77. fejezet

Hídon

Mena

- Apa erre semmi szükség! – jegyeztem meg, miközben jobb vállam és a fülem közé szorítottam a telefont, hogy elő tudjam halászni táskámból a slusszkulcsot.

- Biztos Menus? – A hangjából áradt az aggodalom, és hálás voltam, hogy az életemnek a legveszélyesebb részéről még nem is tud. Belegondolni is rossz volt, hogy mit váltana ki, ha mindenre fény derülne.

- Biztos! – válaszoltam magabiztosan. Közben sikerült a táskám legaljáról előhalászni a kulcsokat. – Már ezerszer megmondtam, hogy nem kell pénzt küldened. Van saját állásom, el tudom tartani magam. Nyugodtan költsd csak magadra! Hidd el, megvagyok! – győzködtem, és akkor hirtelen eszembe jutott még valami, amit ha elmondok, végleg eloszlathatom apámban a kételyeket. – Sőt! dr. Jefferson, tudod meséltem már róla, a tanársegédjének választott. Ezért is kapok fizetést.

- Ez nagyszerű kincsem! – lelkendezett gyermetegen. Egy pillanatra az a régi szeleburdi ember volt, aki pár éve betuszkolt az autóba, hogy új iskolába adjon. Néha hiányzott ez az énje, de mióta Ann anyjával szétmentek, valamiért rájött, hogy ideje felelősségteljesebb életet élnie. Még most is emlékeztem, hogy úgy tett, mintha ez a szakítás semmi sem lenne, de én tudtam, hogy ezt is egy újabb csapásként élte meg, amik azóta sújtják, mióta anya elment.

- Te jól vagy? – kérdeztem hirtelen jött aggodalommal.

- Persze! – vágta rá furcsa jókedvvel. Mindig ezt csinálta, mikor leplezni akarta rossz kedvét, vagy aggodalmait.

- Biztos? – dőltem neki az utcán parkoló autómnak erőtlenül.

- Biztos. Ne aggódj! Még ráncaid lesznek, és Oliver kidob! – nevetett fel. Ez már őszinte volt.

- Nagyon vicces, apa! – közöltem tettetett sértettséggel. Aztán belegondoltam, hogy ez az eshetőség nem is áll tőlem olyan messze, csak éppen nem a ráncaim miatt fog ez megtörténni. Belegondoltam, hogy apám hogyan reagálna, ha kiderülne, hogy Noam újra bekerült a képbe. Borzalmasnak tűnt ez a lehetőség. – Most leteszem, mert dr. Jefferson vár egy konzultációra. Majd még hívlak! – közöltem. Apám is elköszönt, majd bontotta a vonalat, én meg kinyitottam a kocsi ajtaját, és beszálltam a volán mögé. Pár pillanatig csak ültem mozdulatlanul, a kormányra dőlve figyeltem a szélvédő mögött elsuhanó embereket az utcán, majd mély lélegzetet véve elfordítottam a kulcsot az indítóban. A motor felmordult.

Jó öt perce vezethettem, mikor megszólalt a mobilom az anyósülésen. Fél kézzel értre nyúltam. Dr. Jefferson volt az.

- Jó napot professzor! – köszöntem bele, miközben lefékeztem egy piros lámpánál.

- Nem hiszem, hogy annak fogja értékelni, ha megtudja, mi történt! – jött a válasz komor hangon. A gyomrom összerándult. Már megint, mi történt?

- Van ennek köze a Szindikátushoz? – érdeklődtem, és újra a gázra léptem, mert a lámpa hirtelen pirosról sárgára, majd zöldre váltott. A mellettem lévő sávban egy fekete Audi mély búgással előzött meg.

- De még mennyire, Mena! Siessen, ha lehet, itt már minden perc számít. Hívták a Kompániától? – hadarta.

- Nem. Kellett volna? – A szívem a torkomban kezdett dobogni, és a sebességmérő is megugrott egy picit.

- Minden bizonnyal. Módosul kicsit a mai tervünk, ha nem bánja. Nem csak ketten leszünk, és nem csak a dolgozatáról lesz szó!

- Mi történt? – kérdeztem, mert volt egy olyan érzésem, hogy az előadás elkezdődött Mr. Daventry lemondásával, és mi az első sorba kaptunk jegyeket.

- Mindent elmagyarázok! Jöjjön vissza az egyetemre. A művészeti tanszék portáján keressen engem. Viszont most le kell tennem. Várjuk! – Aztán kinyomta a telefont. Hitetlenkedve ejtettem vissza az anyósülésre a mobilom, és vetettem egy pillantást a sebességmérőre. Már jóval túl voltam a megengedettnél. Ijedten lassítottam.

Művészeti tanszék? Mi a fene? Félni kezdtem, a kezem pedig remegni. Még jobban lelassítottam, és a következő lehetőségnél lefordultam jobbra. Szerencsém volt, mert egy szűk, egyirányú utca volt, és éppen volt egy szabad hely az út szélén álló autók között. Az előttem állónak majdnem lehorzsoltam a hátulját, de már az sem érdekelt volna, csak álljon meg végre a járgány, én meg had vegyem le a lábaim a pedálról, a kezemet pedig a kormányról. Mihelyt elhalt a motor hangja hátradőltem az ülésen, és mély lélegzetet vettem. Nem tudtam, honnan jön ez a félelem. A visszapillantóba bámultam. Ült valaki a mögöttem álló autó anyósülésén. Olyan érzésem volt, mintha engem figyelne. Hátrafordultam a két ülés között, de senki sem volt a szélvédő mögött. Újra visszafordultam és akkor hirtelen ott ült mellettem az anyósülésen. Felsikítottam rémületemben, mert még életemben nem láttam ehhez foghatót. Hirtelen minden hihetetlenül sötét lett, és az az emberszerű képlékeny árny ott gubbasztott közvetlen mellettem, mint valami fekete ködbe burkolózott túlvilági szellem. A vállai – legalábbis úgy véltem, hogy azok – lefittyedtek, és kifelé nézett a szélvédőn a sziluettje alapján.  Olyan volt, mint egy folyamatosan örvénylő fekete árnyjáték.

Remegő kézzel nyúltam a biztonsági öv csatjáért, de hiába szabadítottam ki magam, a felőlem lévő ajtó nem nyílt. Mikor már harmadjára próbálkoztam, az árny felém fordította fejszerű testrészét. Habár nem volt arca, pontosan tudtam, hogy engem bámul. Megbénultam a mozdulat közben, és vártam, mi következik. Hallottam saját szapora lélegzetvételem. Az alak azonban visszafordult a szélvédő felé, és karszerű részét az út felé emelte. Rettegve követtem a mozdulatot. Az utca, amibe leparkoltam eltűnt, helyette pedig egy hosszú kivilágított hídon találtam magam. A kocsim pont a két sávot elválasztó fehér szaggatott vonalon állt. Kirázott a hideg, és éreztem, ahogy az első izzadságcsepp végigfut a halántékomon. Eltűnt a nappali világosság, és azt sem tudtam megállapítani, hogy a híd mit is szel keresztül. Egy folyót? Völgyet? Nem láttam mást, csak a vak sötétséget a szalagkorlátokon kívül. Na meg egy másik autó jégkék világítását. Velünk szemben állt, és meg mertem volna esküdni rá, hogy olyan volt, mintha várna. Jó pár száz méterre időzött tőlünk.

Újra az anyósülés felé fordultam, de sötét ködös alak már nem volt ott. Egyedül voltam az autóban. A visszapillantóba bámultam. Mögöttem is csak az egybefüggő fekete horizont húzódott. Mintha a híd mögém eső része egyenesen sötét éjszakába torkollott volna.

- Mi a franc? – kérdeztem magamtól hangosan, de ahelyett, hogy megnyugtatott volna saját hangom, a torkomból feljövő rekedtes krákogás csak még jobban megrémített. És abban a pillanatban rájöttem, mi ez az egész. Nem egyszer volt már benne részem. Kristallomancia. A visszapillantó tükör! Mikor belenéztem! – Nem! – ráztam meg a fejem, mert ha ez egy látomásos jövőkép akart lenni, nagyon nem tetszett, amit előre akart vetíteni.

Az előttem szobrozó autó fényszórója felvillant egy pillanatra, mintha csak sürgetni akart volna, az árny alak pedig újra ott ült mellettem, és meredten bámult előre. A kormányra fontam ujjaim. Remegett mindkét kezem. Olyanok voltak, mintha nem is hozzám tartoztak volna. Már nem is a mellettem lévő ködkép hozta rám a frászt a legjobban, hanem az a nyilvánvaló tény, hogy a másik autó arra vár, hogy a gázra lépjek. Pontosan éreztem.

- Hát rendben! – vettem mély levegőt, és a gázra léptem. A motor felbőgött az autó pedig ellódult. Igazam volt. A másik autó csak erre várt. A lámpái ismételten felvillantak, és ő is mozgásba lendült egyenesen felém. Az adrenalin bizseregni kezdett a bőröm alatt, a félelem pedig fortyogni kezdett ereimben, ahogy egyre nagyobb részt takart ki a másik autó lámpája a látóteremből. Behunytam a szemem, mert nem akartam látni, ahogy a szélvédőt kiszakítva a motorháztetőre kenődöm, és vártam az ütközést. Agyamban már le is játszódott, ahogy az autóm orra felgyűrődik, a szélvédő szilánkosra törik, és talán egy pillanatra még a másik volánnál ülő alakot is megláthatom, de nem történt semmi.

Kinyitottam a szemem, és az üveg mögött nem volt más, csak az az ostoba kis utca, ahova pár perccel ezelőtt leparkoltam. Az anyósülésen sem volt senki, és a visszapillantóban sem láttam mást, mint a mögöttem parkoló autó üres utasterét. Mély, remegő lélegzetet vettem. Folyt rólam a víz, a halántékomban pedig elszántan lüktetett egy ér. A kezeim még mindig a kormányra fonódtak, az ujjaim végei már szinte elfehéredtek a görcsös szorítástól. Vontatottan ugyan, de végül elengedtem.

- Ilyen állapotban nem vezetsz! – parancsoltam magamnak hátradőlve. Újabb mély lélegzet, a táskám, a kulcsaim, és a mobilom összeszedése…

Kiszálltam a volán mögül. A kis utcában, mintha megrekedt volna a levegő. Nehéznek és melegnek éreztem, bár nem voltam benne biztos, hogy ez valóban így van, és nem csak a kristallomancia hatására érzem így. Emberek sétáltak a vékonyka járdákon a falak mentén, de senki sem nézett rám, és egyik sem tűnt megviseltnek az időjárás miatt. Az égre bámultam. Esteledett. Nehézkesen, de elindultam keresni egy kis beugrót a házak között, mert arra az elhatározásra jutottam, hogy szabályozások ide vagy oda, teleportálni fogok. Csak most bírtam igazán felfogni, mekkora szerencséjük van ezen a szinten azoknak, akiknek a tehetsége véletlenszerűen jelentkezik, mert így nem is lehet igazán valódi szabályozással korlátozni. Legalábbis affélékkel, mint amivel az enyémet sújtják, biztosan nem.

Még mindig remegtem és rázott a hideg, mikor megérkeztem a művészeti tanszék egyik mosdójába. Közvetlen a tükör elé sikerült „landolni” így teljes valójában megszemlélhettem az arcom. Sápadt voltam, és a homlokom izzadságtól gyöngyözött. Kézfejemmel gyorsan megtöröltem, majd megindultam az ajtó irányába, és pontosan úgy tettem, ahogy a professzor javasolta. A portán ülő férfi levezetett a legalsó szintre, és az egyik tanterem ajtaja előtt egyedül hagyott. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam összeszedni maradék erőm, hogy beléphessek.

- Mena! Már vártuk! Mi tartott ennyi ideig? – esett nekem rögtön dr. Jefferson. Épp az egyik padról ugrott le, ami igazán furcsa látványt nyújtott. Sosem láttam még egyetlen órán sem, hogy az asztala tetejére ült volna. Voltak más tanárok, akik még ennél lazább dolgokat is megengedtek maguknak, de dr. Jefferson nem tartozott közéjük.

Valami jó kifogás után kutattam, hogy ne kelljen elmondanom, min mentem keresztül az autómban, de nem jutott semmi sem az eszembe. Hála az égnek, nem is volt szükség magyarázatra, mert a professzor gyorsan folytatta.

- Csukja be maga után az ajtót, és jöjjön közelebb hozzánk! – utasított én pedig így tettem, csak ezután fordultam igazán szembe az egybegyűltekkel és megdöbbentem. Rengetegen zsúfolódtunk abba a kis terembe. Felfedeztem néhány ismerős arcot a tanszékünkről, de volt, akit még életemben nem láttam, és természetesen volt olyan is, akit legszívesebben nem láttam volna.

- Mi folyik itt? – léptem az egyik asztal mellé zavartan. Rossz előérzetem támadt. Olyan volt az egész, mint valami fű alatti szervezkedés. És pont ez is történt abban a teremben.

- Hívták már a Kompániától?

- Nem – ráztam meg a fejem összeráncolt szemöldökkel.

- Rendben – bólintott Mr. Jefferson komoran. – Akkor még van egy kis időnk vázolni a helyzetet.

- Milyen helyzetet? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést. Dr. Jefferson papírokat kezdett el rendezni az egyik asztalon.

- Lex apja lemondott. Bár ezt már gondolom, tudod – jelentette ki Witsberger. Az egyik asztalon ült ő is, szájából pedig egy meggyújtatlan cigi kandikált ki. A füstjelzőre gondoltam a jelenetet látva, ami a plafon közepéből domborodott ki. – És utolsó lépéseként feloldotta a dolgozatodról a zárlatot, és körbe küldte mindenkinek, akinek szerinte tudnia kell róla – jelentette ki egy elégedett mosoly közben. Ajkai szegletében kis gödröcskék jelentek meg, amit furcsa módon még sosem vettem észre, habár valószínűleg ilyen döbbenten sem bámultam még az arcára sosem.

- Hogy mi van? – szakadt ki belőlem néhány másodperces némaság után. Russel mosolya vigyorba torzult. Úgy tűnt, szokásos kényszere, hogy nyomoromon mulasson sosem fog elmúlni.

- Olyan gyorsan terjed, mint a pestis a tizennegyedik századi Európában – tette hozzá Caroline. Annak a padnak támaszkodott, amelyiken Witsberger ült. Utóbbi egy óvatos mosollyal nyugtázta a hasonlatot, de most nem tudtam értékelni a történelmi összefüggéseik. Leroskadtam egy székre.

- Ne aggódj, ez csak jó nekünk! – lépett dr. Jefferson mellé Lex, és ő is nézegetni kezdte a papírokat, amit a professzor pakolgatott.

- Bocs Lex, de az arcod mintha mást mutatna – ironizáltam.

- Nem te mondtad mindig, hogy az arcom leginkább semmit sem mutat? – vágott vissza, ami egészen szokatlan volt tőle. Megráztam a fejem, mert ezzel az egy kis apró mozzanattal, mintha minden a feje tetejére állt volna. A hátsó padok között számomra idegen diákok sutyorogtak, és közben néha-néha felém bámultak.

- Mi a fenét keresünk, mi itt egyáltalán? – álltam fel újra. Kissé nehézkesen, de ment. Egy negyvenes éveiben járó férfitől kaptam választ, aki valószínűleg valamelyik tanszék tanára lehetett. Ahogy kivettem, voltak itt páran a diákokon kívül.

- Próbálunk kitalálni valamit, hogy az ellenállásunk valamennyire szervezetten működjön.

- Az ellenállásunk? – ismételtem meg elhűlten. Újra kirázott a hideg, mint pár perce a kocsiban és újra azon a sötét hídon találtam magam gondolatban, szemben annak az autónak a reflektorával. – Milyen ellenállásunk? Mi ellen? Mi a fene történik itt? Mit csinál itt mindenki? – hadartam a kérdéseket, és csak az utolsónál vettem észre, mennyire hisztérikus is a hangom.

 - Nyugodj le – lépett mellém Noam, aki egy emberként képviselte azok csoportját, akikkel nem szívesen szívtam egy levegőt a jelen pillanatban. Ujjait a vállamra csúsztatta, de azonnal leráztam.

- Csak ne csitítgass engem, Noam! – rivalltam rá olyan hangosan, hogy még azok is felénk fordultak, akik eddig egyáltalán nem fordítottak nekünk figyelmet. – Itt szervezkedik mindenki, mint valami másod osztályú kémfilmben, de közlöm, hogy ez a való élet emberek! – tártam szét a karjaim gúnyosan. Most már mindenki elhallgatott és döbbenten bámult rám. Noam elhúzta a száját. – Mégis mit vártok, mi fog történni? Ha? Elárulom! Semmi! Ahogy korábban sem! – kiabáltam. Csak próbáltam úgy tenni, mint aki nem érti, mi folyik itt pontosan, de mostanra már felesleges volt homokba dugott fejjel várnom, hátha valaki elhiszi velem együtt a hazugságot. Pontosan tudtam, mi ez az egész. – Azt hiszitek, van esélyünk a Kompánia ellen? A Szindikátus sem tudta hátra tartani őket! – érveltem. – Majd pont egy ilyen kis csoportosulás fogja… - nevettem fel cinikusan.

- Sokkal többen vagyunk, mint hinnéd, és itt vagytok nekünk ti – jegyezte meg egy számomra ismeretlen srác félénken.

- Mi? – kérdeztem vissza. Egy lány válaszolt. Őt felismertem a helyettesített előadásról.

- Te meg Noam. A megosztásotok miatt, ti vagytok az egyik alapkövei ennek az egésznek!

- Ez bájos – gúnyolódtam tovább. – Csakhogy rajtunk kívül még van pár ingenikum! Ja, és most, hogy így mondjátok milyen remek kis tehetséget fejlesztett a Kompánia, amivel egy gondolatra ki lehet iktatni az ingenikumot… lássuk csak – tettetett gondolkodásba kezdtem. – Mi is volt a neve? Hát persze! – emeltem fel mutatóujjam. – Defensio!

- Befejezted a hisztit? – sziszegte Noam ép csuklómat megragadva. Dühösnek tűnt, de már igazán megszoktam ezt az arcát. Ha úgy vesszük nagyon másik kifejezéssel nem is nagyon tudott rám nézni jó ideje.

- Engedd el a karom! – rántottam ki ujjai közül az említett testrészem. – Ez az egész nem fog működni!

- Miért vagy ebben olyan biztos? – érdeklődött Esmeralda semleges hangnemben. Közvetlen Witsberger mellett állt, és olyan régen nem láttam már, hogy szinte alig ismertem meg. A haja szinte pirosra volt festve, ami elképesztő összhangot alkotott zöld szemeivel. Nevetni kezdtem.

- Ti komolyan meg akarjátok dönteni a rendszert?

- Már félig meg is történt! – egyenesedett ki Lex határozottan. – Ilyen lehetőségünk nem lesz még egy. Ha változtatni akarunk, most kell meglépnünk.

- Lex – hitetlenkedtem.

- Na, jó! Elegem van ebből! – ragadott meg újra Noam, csak most a felkarom, és olyan erősen, hogy most már biztos ne tudjak szabadulni. Egy mozdulattal szembefordított magával. – Jobb lenne, ha nem hisztiznél, mint egy öt éves gyerek, aki nem kapta meg karácsonyra a kedvenc babáját! Dr. Jefferson azt mondta érettebb vagy nálam, de jelenleg úgy tűnik, hogy az intelligenciád egy hangyáéval egyenlő! – kiabálta az arcomba. Ajkaim elváltak egymástól meglepettségemben, de ő csak folytatta a kioktatást. – Szerinted összegyűltünk volna itt, ha lenne egy kidolgozott tervünk? Elárulom neked, hogy nem! Mert most dolgozunk rajta, és ha nem csinálnál úgy, mint egy nyálas délutáni sorozat főhősnője, már lehet sokkal előrébb lennénk! Lehet hatalmasat tévedett dr. Jefferson, mikor azt gondolta, a mi oldalunkon állsz. Takarodj a Kompániádhoz! – intett szabad kezével az ajtó felé. Néma csend és döbbenettől megfagyott arcok fogadták Noam kitörését. Egy pillanatig csak bámultam én is sötét szemeibe, aztán hirtelen valami a lábamba kapaszkodott.

- Miért kiabálsz anyával?

A vér megfagyott az ereimben, és Noam arcából ítélve ő is ugyan ezt élhette át. Egy másodpercig csak bámult rám riadtan, majd elengedte a karom, és a kérdezőre siklatta tekintetét, aki még mindig a lábamnál szobrozott. Éreztem, hogy szinte minden egyes szem a hátamba fúródik. Emlékszem eszembe jutott, hogy ha minden egyes tekintetnek lenne egy lézerhez hasonlítható látási vonala, most bizonyára úgy néznénk ki, mint egy megvilágított karácsonyfa.

Nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Nem számítottam Dany megjelenésére. Ilyen sok ember előtt még sosem mutatkozott, és már nagyon régen nem voltunk így hárman együtt. Annyira félreérthetetlenül nyílt volt az egész, ahogy Dany kérdőre vonta Noamet, hogy sokkolva éreztem magam.

- Nem kiabálok vele – nyögte ki végül Noam, de hangja olyan idegen volt tőle, hogy ha nem állt volna ott szemben velem, lehet fel sem ismertem volna. Nem láttam Dany reakcióját, de valószínűleg olyasmi ülhetett ki az arcára, ami miatt Noam módosításra kényszerült. – Na, jó! Csak egy kicsit – fűzte hozzá bizonytalanul. Nem igazán tudta egyikünk sem, hogyan is kell bánni egy gyerekkel, így az egész helyzet kezdett egészen kínossá válni.

- A felnőttek néha tesznek ilyen butaságot – szólaltam meg végül. Olyan klisésen hangzott, de egyszerűen nem volt jobb ötletem. Vártam némi segítséget dr. Jefferson részéről, de a tekintetéből tisztán kiolvastam az „Oldjátok meg felnőtt módjára” üzenetet. – Néha kiabálunk, de ez nem jelenti, hogy… - És a mondat itt a torkomon akadt. Azzal akartam befejezni, hogy „Ez nem jelenti, hogy mérgesek vagyunk egymásra”, de rájöttem, hogy ezt nem mondhatom, mert az hazugság lenne, és nem az a fajta pici hazugság, ami előrelendíti a gyermek lelki fejlődését.

- Nem szeretitek egymást? – fejezte be helyettem Dany. Sötét, kérdő tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan okosan nézett fel rám, hogy elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Tudtam, hogy ennek a gyereknek nagyon nehéz hazudni, és nem is biztos, hogy ebben a helyzetben érdemes. Végül Noam szólalt meg.

- Nem azért kiabáltam – itt elakadt a mondatban, és egy pillanatra rám bámult, mintha furcsa lenne kimondania, amit akar, és pár pillanat múlva tudtam is, miért. – Szóval… nem azért kiabáltam anyukáddal, mert nem szeretem! – magyarázta leguggolva, nekem meg gyökeret vert a lábam. Úgy nézhettem ki, mint azok az archaikus kóré szobrok csak mosoly nélkül.

- Akkor? – zökkentett ki fásultságomból Dany érdeklődő hangja. Ellépett a lábamtól Noamhez, ami a bizalom egyértelmű jele volt. Noam Dany rövidke vállaira helyezte a tenyereit, akinek az arca szinte felragyogott erre a mozdulatra. Pontosan értettem, hogy miért. Mert Dany számára nem egyszerűen Noam kezei voltak ezek, hanem az ő egyetlen apukájának erős ujjai. Pontosan emlékeztem még erre az érzésre gyerekkoromból, és most olyan váratlanul csapott arcon ez az emlék, hogy kivert a hideg.

Noam mély lélegzetet vett. Az arcát figyeltem, és azt az apró kis heget, ami a szemöldökét keresztülszelte.

- Én nagyon szeretem édesanyád! – Több lányt is észrevettem a szemem sarkából, amint érthetetlenül vigyorogni kezdenek Noam kijelentése nyomán. Elhúztam a szám, mert emlékeztem még arra, milyen első benyomást tett rám Noam, és pontosan ezt művelte most is. Csak azért nem szóltam közbe egy gúnyos megjegyzéssel, mert most Dany volt a fontos, és mert Oliver szúrós tekintete szinte átdöfte a hátam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni mikor beléptem a helységbe, mert sem az idő sem a hely nem volt alkalmas, hogy beszéljünk a magán problémáinkról, de most képtelen voltam. – Csak nem értünk mindenben egyet – fejezte be végül Noam. Dany szemöldökei gondolkodóan összeszaladtak, mintha emésztgetné a hallottakat, majd egy másodpercre felnézett rám. Igyekeztem visszamosolyogni.

- Pont, mint keresztapuval is? – kérdezett vissza végül. Noam segítségkérően rám bámult, de nem tudtam beszállni, mert Dany még sosem beszélt nekem a keresztapjáról, így aztán fogalmam sem volt, mire kérdez rá. Noam vontatottan bólintott.

- Pont olyan – hagyta helyben magabiztosan. Egy szúrós pillantással jutalmaztam, amiért ilyen folyékonyan képes hazudni, de csak elmosolyodott, majd minden figyelmét újra a gyereknek szentelte. – Keresztapukádat is szeretem, még akkor is, ha néha nem úgy tűnik neked. – Dany bólintott egy aprót, mint aki teljesen megérti, mit mond neki a másik, pedig ebben nem igazán voltam biztos. A gyerekek nagyon sok mindent máshogy látnak.

- Akkor te is szereted az aput? – fordította a fejét hirtelen dr. Jefferson felé. Egy pillanatig döbbenten bámultam a professzort, mire leesett, hogy a kérdés címzettje nem ő, hanem a mellette álló Lex. Akkora kő esett le a szívemről, hogy kedvem lett volna felnevetni butaságom miatt. Lex tekintete pár másodpercig zavartan cikázott köztem és Noam között. Az egész olyan nevetséges lett volna, ha nem a valóságban zajlik a jelenet.

- Igen – nyögte végül Lex, de a mondat sokkal inkább hatott kérdésnek, mint kijelentésnek. Szerintem ő sem igazán hitte el, hogy ez a valóság. Dany megkönnyebbülten felsóhajtott.

- És mit csináltok itt?

Mielőtt bármelyikünk is válaszolhatott volna a kérdésre, csörögni kezdett a mobilom. Megdermedtem a hang hallatán, és tekintetemmel azonnal a professzort kerestem. Felvont szemöldökkel bámult vissza.

Kikerestem a vállamon lógó táskámból a telefont, és nem csalódtam. Ahogy a professzor megjósolta. Sutyorgás támadt mögülem, ahogy a telefonom csörgése oldott a hangulaton.

- Miben segíthetek Sky? – vettem fel a telefont ironikusan. Az évek során nagyon sokat beszéltünk, és nagyon sok időt töltöttünk együtt, de valahogy sosem sikerült megszokni egymás társaságát.

- Gyere a központba! Apám ülést hívott össze. – Kedvem lett volna visszakérdezni, hogy nekem ehhez mi közöm van, de nem tettem. Helyette csak nyerni akartam egy kis időt.

- Hánykor?

- Egy óra múlva.

- Van egy kis dolgom előtte, lehet kések egy kicsit, de ott leszek – közöltem szárazon, és csak reménykedni tudtam, hogy egy óra elég lesz arra, hogy a jelenlevők vázolják, amire eddig jutottak, még ha az nem is olyan sok minden.

- Ne késs! – parancsolta Sky, mert pontosa tudta, milyen az apja, de jelenleg magasról tettem rá. – Ez fontos – tette még hozzá, de én azon nyomban kinyomtam, sőt, ki is kapcsoltam a készüléket, és farmerem zsebébe csúsztattam.

- A Kompánia? – érdeklődött dr. Jefferson, mire csak bólintottam egy aprót. – Jó lenne, ha lefedné magát, nehogy eszükbe jusson meglátogatni önt, hogy utána járjanak, miért késik – tette még hozzá, de már újra a papírjai felé fordult. Újfent csak bólintani tudtam.

- Valami baj van? – érdeklődött Dany csilingelő hangján, kezeit pedig kinyújtotta Noam felé, hogy vegye fel. Blain teljes természetességgel engedelmeskedett a kérésnek, miközben kiegyenesedett, így Dany nagyjából egy szintbe kerülhetett velem. A gyerek leplezni sem tudta örömét, minden egyes érzelem őszintén ült ki kicsi arcára, ami lenyűgözött engem.

- Semmi – hazudtam, habár tisztában voltam vele, hogy egyrészt, rosszul hazudok, másrészt pedig a gyerekek megérzik az ilyesmit. A kis barnaszemű fürkészően bámult vissza rám, de nem fűzött hozzá több véleményt.

Óvatosan Noamra siklattam a tekintetem, majd vissza Dany-re.

Mintha klónozták volna – gondoltam kissé ironikusan, mire Noam jókedvűen elmosolyodott. Vetettem felé egy szúrós pillantást a gondolatolvasásért, aztán lefedtem magam a defensióval, ahogy a professzor tanácsolta.

Ideje volt megbeszélni, hányadán is állunk akkor.