79. fejezet

Új lakótárs

Mena

Némán álltunk a liftben. A fel-felvillanó számokat figyeltem, miközben Peyton lélegzetvételét hallgattam. Egyikünk sem szólt egy szót sem a megbeszélésről. Emésztgettem a hallottakat, de őszintén szólva egyáltalán nem voltam meglepve. Azt kaptam, amire számítottam. De egyáltalán nem tudtam, hogy jól szerepeltem-e. Bár valószínűleg ezen teljesen felesleges is volt kattogni. Csak idő kérdése volt, mikor robban a bomba, hogy Noam nálam lakik, és akkor már nem lesz úgy sem kérdéses, hogy mégis milyen a viszonyom a Kompániával.

- Hogy érzed magad? – törte meg a csendet Peyton. Már majdnem a földszintre értünk, és a kérdésével csak még jobban kívántam, hogy érjünk már le. Nem akartam vele beszélgetni.

- Megvagyok. Kösz – nyögtem miközben továbbra is csak a felvillanó emeletszámokat bámultam.

- Örülök, hogy tehetség mentes megbeszélés volt – fűzte tovább. Mély lélegzetet vettem, hátha az majd segít megőrizni a hidegvérem.

- Az, hogy a defensióval le kellett mindenkit fedni a megbeszélés idejére, egyáltalán nem biztosítja, hogy az elhangzottak a tanácsteremben is maradnak – közöltem nyersen. – Maximum a tanácskozás idejére nyújtott biztonságot.

- Ez nekik pont elegendő is volt – felelte, majd felém fordult. – Ahogy neked is biztonságot nyújtott. Nem igaz?

Most először néztem vissza rá. Pár pillanatig csak bámultam rá. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajta, de lassan már nem is akartam. Meg voltam győződve róla, hogy annak, amiben az ő keze benne van, nem lehet jó vége. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatta.

- Meg kapták, amit akartak. Hallhatták, hogy maximálisan a Kompánia mellett állok.

Peyton a füle mögé tessékelt egy kósza tincset és a liftajtóra bámult.

- És valóban így van? – kérdezte ridegen. Cinikusan elmosolyodtam, pont mikor a lift egy halk sípolással adta a tudtunkra, hogy megérkezett a földszintre.

- És te Peyton? – néztem rá. Az ajtók nyíltak. – Te hol is állsz pontosan? – kérdeztem, de választ természetesen nem vártam rá. Ez már nagyon nem az én problémám volt. Nem akartam vele foglalkozni. Pontosan elég volt azzal törődnöm, amit magamra vállaltam. Kiléptem a liftből, és hátra sem nézve megindultam a kijárat felé. Jó pár utcával lentebb sétáltam, mire találtam egy olyan félreeső helyet, ahonnan nyugalmasan vissza tudtam teleportálni a jó öreg Fordomhoz. Nem bántam, mert jól esett az emberek nyüzsgése az utcán, és a séta. Volt időm kitisztítani a fejem a sok gondolattól. Túl könnyedén ment ez a megbeszélés, bár ennek már nem sok jelentősége volt, a bajt a nyakamra hoztam már így is.

Jó másfél óra is eltelt, mire haza keveredtem, és semmi kedvem nem volt még egy újabb megbeszéléshez, pedig nem kerülhettem ki. Fáradt voltam, és belegondolni is rossz volt, mi vár még ma este rám. Mikor beléptem a lakásom ajtaján, a kis szőnyegen egyel több cipő volt. Egy ideig csak álltam ott az új sportcipőt bámulva, ami minden bizonnyal Noamé volt, és eszembe jutott, hogy nem is olyan rég még Oliver cipője hevert ott. A gyomrom megint görcsbe rándult a gondolatra. Nem tudtam, meddig fog ez még tartani, de tudtam, hogy egyszerűen ennek így kellett történnie. Mindkettőnk érdekében.

Levettem én is a saját cipőim és a konyhába léptem. Nem volt ott senki. Letettem a táskám szokásomhoz híven az egyik székre, a telipakolt szatyrot, amit alig fél órája szereztem az egyik kisboltban, az asztal tetejére helyeztem. A nappaliban sem láttam senkit, de nem mentem bentebb a lakásban. Mivel Peter cipőjét is a helyén láttam, így nyilvánvalóan a két jómadár Peter szobájában időzött. Feltételezésem pedig pár másodperc múlva be is igazolódott, mikor Peter megjelent a nappaliban és Noam is követte.

- Látom sikerült összeismerkedni – mondtam köszönés helyett és elkezdtem kipakolni a szatyor tartalmát. – Bocs Peter, hogy nem szóltam előre – szabadkoztam, miközben a tejet tettem a hűtőbe. Igazán nem volt fair tőlem, hogy csak így a nyakába zúdítok egy idegen embert, még ha a lakás hivatalosan az enyém is.

- Nem gond – vont vállat, mikor visszafordultam feléjük. Szándékosan nem néztem Noamre. Peter leült az egyik székre, míg Blain csak megtámaszkodott a falnál.

- Viszont van egy jó hírem – támaszkodtam meg az asztal szélében önelégülten mosolyogva. – Így kevesebb lesz a rezsi! – kacsintottam rá. – Tekintve, hogy most már hárman fizetjük – pillantottam Noamre, de nem tűnt meglepettnek. Sőt! Jót mosolygott kijelentésemen. Bosszúsan elfordultam, hogy kipakoljam a gyümölcsöt a konyhapulton lévő fonott tartóba, amit még apám vásárolt. Nem volt nagy tehetsége a lakberendezéshez, de pár dolgot azért vett, mikor eladtuk a precipicetowni lakást, és az árából vettük ezt.

- A banya megint keresett – váltott témát Peter.

- Mit akart? – sóhajtottam undorral.

- Hogy reméli, hogy nem felejtetted el, hogy holnap is menned kell – jegyezte meg a vörös hajú. Éppen elcsent egy üveg ivójoghurtot mikor visszafordultam. Nem szóltam egy szót sem, mert már annyi ideje laktunk együtt, hogy pontosan ismertem ezt a szokását, így mindig vettem neki is egyet, ha boltba mentem.  

- Az agyamra megy az öregasszony. Minden hét elején megbeszéljük a beosztásom, de állandóan hívogat – bosszankodtam. Noam meglepően csendben volt, és ez zavart. Rá bámultam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezébe dobtam egy joghurtot. Kérdő tekintettel kapta el, de nem mondtam semmit csak pakoltam tovább. Nem akartam semmiféle feszültséget a saját otthonomban. Az együtt élés híve voltam, és nem az egymás mellett élésé.

- Noam mondta, hogy régebbről ismeritek egymást – nyögte be Peter két korty joghurt között. Fekete keretes szemüvege az orra végére csúszott az egyik korty befejeztével.

- Igen – hagytam helyben felbontva egy csomag tésztát. Nem állt szándékomban éhen halni a testőrségi megbeszélés előtt. – Kértek sajtos tésztát? Most többre nem futja az energiámból. – Peter bólintott. Még egyszer sem mondott nemet főzési ajánlatomra. Noam nem válaszolt, így egy pillanatra csak kérdően bámultam rá. Lehet azon gondolkodott, meg akarom-e mérgezni a kajával. Furcsa volt megbarátkozni a helyzettel, de muszáj volt a lehető legtermészetesebben viselkednem, ha nem akartam megzavarodni, és bajba sodorni Petert. Végül némán bólintott.

- Azért bevallom, ha egy vadidegent költöztettél volna be a semmiből, kicsit kiakadtam volna – folytatta Peter a témát. – Bár először így is eléggé ledöbbentem, mikor egy ismeretlen jött be kulccsal a konyhába. – Noam elvigyorodott, ahogy Peter hátra bámult rá egy másodpercre.

- Tényleg ne haragudj! A kollégiumban volt egy kis kavarodás – rögtönöztem.

- Igen, már mondta, hogy az átjelentkezés során nem volt minden rendben a kollégiumi papírokkal – válaszolta Peter, én meg nem tudtam elfojtani egy meglepett mosolyt, amit a Noammel összecsengő magyarázat váltott ki.  – De Öregem! Jog? Az nem semmi! Még mindig nem fér a fejembe, hogy valaki hogyan képes önszántából ezt választani – hüledezett.

- Elmebeteg – gúnyolódtam vetve egy pillantást Noamre. Vigyorgott.

- Nem jobban, mint az, aki a pszichológiát választja – felelte jókedvűen. Gyerekesen ráöltöttem a nyelvem, mert nem jutott eszembe semmilyen visszavágás. Peter elkerekedett szemekkel bámult rám.

- Mi van? – elégeltem meg, mikor már jó pár másodpercre csak bámult rám, mintha éppen a felsőmet dobtam volna le.

- Beteg vagy, vagy valami? Csak mert olyan… nem is tudom… felszabadult vagy – bámult rám Peter. Megint egy mesefigura volt a pólóján, de ezt most nem ismertem fel. Zavarba jöttem azonnal, ahogy viselkedésem kezdte el elemezni.

- Máskor is ugyan ilyen vagyok – morogtam elfordulva tőlük. Néma csend lett pár másodpercig, mire újra visszafordultam. Jól sejtettem. Rajtam röhögtek némán. – Túl jól megtaláltátok az összhangot! – jegyeztem meg, de már alig bírtam tartani, hogy el ne mosolyodjak én is. – Zavarok esetleg? – ironizáltam. A délután történtek szinte köddé váltak azokban a pillanatokban. A tárgyalások, a kocsiban történtek. Minden elfelejtettem egy kicsit.

- Azért megnéztelek volna a gimiben – fűzte még hozzá elgondolkodva Peter. Nem volt sosem olyan bensőséges a viszonyunk, de az is igaz, hogy igen kevés emberrel ápoltam ilyen viszonyt. A sajtot reszeltem, de egy pillanatra azért felpillantottam rá, majd tekintetem tovább siklattam Noam felé. Halványan elmosolyodott, miközben kibontotta a joghurtot.

- Semmi extra – nyögtem a választ, mintha nem is érdekelne a téma. Peter elmosolyodott, majd hátrafordult Noam felé választ várva. Természetesen nem hagyhatta ki a lehetőséget. Ellökte a faltól magát, és leült az egyik szabad székre Peter mellé.

- Nagyszájú volt… nagyon nagyszájú – nevetett fel. Peter is csatlakozott, én meg csak sóhajtottam egyet. – Magasabb lett – méregetett tovább, mire Peter is rám bámult. Megpróbáltam a lehető legutálatosabb kifejezésem elővenni, de meg sem hatotta őket. – És a haja is hosszabb valamivel, de nem sokat változott. Ugyanolyan szép, mint a gimiben – jelentette ki mindenféle gúny nélkül. Egy pillanatra megdermedt a kezem a reszelőn. Peter persze azonnal kapott az alkalmon.

- Na, ne! – hüledezett miközben vigyora egyre szélesebb lett. – Ti együtt voltatok?

Újra reszelni kezdtem a sajtot, de magam is alig vettem észre, ez mennyire idegesre sikerült.

- Olyan rég volt, hogy tán igaz sem volt – gúnyolódtam.

- Igen! A szarkazmusa is a régi! – nevette el magát Noam, aztán hirtelen elillant a jókedve. Csak bámulta az arcom az asztal felett, és nem szólt semmit sem. Zavartan elfordítottam a tekintetem, és próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy ez mind, amiatt van, amit tettem. Nem tudtam, mivel kellene feloldanom a keletkezett néma feszültséget, de a sors ez egyszer a segítségemre sietett. A mobilom csörögni kezdett a táskámban. Letettem a reszelőt és kihalásztam a telefont. Caroline volt.

- Szia! Sokkal tovább tart ez a megbeszélés, mint gondoltuk. Lehetne, hogy holnap oldjuk meg a találkozót nálad? – Megkönnyebbülten sóhajtottam, mert őszintén a hátam közepére sem kívántam a megbeszélést, és imám úgy tűnt, meghallgatásra talált.

- Dehogy! Nem gáz! – feleltem. – Azt azért lehet tudni, ki lesz a három „szerencsés”? – érdeklődtem. Szerettem volna még mást is kérdezni, de Peter jelenléte megakadályozott benne.

- Én leszek az egyik melletted ez biztos! – jött a válasz feltűnően nagy jókedvvel.

- Csak meg ne bánd – nyögtem elhamarkodottan, mert Caroline azonnal leszólt.

- Mena!

- Jól van! Nem szóltam – szabadkoztam. Még mondott pár szót, aztán letettük a telefont. – Nem jönnek ma – néztem Noamre. Arcáról eltűnt a korábbi kifejezés. Peter csak némán ült az asztal mellett. Meg sem kérdezte kikre gondolok. Helyette inkább lassan felállt.

- Na, engem még vár a meló a holnapi szemináriumra – jegyezte meg. – Majd szóljatok, ha kész – bökött vörös fejével az asztalon lévő alapanyagokra, majd sarkon fordult, és ott hagyott minket kettesben. Távozása után hosszú másodpercekig teljes volt a némaság. Feltettem a vizet forrni, és elővettem a tésztát is, de mikor már nem volt mit tenni, csak leültem az egyik szabad székre én is Noammel szemben és csak néztem magam elé.

Végül Noam törte meg a csendet. Szokatlanul gyengének éreztem a hangját, amitől furcsa bizsergés futott végig a nyakam mentén.

- Fáj? – kérdezte. Nem nézett rám, csak bekötözött csuklómat bámulta, ami az asztalon pihent. Reflexszerűen bújtattam kezeim az ölembe az asztal alá.

- Nem – hazudtam. Néha még húzódott, de közel sem sajgott úgy, mint mikor megtörtént a baleset. Noam az asztalra könyökölt és egyik kezével beletúrt sötétbarna hajába.

- Helyrehozhatjuk mi ezt? – kérdezte kicsivel később. Nem értettem, pontosan mire gondol, annyi mindent lefedhetett ez a kérdés. Pár másodpercig csak ízlelgettem a szavakat. Teljesen mindegy volt, hogy mire gondolt, mert a válasz minden esetben ugyan az volt.

- Nem tudom – sóhajtottam. Hirtelen visszatolakodott elmémbe minden egyes dolog a mai napról.

- Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak – mondta, majd felnézett rám. A tekintete megint mintha fekete lett volna. A heget bámultam a szemöldökénél.

- Miről? – kérdeztem vissza végül.

- Rólad… rólunk. Dany-ről. Vagy arról, amit Lexék művelnek. Vagyis inkább mi együtt – sorolta, és nem tudtam nem észrevenni, hogy remegnek a kezei az asztal tetején. Mikor észrevette, hogy nézem az ujjait, elvette őket.

- Mióta? – kérdeztem rá. Kelletlenül elmosolyodott miközben hátradőlt a széken.

- Ne már! Nem ér kijátszani a pszichológus kártyát – ellenkezett könnyelműen. Felálltam az asztaltól, hogy ránézzek a vízre, és hogy eltakarjam gondterheltségem. Már forrt, így beleöntöttem, a tésztát és lentebb vettem a tüzet, de nem ültem vissza. Megfordultam és a konyhapultnak dőltem, úgy néztem vissza rá.

- Nem játszok én ki semmilyen kártyát sem – védekeztem semlegesen hangszínben. Egyértelműen nem tetszett neki a téma, amit feszegetni akartam, így inkább visszatértem oda, ahol elkezdtük. – Meg kell próbálnunk helyrehozni – jelentettem ki végül, és magam sem tudtam, mit is értek alatta pontosan. Az egész elcseszett rendszert? Leginkább azt, mert abban már erősen kételkedtem, hogy magunkat helyre tudjuk. Vagy, hogy egyáltalán érdemes. Nagyanyám szólása szerint, felmelegítve már csak a káposzta jó. Valahogy így éreztem ezzel kapcsolatban is, pedig szinte el sem kezdődött a kapcsolatunk évekkel ezelőtt.

- Úgy gondolod, hogy helyre lehet? – kérdezett vissza. Nem mozdult. Ugyanúgy bámult fel rám, ahogy pár másodperccel ezelőtt. A tekintetében volt valami, amitől újra bizsergett a nyakamon a bőr.

- Próbálkozás nélkül nem tudhatjuk – feleltem, mire végre kiegyenesedett a széken. Pár pillanatig csak bámulta a joghurtos üveget az asztalon, majd komor tekintetét újra rám szegezte. Kedvem lett volna elfordulni, de csak álltam ott, mintha a szemei a konyhapulthoz szögeztek volna.

- Hagyjuk a mellébeszélést – vett mély lélegzetet, és már ekkor tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani akar. – Mi van velünk?

- Nem hiszem, hogy ez a legjobb pillanat, hogy ezt megbeszéljük.

- Sosem lesz megfelelő pillanat, ha rajtad múlik – felelte ironikusan, és mintha arcon csapott volna ez a válasz. – Ez elől is elfutsz – tette még hozzá, ami feltette az i-re a pontot. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, és jó pár pillanatig csak néma csend lett köztünk, amit sóhajtva elégelt meg végül. – Mi volt a megbeszélésen a Kompániával? – váltott témát hirtelen, de én még mindig az előzőnél voltam leragadva, így aztán nem is tudtam az új kérdésre reagálni. Csak bámultam a padlót, és azon gondolkodtam, hogy úgy vagyok elfuserálva, ahogy csak lehet. És még én akarok mások agyában és lelkében vájkálni, mikor a magaméban sem igazodok ki. Milyen paradox elképzelés ez már! – Mena! – hallottam a nevem, de nem reagáltam, mert az önsajnálat bugyrai egyre inkább kezdtek bekebelezni, az elbizonytalanodással karöltve. Noam még egyszer szólt, de miután arra sem voltam hajlandó válaszolni, nem várt tovább.

Pillanatok alatt előttem termett szó szerint a semmiből. A teleport azonnal kirántott a gondolataimból, amibe Noam nyilvánvalóan belemászott az előbb. Összerezzentem, de nem mozdultam. Csak bámultam előre, ami immáron nem a padlót jelentette, hanem fekete pólóját. Zavartan keresztbefontam a karom, és úgy tettem, mintha egy szemernyi hatást sem gyakorolna rám az illata, és hogy ilyen közel áll hozzám.

Egyik kezét óvatosan a vállamra helyezte, mintha csak az egyik haverja lennék, majd a mozdulat hirtelen sokkal bensőségesebbe csapott, mikor észrevette, hogy nem ellenkezem. Ujjai a nyakam oldalára siklottak. Ez volt az a pillanat, mikor felnéztem rá, hogy mégis mit művel. Nem olyan érintés volt ez, mint amiket a napokban kaptam tőle. Egy teljesen újfajta érzés kerített a hatalmába.

- Sajnálom, amit a múltkor a fejedhez vágtam – mondta. Annyi mindent vágott már a fejemhez, nem mellesleg teljesen jogosan, hogy már vissza sem kérdeztem pontosan melyikre is gondol.

- Én meg, amit tettem – nyögtem halkan némi cinizmussal a hangomban, mert amit én csináltam sokkal durvább volt, mint amiket ő mondott emiatt. Először nem felelt semmit csak nézte az arcom. – Nem akartam – kezdtem bele a magyarázatba, de a torkomon akadt a szó a síráskényszer miatt. Noam szabad kezét a derekamra fonta, és magához húzott. Átsuhant az agyamon, hogy nem kellene engednem, de hagytam elsuhanni ezt a gondolatot, mert jól esett a közeledése, és mert teljeséggel önző voltam. Olyan volt, mint régen. Pontosan ugyan az az izgatottság kezdett el bugyborékolni bennem, mint évekkel ezelőtt. Hüvelykujjával végigsimított állam vonalán. Mély lélegzetet vettem.

- Elmondod végre? – kérdezte. A hangja egészen mély és halk volt. Melegem lett. Nem tudtam eldönteni, hogy a kérdés vagy csak szimplán a közelsége miatt.

- Változtatna az bármin is? – kérdeztem lesütve a tekintetem. – Most ugyan az a helyzet – nyögtem elcsigázva. A félelem megint szorítani kezdte a szívem, ahogy arra gondoltam, milyen következményei lehetnek minden egyes döntésünknek, pláne meg ennek az összeköltözésnek, ami pont azért történt, hogy szítsuk a bajt.

- Változtatna! – vágta rá határozottan. – Mena! Tudod te, mennyit kattogtam én ezen az elmúlt évek során? – kérdezte kissé elkeseredetten, amin meglepődtem, mert azt vártam, hogy utálkozni fog. – Olyan mérges voltam, hogy…

- De nem érted? – emeltem fel a fejem kissé ingerülten. – Amit veled tettek… meg is ölhettek volna, ha úgy tartja kedvük, akármelyikünket. Ahogy most is! – érveltem. A kifejezése döbbenté vált. Válaszolni akart, de én is szóltam. – Te nem láttad magad ott a parkolóban – tettem még hozzá halkan, és a torkom azonnal szorongatni kezdte a sírási kényszer. Észrevehette, mert elengedte az arcom és karját átvonta a vállamon, és magához ölelt. A pólójába temettem az arcom, és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne sírjak, ami nagyon nehéz próbálkozásnak bizonyult, mert már attól sírhatnékom támadt, ahogy magához szorított. Hihetetlenül jó érzés volt, és már teljesen lemondtam róla, hogy valaha is újra magaménak tudhatom ezt az élményt. Állát a fejemre támasztotta és még jobban megszorított, nekem pedig ez volt az utolsó csepp a pohárban. Eltört a mécses.

Aztán hirtelen nyílt Peter szobaajtaja, mi meg úgy rebbentünk szét, mintha valami bűnt követtünk volna el. Én azonnal visszafordultam a pult felé, és kézfejemmel a könnyeim próbáltam eltűntetni, de már késő volt. Peter megállt a konyha és a nappali között és értetlenül bámult minket.

- Nem akartam megzavarni semmit – nyögte megilletődve. Visszafordultam, mert úgy gondoltam nagyjából rendeztem arcvonásaim, a sírás nyomait meg úgy sem tudtam volna eltűntetni. Peter nem hülye.

- Nem is zavartál meg semmit – feleltem. – Mindjárt kész a vacsora – tettem még hozzá, és az este további részében nem is firtatta senki sem a témát. Megvacsoráztunk, és én utána azonnal a fürdőbe mentem, nehogy kettesben kelljen maradni bármelyikükkel is. Biztos voltam benne, ha ez így történne, már nem tudnám kikerülni a további kérdezősködést.

Noam

Peter mosogatni kezdett, Mena meg olyan gyorsan vetette be magát a fürdőbe, hogy nyilvánvaló volt, hogy nem kívánja tovább boncolgatni, amit elkezdtünk még véletlen sem, így némán leültem az asztalhoz és azon gondolkodtam, hogy számtalanszor eszembe jutott ez a lehetőség is. Mármint, hogy Mena csak minket akart védeni, és tudtam is, hogy valahol ez az igazság, de annyira utáltam a gyávasága miatt, hogy szinte mindent kitöltött ez az érzés. De persze nem tudhattam, hogy én ellenkező esetben, hogyan reagáltam volna. Furcsa volt újra magamhoz ölelni úgy isten igazából, de azt biztosan tudtam, hogy sajnáltam, hogy Peter megjelenése megszakította a pillanatot.

Mire kijött a fürdőből Peter is eltűnt a szobájában. Annyit mondott, hogy ő később megy majd fürdeni, így ha akarok mehetek Mena után, amivel én éltem is, mivel Mena is csak annyit szólt hozzám, mikor nyílt a fürdő ajtaja, hogy mehetek, és aztán el is tűnt a szobájában. Egyértelműen zavarban volt, de ezen én nem segíthettem, mivel nyilvánvalóan én is abban voltam.

Mikor én is halkan kiléptem a fürdőszoba ajtaján, Mena a nappali egyik sarkában ült, egy nagy állólámpa melletti kis fotelben. Egy könyv volt a kezében, és összeráncolt szemöldökkel meredt a sorokra. Lehet nem akarta észrevenni, vagy tényleg annyira belemélyedt a tartalomba, hogy figyelmen kívül hagyta jelenlétem, de nem is érdekelt. Leültem az egyik többszemélyes kanapéra átellenben vele, és csak néztem pár másodpercig. A haja valamivel hosszabb volt, mint a gimiben, és most kócosan fel volt kötve a feje tetejére, az orrán pedig egy fekete keretes szemüveg pihent, ami teljesen újszerűen hatott rám. Elnyomtam egy gyors mosolyt az előtörni készülő piszkos fantáziáim hatására. Még így szürke pizsamaalsóban, fekete trikóban, és felkötött hajjal is legszívesebben magam alá gyűrtem volna azonnal, olyan dögös volt.

- Mit olvasol? – szólaltam meg végül, habár könnyedén megtudhattam volna a könyv címét. Önelégülten vigyorogni kezdtem, amikor rám pillantott szemüvege felett. A pillantása bosszús volt és egyszersmind fürkésző, nekem meg újra előbújt perverzebbik felem. Hihetetlenül jól nézett ki a narancssárgás lámpafényben, ahogy az árnyékok végigfutottak a vállán.

Semleges arckifejezéssel fentebb emelte a kezében lévő könyvet, hogy lássam a borítót. Megdöbbenhettem, de ő jelét sem adta, hogy ezt észrevenné. A borító méregzöld volt, és egyszerű betűkkel a következő állt rajta: A halálösztön és az életösztönök - Sigmund Freud. Úgy nézett rám, mintha minden ember Freud egyik könyvével szaladgálna az utcán. Hát az én ismerősi körömben biztos nem. Perverzebbik énem azonnal visszavonulót fújt, helyébe pedig a lenyűgözöttség került, főleg, hogy a könyv címe nem angolul volt a borítón.

- Parlez-vous le français? – néztem a borítóról újra az arcára. Érdeklődve leengedte a lapokat tartó karját.

- Et toi? – kérdezett vissza azonnal, mire elmosolyodtam, és visszaváltottam angolra, mert nyilvánvalóan jobban beszélt franciául, mint én, ha Freud könyvét ezen a nyelven olvasta, és nem állt szándékomban megadni neki azt az örömöt, hogy ezt észrevegye. – Miért nem angolul olvasod? Vagy németül? Osztrák volt a csávó, nem? – Kérdésemre cinikusan felvonta egyik szemöldökét, és végleg letette a könyvet a lámpa melletti kis kerek dohányzóasztalra.

- Igen, osztrák volt a „csávó”! – állt fel. – És nem beszélek németül. Meg édes mindegy, hogy angol vagy francia, ha mindkettőt értem. Nem gondolod? – emelte fel kiürült teás poharát, ami eddig a dohányzóasztalon pihent, és a konyha felé vette az irányt. Követtem.

- De nem mindegy, hogy az anyanyelved, vagy sem – érveltem.

- Ce ne sont pas tes affaires! – sóhajtott, majd beletette a poharat a mosogatóba. Aztán megfordult. - Bonne nuit! – majd egész egyszerűen ott hagyott a konyhában. Megint.

Mena

Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy valami nedves cseppen az arcomra. Először csak azt hittem, hogy valamiféle szösz, csak mikor ujjaimmal odanyúltam, csak akkor vettem észre, hogy szétkentem azt a valamit a bőrömön. Nyálkás volt, amitől kirázott a hideg. Kinyitottam a szemeim, de első pillanatban nem láttam semmit sem. Kellett pár másodperc míg a szemeim hozzászoktak a sötétséghez, miközben egy másik valami landolt az arcomon ugyan olyan nyálkásan, mint az előző. Meleg volt. Ujjaimra bámultam, amivel előbb szétdörzsöltem az elsőt. A mutatóujjam és a középső ujjam vége sötétlett. Akkor döbbentem csak rá, hogy ez vér, és amint ezt kigondoltam a plafon felé bámultam a vér forrását keresve, mert nyilvánvalóan nem az enyém volt.

Felordítottam, mert egy arc bámult rám közvetlen közelről a sötétségben. Tágra nyílt sötét szemei elvesztek az arcát borító büdös, félig alvadt vérben, és akkor döbbentem rá, hogy annyira ismerős ez a helyzet korábbról, hogy a tüdőmben rekedt a levegő. Vérének meleg, nyomasztó illata pedig az orromat facsarta. Öklendezni kezdtem, mert olyan volt, mintha most mászott volna ki egy sírból.

- Milyen édesen alszol – közölte velem Noam, de ez nem a mostani Noam volt, hanem a fiatal, de annak is valami furcsa eldeformálódott változata.

- Hagyj békén! – szakadt ki belőlem sikítva, de furcsán puha ujjait a nyakamra fonta, és a párnához szorított vele. Vergődni kezdtem, de ő csak önelégülten vigyorgott fuldoklásom látva. Fehér fogai szinte világítottak véres bőre alatt. Ujjai pedig egyre erősebben mélyedtek bőrömbe. – Kérlek! – krákogtam, mire még jobban a párnához passzírozott.

Idétlenül kapálóztam, hogy elérjem az ágy szélénél álló kislámpát, mint utolsó mentsváram, de nem értem el, a torkom pedig égni kezdett, és lassan már sikoltozni sem bírtam. Imádkoztam, hogy Peter meghallja a másik szobában, de nem jött. Senki sem.

- Azt hiszed, megérdemled, hogy nyugalmasan aludj? – érdeklődött reszelős hangon. Arcáról pedig most már alvadt vérdarabok cseppentek az államra és a nyakamra. Nyakamat szorító ujjai után kaptam, de a keze is ugyan olyan nyálkás volt, mint eldeformálódott arca. Kicsúszott ujjaim közül. Megelégelte kapálózásom, és szabad kezét a felkaromra fonta és azt ágyhoz szorított vele, aztán furcsán rázni kezdett.

- Mena! – összeszorítottam a szemeim. A torkom most már rendesen lángolt belülről, és éreztem, hogy egy csepp levegő sem képes lejutni rajta. – Mena! – rázott meg újra, de ez már furcsán óvatosnak tűnt, és a hangja is teljesen átváltozott. – Mena! – végül sikerült újra kinyitni a szemeim, ujjaimmal pedig azonnal a torkom után kaptam. A kezek eltűntek bőrömről, de a felém tornyosuló alak még mindig nem. Ismételten sikítani kezdtem. Hátborzongatóan tisztán hallottam vissza saját hangom. – Hé! Nyugalom! Én vagyok az! – csitított az alak. Csak ekkor voltam hajlandó újra ránézni.

- Noam? – suttogtam levegőhiányosan és bizalmatlanul, mire rájöttem, hogy ez egyáltalán nem az a Noam, aki az előbb a párnához szegezve fojtogatott. Szabályszerűen a nyakába ugrottam. – Annyira sajnálom! – reszkettem, a hangom pedig elcsuklott. – Úgy sajnálom! – sírtam magamról megfeledkezve.

- Csak rosszat álmodtál – válaszolta visszaölelve.

- Elég sűrűn megesik – nyögte egy másik hang aggódva. A tulajdonosát csak ekkor vettem észre. Peter az ágyam végében állt és minket bámult. Könnyeim mögül visszanéztem rá, és akkor tudatosult bennem igazán, hogy mit csinálok. Elengedtem Noam vállait, és készfejemmel zavartan letöröltem szemeimről a sós cseppeket.

- Mit álmodtál? – érdeklődött Noam az arcom fürkészve. Peterre néztem újra.

- Nem emlékszem – hazudtam, mire Noam mély lélegzetet vett.

- Peter! Magunkra hagynál egy kicsit? – kérdezte mély, és ellentmondást nem tűrő hangon. Peter összerezzent, de addig nem indult meg, míg nem bólintottam egy aprót jelezve, hogy minden rendben van. Noam csak akkor szólalt meg újra, mikor Peter becsukta maga mögött az ajtót. – Tudom, hogy pontosan emlékszel. Ne nézz hülyének. Elmondod te, vagy szedjem ki a gondolataid közül, esetleg az emlékeidből?

Elhúztam a szám és nekidőltem a párnámnak. Egy másodpercig csak bámultam magam elé, majd feloltottam a kislámpát, és úgy néztem vissza Blainre.

- Fojtogattál. Most örülsz? – kérdeztem vissza ironikusan. Noam tekintete elkerekedett a döbbenettől.

- Én? – szakadt ki belőle hitetlenkedve.

- Te. Csak sokkal fiatalabb voltál, és… - Nem tudtam, mégis, hogyan kellene leírnom azt a látványt.

- És? – erősködött. Kedvem lett volna rákiabálni, hogy hagyja abba, de nem csináltam semmit, csak ültem ott fejemben felidézve, hogyan is nézett ki. Olyan volt, mint egy képtelen horror történet egyik főhőse.

- Az arcod el volt torzulva – nyögtem végül. – A véred meg – emeltem jobb kezem a nyakamhoz. – A nyakamra csepegett. – Újra sírhatnékom támadt. Szinte éreztem megint orromban a lassanként megalvadó vér fémes illatát.

- Mena! – szólt rám Noam azonnal, mikor észrevette, hogy kezdek elkalandozni. A nevem hallatára rá bámultam. Ez semmit sem változott az évek alatt. – Nézz meg jól! Sehol sem vérzek, és nem akarlak megfojtani sem! – bizonygatta, mire mosolyognom kellett, bár valószínűleg elég halványra sikeredhetett az a mosoly. Noam arckifejezése is felengedett. – Peter azt mondta, gyakran megesik. Milyen gyakran?

Elhúztam a szám, mert semmi kedvem nem volt ehhez a faggatózáshoz az éjszaka közepén. Nem volt itt az ideje, meg nem is tartottam olyan fontosnak a rémálmaim vele kapcsolatban, hogy megosszam vele. Egyszerű rémálmok voltak, amiket a bűntudat okozott.

- Peter kicsit eltúlozza – közöltem semlegesen. – Menj vissza aludni – jelentettem ki. Vontatottan, de felállt.

- Elég ijesztően sikítoztál. Biztos, hogy csak egy álom volt? – kérdezte. Elgondolkodtam ezen a kérdésen, de biztos voltam benne, hogy nem látomás vagy kristallomncia vagy hasonlók. Csak egy álom, és most először örültem ennek.

- Biztos – feleltem bólintva. Ő is bólintott, majd kiment a szobából egyedül hagyva.