott a húsba. Én is és Caroline is az evőeszközökért nyúltunk.
- Ki a legesélyesebb? – tettem fel a kérdést, ami nyilvánvalóan foglalkoztatott mindenkit. Apám súlyos tekintettel meredt rám, aztán megszólalt.
- Noam apja. – Összeráncoltam a szemöldököm, mert úgy vettem észre ezzel a lehetőséggel is van valami, ami miatt inkább negatív színben tűnik fel apám szemében. Igazam is volt. – Ő még nem mondott le – sóhajtotta. – Mert még nem mondtam el neki mindent.
- Ezt, hogy érted? – szólt közbe anyám is meglepetten. Ő még nem nyúlt a vacsorájához egy ujjal sem. Apám nem volt az a finomkodó típus, legalábbis ami a Szindikátus ügyeit illette, így őt is ugyanúgy meglepte a kijelentés, mint minket.
- Még nem volt időm elmondani nektek, mennyi visszás dologra derült fény. Csalódtam magamban, mert azt hittem, jó vezetője vagyok a Szindikátusnak, de rá kellett jönnöm, hogy annyi minden ment a hátam mögött, és annyi minden volt, amiről fogalmam sem volt, hogy elképzelni sem tudtam volna. Ezeknek a jó részét elmondtam Blainnek. Időt kért, hogy elgondolkozhasson a dolgokon, de biztos vagyok benne, hogy ha kiderül, hogy Noam balesetét a Szindikátus és a Kompánia együttes erővel okozta, akkor…
Eltátottam a szám döbbenetemben.
- Akkor ez… nem csak egy pletyka? – hitetlenkedtem. Caroline megfeszült mellettem. A mai napig hittem benne, hogy majd kiderül, hogy ez csak néhány ember buta képzelgése, és a rendszer nem tenne ilyet, pláne apám felügyelete alatt, de most kártyavárként omlott össze minden. – És te ott hagytad ezeket az embereket, hagy csináljanak, amit akarnak? – vádaskodtam, és mihelyt kimondtam a szavakat észrevettem, mennyire ostoba is vagyok. Nem volt rám jellemző ez a fajta viselkedés, és mindenki úgy nézett vissza rám, mintha megőrültem volna.
- Természetesen nem! – vágott vissza apám, de nem vette sértésnek előbbi kitörésem, amiért nem lehettem elég hálás. – Akik ellen bizonyítékaink voltak, természetesen megkapták a büntetésüket, de van egy olyan érzésem, hogy jóval több mindenki áll e mögött az egész mögött. Tudatlanul ujjal mutogatni viszont nem fogok senkire. Még ha érzéseim szerint maga Lincoln is tudott néhány dologról, többek között Noam „balesetéről” is. Belefáradtam, valamint nem fogom a családom bőrét a vásárra vinni. Mit gondolsz, ha együttes erővel képesek lettek volna akár megölni azt a szegény fiút csak azért, hogy megakadályozzanak egy olyan dolgot, aminek a bekövetkezése egyáltalán nem garantált, akkor mire lennének képesek a Szindikátus vezetőjének szeretteivel, ha az éppen az útjukban áll?
A kérdésre természetesen nem várt választ, és nem is kapott. Jó pár pillanatig csak némán bámultunk magunk elé emésztve a hallottakat. Nem tudtam, hogy ellenkező esetben én hogyan döntöttem volna, de ez az egész egy ördögi körnek tűnt.
- Jóval bátrabb ember kell a Szindikátus megvédéséhez, mint én. És sokkal erősebb – tette még hozzá apám egészen halkan. Szemöldökeit ráncolta.
- Egyáltalán létezik ilyen? – sóhajtottam fel reményvesztetten. Nem láttam ennek az egésznek a végét, és elképzelni sem tudtam, hogy mivel állhatunk szemben. Minden olyan ködös volt, és ez nagyon nem tetszett. Apám jelentőségteljesen rám bámult.
- Az új generációsok közül – felelte. – Azt hiszem, igen. Ők segíthetnek a helyzeten. De azt hiszem, itt többről van szó, mint egy vezetőség váltásról. Itt rendszert kellene váltani – húzta ki magát. Éreztem, ahogy elsápadok a rendszerváltás gondolatától.
- Kiket értesz az új generációsok alatt? – szakad ki belőlem döbbenetemben. Apám nem adott választ. Legalábbis szóban nem. A tekintete mindent elmondott. Minket ért alatta. – Azt hiszem, teszek egy sétát a kertben – jelentettem ki rekedtesen. Hirtelen nehezemre esett még levegőt is venni, mert abban a pillanatban olyan sok minden szakadt a tudatomra, hogy féltem nem sokáig bírom.
Anyám tett egy kísérletet, hogy megállítson, de leintettem, hogy ne aggódjon. Sarkon fordultam, és elhagytam az ebédlőt. Azt hiszem, ilyen gyorsan még sosem jutottam el az udvarra. Mintha mázsás súly ereszkedett volna a vállamra, és ezen az esti friss levegő sem segített. Apám is velem jött, habár ezt csak akkor vettem észre, mikor már az egyik kis ösvény padjánál megtorpantam. Leült rá, és onnan nézet fel rám. Várt. Mégpedig arra, hogy megszólaljak, mert pontosan tudta, hogy már rég elkezdtem magamban összerakni az egész képet.
- Te nem csak úgy lemondtál, igaz? – fordultam felé zsebre dugott kézzel. Halványan elmosolyodott.
- Mindig is büszke voltam rád fiam – jegyezte meg elégedetten, de most önző módon ez valahogy nem boldogított. Csak tisztázni akartam ezt az egészet.
- Zsaroltak? – Apám újra csak egy szomorú mosolyt intézett felém. – Mennyien vannak benne? – érdeklődtem, mert biztos voltam benne, hogy ha a többség a mienk lett volna, akkor apám biztos nem lépi meg a legszélsőségesebb lehetőséget.
- A Szindikátus nyolcvan százaléka.
- De mégis, hogyan történhetett ez? – fakadtam ki.
- Figyelmetlen voltam – sóhajtotta elgondolkodva. – És ezeknek az embereknek a nagy része már a Kompánia befolyása alatt állnak.
- Úgy érted, a vezetés végül mégiscsak a Kompánia kezében van? – ültem le mellé a térdeimre könyökölve.
- Az egyesüléssel csak késleltetni tudtuk a folyamatot, de én már az elején tudtam, hogy ez lesz. Persze néhányan megtettük a kellő előkészületeket egy új rendszer megalapozásához – magyarázta kissé félszegen. Gondolom, nem volt benne biztos, hogyan fogok reagálni, és ha őszinte akartam lenni, én sem igazán tudtam. Mit reagálhat egy ilyesmire az ember?
- Milyen előkészületeket? – túrtam bele hajamba zavartan. Apám is előredőlt a könyökére támaszkodva.
- Egyelőre még nem lényegesek.
- Akkor mi a lényeges, Apa? – fordultam felé kimerülten.
- Az, hogy egy teljesen új rendszert csak úgy lehet létrehozni, ha előbb levered az előzőt! – A szavai olyan súlyosak voltak, hogy megint nehezemre esett lélegezni. Jólesően megveregette a vállam, majd felállt és rám bámult. – Tudom, hogy rengeteg mindent zúdítottam most a nyakadba, és hogy időt kell hagynom, hogy összeszedd a gondolataid, de ne tartson túl sokáig, ha kérhetem, mert eldobtam az első hógolyót, ami nagyon gyorsan lavinává fog érni.
Felnéztem rá. Az apám, aki mindig is egy biztos pont volt a hátam mögött, most tőlem várja, hogy ugyan az a biztos pont legyek neki. Nem volt kérdés.
- Tippelhetek? – mosolyodtam el elgyötörten, habár már akkor tudtam, annyira egy rugóra járt az eszünk. Apám kihívóan felvonta a szemöldökét. – A dolgozat…
A válasz csak egy elégedett mosolygás volt.
|