81. fejezet

Megfigyelve

Mena

Mikor végre sikerült összekaparnom magam, hogy bemenjek az egyetemre, arra az egyetlen órára, amivel minden szerda reggelemet indítom, már Noam nem volt sehol. A könyvei, amik korábban szanaszét hevertek a nappalim szőnyegén, most egyenes sorban álltak az asztalon, és ahogy elnéztem a mennyiségüket, néhányat magával is vihetett. A takaróm, amit ráterítettem, össze volt hajtva és a kanapé szélére volt helyezve. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rendszerető, de ahogy Ell mondja a férfiakra mindig: „Persze, hogy rendes még most. Ez még csak a kampányidőszak.”.Nem voltam biztos benne, hogy ez a mi helyzetünkre mennyire illik rá, de valamiért mégis ez jutott eszembe először. A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy fogat mossak a kávé után, és feltegyek némi arcot magamra, de a konyhában megtorpantam, mert az asztalon egy sárga kis cetli hevert, egy szem cukor mellett. Felemeltem a barna csomagolásba bújtatott édességet. Kávés volt. Méghozzá az egyik legjobb fajta.

„Kaptam. Nem eszek ilyesmit.” – állt a papíron. Felkuncogtam a mini levél hangvételén. Annyira tipikus. Bunkó stílussal kompenzálja a reggeli vallomást. Gratulálok Blain. Belehaltál volna, ha azt írod, hogy „Ezt neked adom.”. Szimpla kedvességből. Vagy valami. Mégsem tudtam haragudni. Eltettem a cukrot a farmerzsebembe, a cetlit meg összehajtottam, és egy másik zsebembe süllyesztettem, majd bevetettem magam a fürdőbe, hogy elvégezzem az indulás előtti utolsó simításokat. A csuklóm nem kötöttem át, mert már nem maradt elég időm, de már egyáltalán nem sajgott, így nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Az egyetemen elég sok olyan emberrel találkoztam, akik ott voltak a megbeszélésen, de jobbára csak egy mindent tudó pillantással jutalmaztak a folyosón, és semmiféle feltűnés nélkül elmentük egymás mellett mindenkivel. Nagyon hálás voltam érte, mert még mindig zavarban voltam, és még mindig nem tisztázódott le bennem minden. Jelenleg jobbnak láttam nem is gondolni semmire sem, csak az órára és a tananyagra, mikor pedig az elmúlt, a munkára.

Mrs. Wrench hála az égnek most nem volt benn. Habár minden egyes alkalommal belém kötött, mikor benn volt, ennek ellenére elég sűrűn merte rám hagyni az üzletet. Az új fiú gyorsan tanult. Irodalom szakon volt az egyetemen, így aztán elég testhezálló feladat volt a boltban dolgozni. Egy magas volt velem, és igazán közvetlen stílusa volt. Ez pedig, így hogy a főnök nem volt benn, hatványozódott. Sokkal jobb volt a közhangulat, mint mikor Mrs. Wrench lefelé görbülő ráncos ajkai folyton csak bíráló szavakat fröcskölnek a nyakunkba.

- Hátramegyek, hozok még ki a Rhonda Byrne könyvekből – mondtam félhangosan. Ryan mosolyogva bólintott egyet a fizetőpult mögül. Épp egy nő vásárolt. Hátramentem a raktárba és keresni kezdtem az R betűt. Mrs. Wrench egyik fura szokásai közé tartozott, hogy a raktárban minden újonnan érkezett könyvet betűrendbe kellett tenni az író neve alapján. Nem dolgoztam még sosem más könyvesboltban, de biztosra vettem, hogy az ilyesmi nem igazán jellemző. Pár perc alatt meg is találtam, amit kerestem, és néhányat magamhoz is vettem. Nagyon mentek most ezek a könyvek az üzletben, és magam is beleolvastam, így meg tudtam érteni miért. Végigmentem a sorok között, és már majdnem el is értem a raktár ajtajához, de mielőtt kiléptem volna az eladótérbe, megtorpantam és a falhoz simultam. Egy férfi tétlenkedett az életmód részlegen. Találomra a kezébe vett néhány könyvet, amivel nem is lett volna probléma, ha nem kéz nélkül lapozgatott volna bele. Néztem pár másodpercig, ahogy érdektelenül nézegeti a kezébe vett könyvet, és a lapok csak úgy pörögnek maguktól. Ezt számtalanszor játszottam én is a szobám négy fal között, mikor tanultam. Ideges lettem a látványtól. Oldalra léptem egy lépést, így ráláttam a fizetőpultra is. Ryan még mindig ott állt, és az asztalon lapozgatott valamit. Imádkoztam, hogy nézzen fel és lásson meg, és mintha Isten azonnal meghallotta volna a fohászt, Ryan rám bámult. A fejemmel intettem neki, hogy jöjjön, mire megindult felém.

- Fogd ezeket – nyomtam a kezébe a könyveket, amiket ki akartam pakolni, miközben fél szememmel az ismeretlen férfit bámultam. Gondosan ügyelt, hogy senki ne lássa meg, amit művel.

- Mi baj van? – érdeklődött Ryan. Bentebb léptem a raktárban, miközben azon agyaltam, hogy mit is kellene tennem.

 - Semmi. Tudod, mit? Add azokat vissza! – kaptam ki a kezéből a könyveket újra. Ryan értetlenül meredt rám kék szemeivel. Most már határozottan látszott rajtam az idegesség. – Van hátul néhány raklap újonnan érkezett könyv. Elkezdenéd az egyiket besorolni betűrendbe itt? – kérdeztem, de ő nem mozdult, csak kérdőn bámult rám. – Ryan! – szóltam rá ingerülten a fülem mögé simítva a hajam.

- Jól van már – emelte fel kezeit és megindult hátra, de még azért visszafordult. – Biztos, hogy nincs semmi baj?

- Nincs! Csak menj! – intettem a fejemmel, és mikor visszafordult és eltűnt a polcok rengetegében, visszafordultam az eladótér felé. A plázában, ahol a kisbolt volt, rengeteg ember sétálgatott. Találomra kiszúrtam egy nőt, aki éppen elhaladt a bejárat előtt. Még egyszer hátra néztem, hogy Ryan biztos nem lát-e, és mikor meggyőződtem róla, hogy senki nem láthat, lehunytam a szemem, és összpontosítottam. Azonnal éreztem, ahogy a vérem felgyorsul, és a testem átalakul. Mély lélegzetet véve kiléptem a boltba a Rhonda Byrne könyvekkel a kezemben. Megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyomat elővenni, és egyszer sikerült is lecsekkolni új arcomat az egyik vékonyka dísztükörben, ami néhány polcot díszített. Magasabb voltam, a bőröm sötétebb, a hajam pedig szőke. Tökéletes – gondoltam, és odaléptem a férfihez.

- Segíthetek? – érdekelődtem. A férfi így pár centivel alacsonyabb volt nálam. Kék szemei rám villantak, majd a kezemben lévő könyvekre. A vállai nyugalmasan ereszkedtek le, ahogy észrevette, hogy csak egy szimpla eladó vagyok.

- Ahogy elnézem azokat a könyveket, inkább én segíthetnék önnek – válaszolt, és megpróbált egy bíztató mosolyt küldeni felém, ami sokkal inkább tűnt fintorgásnak barázdált arca miatt, de bólintottam, habár alapjáraton teljességgel kizárt volt, a vevő segíthessen könyveket pakolni az eladóknak. – Egyedül van erre a sok munkára? – érdeklődött, miután leguggoltam, és elkezdtük a helyükre pakolni a könyveket, amiket a raktárból hoztam. Újra megláttam magam az egyik kis tükörben, és rá kellett jönnöm, hogy az alakváltást is sikerült tökéletesen elsajátítani az évek során, minimális energia befektetéssel.

- Nem – válaszoltam mosolyogva. A férfi szeme árulkodóan felcsillant. – Van még két munkatársam, meg a főnök. De most rajtam kívül csak egy másik munkatársam van benn. Ketten visszük ma a boltot – fecsegtem jókedvűen, mert már pontosan tudtam, hogy a férfi engem keres. A gondolatai elárulták.

- És miért nem segít az a munkatárs? – helyezett egy könyvet a helyére, mintha olyan hihetetlen kedvességből tenné, és nem információszerzés céljából.

- Ryan? – néztem a raktárajtó felé lazán, majd vissza a férfire. Csalódottnak tűnt a név hallatán, ami kissé szórakoztatott annak ellenére, hogy kezdett a szőr felállni a hátamon a jelenléte miatt. – A raktárban pakolja a könyveket. Most ez a munkamegosztás – tettem hozzá. A férfi hirtelen felállt, és körbenézett, mintha biztosra akart volna menni afelől, hogy tényleg nem vagyok itt, majd lenézett rám. Egy hosszú szőke hajtincs az arcomba zuhant, én meg ügyetlenül csaptam hátra a vállamra. Reménykedtem, hogy nem nézett ki ez a mozdulat olyan szokatlannak, mint amilyennek én éreztem.

- Ne haragudjon, de most mennem kell! – közölte semlegesen, amire már én is felálltam. Sötétebb barázdált arca semmiféle jóindulatot nem tükrözött irányomba, de tartottam tőle, hogy senki irányába sem. Biztos voltam benne, hogy a Kompánia embere, és engem keres, már csak az a kérdés maradt, hogy mi okból. Féltem, hogy Noam költözésének híre ilyen gyorsa elterjedt, pedig még csak tegnap este történt. Bár annak a lehetősége is megvolt, hogy a megbeszélésen nyújtott viselkedésem eredménye az előttem álló férfi.

- Nem találta meg a megfelelő könyvet? – érdeklődtem.

- Majd később, még visszanézek – nyögte karcos hangján, mintha nem is kérdeztem volna semmit, majd sietve távozott a boltból. Egy ideig csak bámultam utána, majd visszamentem a raktárajtóhoz, és ott ahol az előbb átalakultam, most ugyanúgy vissza.

- Hagyd Ryan a pakolást! – kiabáltam a raktár végébe, mire az említett hitetlenkedve bújt elő a sorok végén. – Jöttek néhányan a boltba, szolgáljuk ki őket!

Noam

A pénzügyi jog az egyik legszárazabb és leglehetetlenebb tantárgy volt a tanrendemben. Utáltam az órát már akkor is, mikor magán úton tanultam. Akkor még volt egy kis remény bennem, hogy majd az új egyetemen lesz olyan tanár egy kicsit rásegít majd, hogy megkedveljem, de rá kellett jönnöm, hogy az ilyen tanár olyan ritka, mint manapság a tizenkét éves szűzlány. Szánalmas…

Egy ideig csak a telefonommal babráltam unaloműzésképpen, majd mikor már azt is meguntam, felnyitottam a laptopom. Az alattam lévő sorokban is ültek néhányan laptop előtt, és persze, hogy nem a pénzügyi jog prezentációs PDF-e volt megnyitva rajtuk. Jókedvűen felhorkantam, mert én sem szándékoztam a Google keresőjében böngészni az órán elhangzott érthetetlen latin definíciók után. Mivel csak hibernáltam a legutolsó kikapcsolás után, így az utolsó munkafolyamatok mind megnyitva maradtak. Bezártam az összest, kivéve a böngészőm a Facebookkal. Az utóbbi időben nem sokat voltam bejelentkezve, és míg egyedül voltam sem volt rá nagy szükségem. Nem nagyon találkoztam új emberekkel, ha csak a magánórákat tartó tanárokat nem számítom, a közeli ismerőseimet pedig mindig felhívtam telefonon. Habár ebből is csak Lexet vehettem számításba, meg anyám. Meg Fabiana…

A kis kör alakú nyílra kattintottam, mire az oldal újratöltődött. A kék sávban jobb oldalt rögtön piros foltok keresztezték az összképet. Értesítések és üzenetek halmaza árasztott el. Ez folyt mióta egyetemet váltottam, szóval annyira meg sem lepett már. Csak az üzenetekkel foglalkoztam. Lenyitottam a kis szövegbuborék ikont. Végiggörgettem, és azonnal elvigyorodtam, mert Mena barátnőjének a neve is szerepelt a listában. Rákattintottam, mire a kis chatablak felpattant az üzenettel.

„Szia! Múltkor találkoztunk Menánál, nem tudom emlékszel-e. Na, mindegy, csak láttam, mikor bejelöltelek, hogy a jogi karon vagy. Van egy ismerősöm, akinek szüksége lenne néhány jegyzetre. Ha esetleg tudnál neki segíteni, az király lenne!”

Egy ismerős mi – horkantam fel magamban vidáman. Ennél azért kreatívabb ismerkedési próbálkozásra számítottam. Csalódtam kicsit, de a jókedvem nem szeghette. Már most azon járt az eszem, hogy Mena hogyan fog reagálni, ha kiderül, hogy a barátnőjével ismerkedem, ahogy azt nem mellesleg saját maga tanácsolta.

„Szia! Tudok segíteni, feltéve, ha tényleg létezik az az ismerős.” – gépeltem be a választ. Izgatott lettem, mert egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy miként bosszanthatnám ezzel új lakótársam. Nem is kellett sokat várni a válaszra.

„ Ha most azt hiszed, hogy ilyen dumával akarok ismerkedni, akkor naiv vagy. 1: Kreatívabb fából faragtak azért engem. 2: Nem kezdek ki a barátnőm pasijával.”

Majdnem hangosan felnevettem. Hát mégsem csak üres duma volt az az ismerős. Ezzel sikerült meglepnie és egyben kicsit le is lombozott. Úgy tűnt, túl nagy a baráti összetartás közte és Mena között ahhoz, hogy én még ha gyerekes szinten is, de gúnyt űzzek belőle.

„Nem vagyunk együtt.” – gépeltem a szöveget, és az enter megnyomása után a reggeli beszélgetésen kezdtem agyalni. A vallomásától szinte sokkot kaptam, annyira nem számítottam rá, és csak reménykedni tudtam, hogy ennek csak a töredéke látszott rajtam.

„Majd lesztek!” – érkezett a válasz. Határozottan kezdett mulattatni a csaj.

„Mena nem is mondta, hogy asztrológia szakon vagy…” – kötöttem bele azonnal. Egy ilyen labdát nem lehetett a levegőben hagyni. Persze nyilván nem lett volna annyira vicces a dolog, ha ez az Ell tudta volna, hogy bizonyos határok között igenis vannak emberek, akik a jövő dolgait képesek látni. De semmi nem utalt arra, mikor Menánál összefutottam vele, hogy tudna bármit is Mena igazi lényéről.

„Nekem meg azt nem mondta, hogy ennyire el vagy telve magadtól!” – vágott vissza. Most már tényleg majdnem hangosan felnevettem.

„Van mire!” – hergeltem, de úgy tűnt Menához hasonlóan állja a sarat.

„Mégpedig? Arra a hatalmas hegre a szemöldöködön?” – Ezen elgondolkodtam. Váratlanul ért, mert a körülöttem élő emberek többsége tudta az okát a hegnek, pont ezért nem is firtatta senki. Vagy mert nem akarták, vagy mert nem merték. Pedig egyáltalán nem érintett sosem érzékenyen a dolog. Ami megtörtént, megtörtént. És örülhetek, hogy csak ez a sebhely maradt egyedül az arcomon arról az estéről.

„Ennek ellenére mégis dögösnek tartasz!” – gépeltem a választ, mert habár úgy tettem, mikor Menánál voltam, mintha nem vettem volna észre a sugdolózást, nem kerülte el a figyelmem, ahogy Ell gondolatai sem. De természetesen azzal nem példálózhattam, hogy tudom, hogy pontosan mit gondol rólam.

„Meglehet…” – jött a válasz, de a három pont tovább pattogott a szöveg alatt, így vártam a folytatást, ami pár pillanat alatt meg is érkezett. „Viszont ebben a témában nem az számít, amit én gondolok, hanem amit Mena.”

Hátradőltem a széken, és pár másodpercig csak bámultam a betűket, mert ez a mondat már határozottan nem abban a stílusban íródott, mint az előzőek. A válaszon gondolkodtam, miközben jött még egy üzenet, és a benne szereplő név miatt kénytelen voltam újra közelebb hajolni a laptopomhoz, mert azt hittem, rosszul látok.

„Habár se Damonnek, se Olivernek nem sikerült rájönni korábban. Szóval sok sikert…” – gúnyolódott tovább, de nekem már egyáltalán nem volt kedvem hozzá, ahogy megláttam Damon nevét.

„Jól érzem, hogy Mena előző pasijaival próbálsz ijesztgetni?” – próbálkoztam, mert nem képzeltem volna, hogy Damon még a képben lehet, és ez hihetetlenül idegesített.

„Nem ijesztgetlek, pláne, hogy te is annak számítasz. Valamint nincs időm ilyesmire. Figyelnem kell az előadásra. Ahogy neked is tenned kellene…” – Megeshetett volna, hogy csak tippel, de valahonnan éreztem, hogy nem. Azonnal hátra fordultam a széken, és a fentebb lévő sorokon végigsiklattam a tekintetem. Nem csalódtam magamban. Ell kettő sorral ült felettem. Könyökére támasztott állal, fölényesen vigyorgott le rám. Visszafordultam a laptopom felé.

„Mit keresel itt? Mena csoporttársa vagy, ha nem tévedek.”

„Az említett ismerősöm helyett ülök most itt. Na, kapok segítséget vagy sem?”

„Meglátjuk.” – zártam rövidre, majd egy jól látható mozdulattal összecsuktam a laptopom jelezve a mögöttem ülőnek, hogy abbahagytam a beszélgetést.

Caroline

- Ne idegesíts fel Lex! – morogtam halkan. Már vagy egy órája vitatkoztunk, és közérzetemen az sem sokat segített, hogy nem tudtam visszamenni az egyetemre. Tudtam, hogy ez is ugyanolyan fontos dolog, ha nem fontosabb, de sosem volt még olyan, hogy mástól kérjem el a jegyzeteket, és nem tudtam, hogy képes leszek-e más írásából tanulni. Viszont mindenképpen meg kellett próbálni, mert elhatároztam, hogy segíteni fogok, mégpedig úgy, hogy testőrségi tag leszek.

- Nincs elég gyakorlatod! – közölte Lex egyszerűen. Leültem az egyik padra az állomáson.

- Mert sosem hagyjátok, hogy szerezzek! – érveltem határozottan, miközben felpillantottam a peron egyik oszlopára szerelt digitális kijelzőre. A vonat érkezéséig még volt néhány perc.

- Nem hiszem, hogy olyan helyzet ez, ahol alkalmas lenne gyakorolgatnod – vágott vissza, és habár nehezen jött a sodrából, és mindig megtartotta a hidegvérét, éreztem, hogy a határokat feszegetem nála.

- Én meg nem hiszem, hogy válogathatsz – feleltem, aztán kis tétovázás után folytattam, mert tudtam, hogy itt az alkalom, hogy meggyőzzem az igazamról, még ha legbelül nem is békül ki vele. – Nézd Lex. Mena az egyik legjobb barátnőm. Ismerem! Ő is engem! Megbízunk egymásban. A tehetségem gyakorlati, és hiba nélkül tudom használni, valamint képességem is van! Plusz ezt akarom! Testőrségi tag akarok lenni! – adtam meg a végső lökést, mire a vonal túlsó végén pár pillanatig némaság fogadott. Fekete magas sarkúba bújtatott lábaimra bámultam. Biztos voltam benne, hogy aggódik, ami melegséggel töltött el, de ugyanakkor nem kezelhetett úgy, mint egy háziállatot, amit akkor zár ketrecbe, amikor csak akar.

- Rendben – rántott ki gondolataim közül a hirtelen jött válasz. Akaratlanul is felpattantam, annyira izgatott lettem. A hangosbemondó elkezdte bejelenteni a következő vonatot, de nekem az sem tűnt fel, hogy az enyémet, vagy egy másikat, mert csak arra tudtam koncentrálni, hogy Lex rábólintott.

- Komolyan? – szaladt ki gyermetegen a számon, amit azonnal meg is bántam. Pont most kellett volna egy kis komolyságot gyakorolnom, de Lex úgy tett, mint aki észre sem veszi lelkesedésem.

- Mikor érsz vissza? – A kérdés hallatára felnéztem a digitális kijelzőre. Három apró pont ugrált folyamatosan. Ezek szerint az én vonatom mondták be az előbb.

- Fél óra – saccoltam meg a menetidőt.

- Sikerült beszélni apáddal?

- Igen. A rendelkezésünkre bocsát minden olyan adatot, amire szükségünk lehet! – feleltem magabiztosan, és a gyomrom összerándult egy pillanatra. Féltem. Hiába is tagadtam volna, féltem. De úgy gondoltam, hogy az lenne a rendellenes, ha nem félnék.

Mena

A munka után egyenesen haza vettem az irányt. Nem tudtam, mikor állítanak be a többiek, de előtte még össze akartam szedni magam, és a gondolataim. Nem tudtam szabadulni a férfi gondolatától. Csak szimatolni akart, vagy már gyakorlati lépéseket is eszközölt volna a Kompánia? A biztonság kedvéért lefedtem magam, és úgy mentem hazáig, mintha minden sarkon a Kompánia egy embere leselkedett volna rám. Fel voltam készülve. Legalább is lelkileg úgy éreztem. Nem futamodhattam meg még egyszer. Most már nem.

A kocsimat most nem az épület alatti parkolóban állítottam le, hanem az utcán. Másnap reggel könnyen meg akartam úszni az indulást, és nem a parkoló szinteken kacskaringózni, így aztán a kulcsommal kénytelen voltam a főbejárat felé venni az irányt. Nem volt digitális zár, ami először zavarta apumat, mikor a lakást néztük az épületben, de sikerült meggyőznöm, hogy a kulcsok ugyanolyan hatékonyak.

Már éppen megtaláltam a táskámban a kulcscsomómat, mikor valaki váratlanul megszólított a kapualjban.

- Szóval te vagy a barátnője – jött a hátam mögül az ismeretlen hang kissé gúnyosan. Ijedten megpördültem a tengelyem körül, habár erősen kételkedtem benne, hogy a Kompánia egyik embere pont ezzel a mondattal nyitna, ha értem jön. Mikor szembefordultam a hang tulajdonosával, meg sem várta, hogy reagáljak, már folytatta is. – Ah – sóhajtott. – Azt hittem, legalább valami különleges lesz benned! – közölte csalódottan, mire leesett az állam, és először szólni sem nagyon bírtam. – Még igazán melled sincs – folytatta az ócsárolásom, amit végül megelégeltem.

- Tessék? – nyögtem hitetlenkedve. – Már megbocsáss, de…

- Ne is fáradj! – emelte fel a kezét. Pont olyan magas volt, mint én, és úgy viselkedett, mintha ő nyerte volna meg az idei évi szépségkirálynő versenyt. – Dana vagyok! – vigyorodott el szélesen, mire az ajkai szegletén fityegő piercing megcsillant a délutáni napfényben, és ami még borzasztóbb volt, hogy csak ekkor vettem észre, hogy az egész feje teli van vele.

- A fene sem kíváncsi arra, ki vagy! – csattantam fel felháborodottan. Mégis mit képzelt? Majd a keblemre ölelem, hogy ismeretlenül elkezd itt ócsárolni? Még hogy nincs mellem se? A kis szemét! Igenis sokat nőtt a gimi óta!

- Wow! – tette csípőre a kezeit tettetett meglepettséggel. – Nem vártam, hogy ilyen átlagos leszel, egy olyan pasihoz képest. – Összeszorítottam a fogaim, mert legszívesebben lekevertem volna neki egy hatalmas pofont, hogy a szemközti pad adta volna a másikat.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz! – sziszegtem a kulcsomat szorongatva, amivel lelki szemeim előtt már az egyik szemében vájkáltam a szájából fröcsögő folyamatos sértegetések miatt. – Egyébként meg, ahogy elnézlek, a te definíciód szerint nem is szeretnék különleges lenni.

- Merthogy? – húzta ki magát meglepetten.

- Nézz magadra. Egy ipari mágnes leszaggatná a fél fejed, annyi mütyürt aggattál bele! – mutattam rá az egyszerű tényre, mire a találkozásunk óta először tapasztaltam, hogy meghunyászkodva vált dühösre.

- Ez olyan önkifejezés, amit egy olyan ember sosem érthet meg, akinek a fodrásza képtelen egyenletesen levágni az ember haját – vágott vissza, mire felnevettem. Valami komolyabbra számítottam, de ez nagyon gyenge volt, így aztán nem is akartam többet foglalkozni vele. Mosolyogva visszafordultam a zár felé. Sok bolond ember járt kelt a városban. Meg sem kellett volna lepődnöm rajta, hogy pont bele botlottam egybe. Bizonyára összetévesztett valakivel. – Nem hiszem el, hogy Chris így mellé választott – köpte oda csak úgy még utolsó lehetőségként, hogy visszafordítsam az érdeklődésem rá, és a próbálkozása bizony célt ért. Már a zárban volt a kulcsom, mikor kiejtette Blain nevét a száján.

- Chris? – fordultam félig vissza, mert egy kis részem abban reménykedett, hogy nem egy emberre gondolunk. Dana szőke hajjal keretezett arca gonoszan felvidult, bennem meg kezdett felmenni a pumpa, hogy nem elég, hogy az a marha befészkeli magát a lakásomba, de még a barátnőit is a nyakamba aggatja.

- Christopher Noam Blain – ejtette ki a nevet, mintha valami varázsige lenne. – Legalábbis a Facebook szerint. Mert nekem nem árulta el az egész nevét – mélázott el egy pillanatra.

- Nem véletlen – morogtam, és újra a zár felé fordultam, hogy véglegesen lerázzam ezt a kis tűfejűt. Szenvedjen vele Noam, ha akar, de a szőkeség gyorsan áthágta a kettőnk között lévő távolságot, és a vállamat megfogva, hátra rántott. Egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra, míg félúton valaki el nem kapta az alkarom, és vissza nem rántott a helyes irányba.

- Tudtam, hogy eltaláltam – hallottam Dana elégedett hangját. – Ő a barátnőd.

Lassan oldalra fordítottam a fejem, és hát persze, hogy Blain állt mellettem. Nem tudtam, hirtelen melyikre legyek dühösebb. Rá vagy a vasfejűre.

- Mi a fenét keresel itt? – érdeklődött Noam semleges hangon, a szőkeség meg egyből vigyorogni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kérdést a „hatalmas Noam Blain” neki intézte. Teátrálisan öklendezést kezdtem színlelni, mire Noam rántott egy aprót a karomon, hogy hagyjam abba a gyerekeskedést. Sértődötten rántottam ki a karom a szorításából. Nehogy ő mondja már meg, hogy kin gúnyolódhatok, és kin nem.

- Csak kíváncsi voltam a barátnődre. Nyomozgattam egy kicsit a neten, és beletrafáltam – felelte boldogan. Egy szemernyi visszafogottság sem volt benne. Olyan őszintén ontotta magából a szavakat és az érzelmeket, hogy még én éreztem magam zavarban miattuk.

- Neked adom! – szóltam közbe ironikusan, de Noam sötét tekintete rám villant, így inkább elhallgattam, és más irányba néztem, míg beszélgettek. És azt hiszem, ez volt a szerencsénk, mert az utca túloldalán, ahol az autómat parkoltam le pár perce, két férfi vitatkozott, csakhogy leginkább gondolatban. A hangtalan kiabálásuk visszhangzott a fejemben, amit Noam minden bizonnyal nem vett észre, de úgy döntöttem ráérek később is elgondolkodni, ő miért nem reagált olyan gyorsan, mint én. Megfogtam a csuklóját, és felrántottam a lépcsőre az ajtóhoz, hogy a fal eltakarjon mindkettőnket. Dana értetlenül meredt ránk, de Noam arcán már egy szemernyi meglepettség sem volt. A tekintete elárulta, hogy most már ő is hallja a vitát, aminek a témája mi magunk vagyunk.